Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: Buda térsége a IX-X. században

Hadifoglyot vonszoló lovas. (Nagyszentmiklósi aranykincs lelet) meg Rákos és Csepel dús legelője. Csepel az Árpád-korban hazai lótenyésztésünk központja. 1433-ban egy francia utazó írja: Pest városában az ország legnagyobb lóvásárait tartják. Itt akár kétezer lovat is vásárolhatna az ember. Szinte egy egész hadsereget lóra lehetne ültetni egyetlen pesti állatvásár lóállományával! S a Kelet-Magyarország, az Alföld felől a nyugati piacok felé hajtott szarvasmarha-gulyáknak is pestbudai révek (az Erzsébet-híd helyén a pesti rév, a Margit-híd helyén a Jenő és Felhévíz közötti rév) az átkelő helyei. Igy azután az iker főváros lakói még nehéz időkben is könnyen hozzájutnak a végtelen gulyák négy lábon járó éléskamrájához. (A XV— XVI. századra németországi szarvasmarhaexportunk eléri az évi 70—80 000 darabot. Ugyanennyi fogyhatott idehaza is!) A mezőgazdaságilag művelt terület s az erdő, mocsár határa a római koriéval egyezett a középkorban is. Hiszen az I—V. században a mai Nagybudapest területén mintegy húszezer ember élt! A honfoglalás kori lakottság ennek ötödénél aligha lehetett több. Egy hétszázéves per Egyes íróink — tán nem is alaptalanul — úgy vélik: a középkori Buda környéki szőlőművelés a pannóniai rómaiság itteni szőlőkultúrájának töretlen folytatása. A töretlenséget a népvándorlás kissé bizonytalanná teszi. Az azonban, hogy a korai magyar századokban ugyanoda telepítették a szőlőket, mint ahová hajdan a rómaiak, bizonyos. A Buda és Pest környéki szőlőművelés nyoma már a legrégebbi okleveleinkben is megtalálható. Pesten 1061-ben, Csabarákosán (ma Rákoscsaba) már 1067-ben, a budai Megyeren 1135-ben, Pomázon 1138-ban a szőlőművelésről írott adatok tanúskodnak. Ez azután, rendszeres szőlőtelepítések következtében, a XIII. századra már a budai hegyvidék napos, déli lejtőinek szinte összefüggő láncolatává szélesült. Szőlő borította a budai Várhegynek nyugati oldalát is. 1240-ben a Budától délre fekvő kánai kolostor* és a Budától nyugatra eső telki bencés apátság annak feltételével adja bérbe 200 hold földjét a kispesti (a mai Tabán helyén állt település, Minor Pest) szászoknak, hogy azok ezen a területen szőlőt kötelesek telepíteni. Szőlőt művelnek Csepelen (1138), Pesten (1244), Óbudán (1246), a Hárshegy déli lejtőjén állt Nándor faluban (1290). Szőlő borítja 1302-ben a mai Gellérthegy, Naphegy, Sas-hegy területét is. A szőlő és a budai bor annyira megbecsült gyümölcs és ital volt, hogy a sasadi, budaörsi szőlőknek dézsmája egymagában alkalmas volt a — perek dolgában amúgy sem szűkölködő — magyar történelem leghosszabb perének, a kereken hétszáz esztendőn át folyó (1225—1841) sasadi tizedpernek kirobbantására. Ennek a hoszszú pernek végére a budai városi tanács az 1840-es években azzal tett pontot, hogy megváltotta a dézsmajogot az egyháztól. Pár évre rá az 1871-es filoxéra meghúzta a gyászharangot a kilencszáz — vagy talán ezerkilencszáz — esztendős budai szőlőkultúra felett. A természetnek ezek a kincsei honfoglalás kori elődeink számára — az úttörők: kelták, rómaiak, hunok, avarok, nyomán — már, mint korábban is hasznosított, kiaknázott javak jelentek meg. A nagybudapesti táj tehát a honfoglalás korának magyarja számára már nem természeti táj, hanem kultúrtáj. A rómaiak hagyatéka A magyar honfoglalás idején Pest, Óbuda területe, a Duna két partja, bővelkedett római kori kőépületek rommaradványaiban. Ezek a ruinák nem voltak mások, mint a * Romjai a régi balatoni műút kamaraerdei patkójánál, a Panoráma-eszpreuzótól délnyugatra most semmisülnek meg. 36