Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: Buda térsége a IX-X. században

Város az időben XI. Honfoglaláskori bronz csüngő Természeti kincsek Ha a nagy-budapesti tájnak azokat a természeti kincseit vesszük sorra, amelyeket a honfoglalási kor embere már ismert, úgy gondoljuk: bőven kárpótolták azok e tájnak fémekben való szegénységéért, vagy nemesfémekben való nincstelenségéért. A közelmúltban Vajna György kutatócsoportja derítette ki azt, hogy a budai Hárshegy ún. Báthori-barlangjában a középkor embere már vasat is bányászott. ZOLNAY LÁSZLÓ Buda térsége a IX-X. században Ha ez a vasmennyiség ma már nem is elegendő ahhoz, hogy kitermelését folytassák, a népvándorlás-honfoglalás korában mégis jelentős igényeket elégíthetett ki. És, ha mennyisége csekély volt is, az itteni kőzet vastartalma eléri a hatvan, hetven százalékot. A Báthori-barlangban talált néhány korai — hullámvonaldíszes — cserépedény azt mutatja: a vasbányászat itt már a X. század körül bizonyítható. A közeli Árpádkori helységnevek, Nagykovácsi és Kovácsi puszta, Pomáz Pilisszentkereszt között pedig annak bizonyságai: a XI—XII. századtól Buda környékén már vas-megmunkálás is folyt. A románkor kezdődő kőépítkezése szempontjából lényeges volt az erdők tűzi-és épületfája, a pesti Rákos mocsarainak nádja, a jobb part alatt elhúzódó — cserép és tégla égetésére kiválóan alkalmas — ún. kiscelli agyag, a közeli Sóskút, Tétény mész- és homokköve is. A budai Várhegyen pedig utóbb éppenséggel nem kellett messze menni falazókőért. Középkori vári épületek alapjainak és pincéinek feltárásánál nem egy fzben láttuk, hogy a budavári kőházak falazásánál ugyanazt a mészkövet használták, amelyet a pincék vájásakor a helyszínen tártak fel. A könnyebben megmunkálható és a gótikában épületplasztikai díszként használt kövek közül a hárshegyi homokkő örvendett a legnagyobb népszerűségnek. A Hármashatárhegy testét is kőfejtő csákányok bontották meg, akkor, amikor sok-sok kilométer Harcosok viselete hosszan megépítették Mátyás király nyéki vadászkastélyának, illetve a királyi vadaskertnek kőfalait. Természeti kincseink közé számíthatjuk azt a fagyálló, budai édesvízi mészkő-anyagunkat is, amelyről még a középkor végén is elismerő hangon írtak. (1496-ban, amikor Farkas építőmester elvállalja az esztergomi Kanizsai-kápolna renoválását, a külső kőfaragásokat „abból a Buda alatt található kőből faragja, amelyből — a kő keménysége miatt — a tüzérek kő golyóbisait készítik".) A rómaiak még mellőzték, a középkori építészek annál inkább kedvelték az Esztergom vidéki vörösmészkövet, a magyar vörösmárványt. Ezt a dekoratív vörösmészkövet már a XI—XIII. századi óbudai építkezéseknél is alkalmazták mestereink. Igazi népszerűsége tetőfokát azonban a reneszánsz idején érte el. Süttői-tardosi magyar vörösmészkőből faragták meg a budai palota faragványait, a visegrádi díszkutat, az esztergomi Bakócz kápolnát. Mátyás vízi úton szállíttatta Budára a pompás kőanyagot. Ezt a hazai vörösmárványt annyira megcsodálták, hogy utóbb, a XVI. század elején, Zsigmond lengyel király ugyanebből a kőből faragtatta meg a krakkói Jagelló kápolna épületplasztikai díszeit. Mészben sem volt szegény ez a táj! A Pilis máig bőven ontja ezt a fontos építőanyagot. Régibb íróink Pestváros nevének gyökét (a bolgár, szláv pest = kemence szót) is egykori itteni mészégetők munkájára vezették vissza. Ennek azonban régészeti bizonyítéka nincs. Az erdők és a Rákos nem csupán épület- és tűzifát, meg zsindelyt és zsupfedélhez kellő nádat szolgáltattak! A mész és szénégetők munkájával vetekedő kincset jelentett az erdők, síkok, mocsarak gazdag vadállománya is. Buda hévizei télen is ivóvízhez juttatták az erdők vadjait. így Tata, Esztergom hévizei mellett Buda is, már az őskor óta fontos téli vadászhelye volt az őskori embernek. Azt, hogy a vadászat a honfoglalás korában — a halászattal együtt — szinte nemzeti ősfoglalkozásunk, lovassírjaink fegyverei, leírások, régészeti leletek bizonyítják. Azt, hogy például Rákosnak, a bal parti síknak vadgazdagsága még a XV. században is milyen bőséges, csak egyetlen feljegyzéssel kívánom jellemezni. Amikor 1412 tavaszán Zsigmond, a budai fejedelmi találkozó alkalmával a Rákoson egynapos körvadászatot rendez — kis vadakat nem számítva —, ezerhatszáz vaddisznó, szarvas és őz a zsákmány! De a vadállománynál is sokkal jelentősebb kincse a tájnak a budai lapályok,