Budapest, 1970. (8. évfolyam)
5. szám május - Ják Sándor: Az Országgyűlési Könyvtár
— Jó lenne összeállítani egy verseskötetet — mondta pár héttel a felszabadulás után a férjem. Annyi kiadatlan versed van, most igazán eljött az ideje, hogy megjelenjenek. — Igen, igen, de hogyan találjuk meg ezeket a szétszórt kéziratokat? És hol keressük azokat a barátainkat, akik vállalták, hogy elrejtik őket? Papírokat keressek a kiégett romok között? Verseket ott, ahol emberek pusztultak el? — Amit Michnayra bíztunk, azt megtaláljuk. — Igen, ő a „Látomás Jeremiással" elrejtését is vállalta, pedig rajta volt a cenzúra tiltó pecsétje. Micsoda őrültség volt egy ilyen verset a megszállás előtti napokban benyújtani a cenzúrához — elmélkedtem magamban. Egy új verseskönyv! Ezzel legalább jelt adhatnék magamról, legalább megtudnák, hogy élek és dolgozom. Igaz, most se vagyok tétlen. Előadásokat tartok szerte az országban, teherautókon kuporgok társaimmal együtt, hogy hírt vigyünk az induló új világról. De nem lehetek ott mindenütt; már eddig is agyon fárasztottam magam. A könyv azonban mindenhová eljut. Igen, a könyvnek meg kell jelenni! — De akad-e kiadója, ha már együtt lesz a kötet? — Latolgattuk a nagy kérdést, mert akkor, a kezdet kezdetén, még csak az Athenaeum kezdte meg működését, de könyvet még nem hozott ki. Mi legalábbis em tudtunk róla. Első dolgunk volt tehát előteremteni az elképzelt könyv anyagát. Ez sokkal könnyebben ment, mint gondoltuk, mert csakugyan Michnay Lászlónál minden elrejtett könyvet, kéziratot megtaláltunk. A „Látomás Jeremiással" lapjait habozás nélkül vette elő a prédikációi közül. Jobb helyre nem is rejthette, ő, az adventista egy-Várnai Zseni Üldözött versek Köszöntjük a 80 éves Várnai Zsenit ház vezető lelkésze, mert ott senki se kereste volna, még házkutatás esetén sem. Aki anynyi üldözött embernek adott menedéket, meg tudta menteni az üldözött verseket is. Mikor Michnay kezembe adta a „Jeremiás" megőrzött kéziratát, nem tudtam megállni, hogy bele ne lapozzak. Szimbolikusan, biblikus hasonlatokkal fejeztem ki magamat, de nem kellett sok magyarázat hozzá. Mégis, hogy mindenki megértse, a vers élére rövid bevezető sorokat tettem: „Babilon pusztulását írtam e képletes versben, mert a hitleri Németországot nem lehetett nevén neveznem 1943-ban." Hadd idézzek itt egy szakaszt belőle: S elvesznek mind, és gyalázatba fúlnak, s letöretnek a rabok láncai, szabadok lesznek mind a szolganépek, s leborulnak az Urat áldani, ki megforgatta a föld televényét, hogy, ami fönt volt, már alant legyen, s új Babilon elvész, miként a . r é S>< ítélt az Ur, ő mondá: — Igy legyen! Még egy-két jóbarátunknál megtaláltuk zúzdára ítélt könyveimet, így hamarosan összeállítottuk a kötetet. Előkerült a „Lázadj Magyar" röplap egy példánya is Istók János elrejtett iratai közül; ugyancsak neki sikerült megőrizni a „Márciusi Magyarország" egy példányát is. Illés Béla volt akkor az Athenaeum igazgatója. Mint a Szovjet Hadsereg őrnagya a felszabadító harcosokkal tért vissza Magyarországra. Ő volt az, aki szuronyát belevágta a pesti gettó kapujába és szabad utat nyitott a halálra gyötört embereknek. — No lássuk, mit hozott nekünk hevcegnő — mondta kedvesen raccsolva és kibontotta a kéziratcsomót. Mindjárt az elején a „Katonafiamnak" tűnt a szemébe. — „Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek" — idézte hangosan, majd rámnézett nagy szeretettel. — Én ezt a verset orosz fordításban olvastam az omszki hadifogoly-újságban. Tud-e róla hevcegnő? — kérdezte, és biztató tekintettel nézett rám. — Hát erről nagyon is tudok Illés elvtárs, mert 1918-ban egy Omszkból hazakerült nyomdász elhozta nekem azt a hadifogolyújságot, ahol magyarul és oroszul megjelent. Nagyon nagy örömöt szerzett vele. Illés aztán behívatta Solt Sándor műszaki igazgatót és bemutatott bennünket egymásnak. Átnyújtotta neki a kéziratot. — Solt elvtárs, ezt a kötetet a legsürgősebben ki kell hoznunk. Fontos! — majd hozzám fordult. — Mennyi előleget adjunk? Elég lesz ezer pengő? Azt hittem, rosszul hallok: ezer pengő? A férjemre néztem. — Ezer pengő! Létezik enynyi pénz a világon?! Hát akkor éppen az Athenaeum pénztárában sem létezett. Solt csodálkozva nézett Illésre és kissé zavartan mondta: — Illés elvtárs talán elfelejtette, hogy egy fillérünk sincs a pénztárban? Ami volt, azt mind szétosztottuk. Jártak már itt írók ... nem is kevesen. Illés elnevette magát: — Erre igazán nem gondoltam. De holnapra legyen ám, mert a hercegnőnek sürgősen pénzre van szüksége. Magára bízom Solt elvtárs, hogy előteremtse. És másnapra volt pénz, ha nem is éppen ezer pengő, de nekünk nagyon nagy pénz volt az is. Milyen boldog voltam, hogy megjelenik végre egy verseskönyvem! Még arra is emlékszem, hogy a művezető azt ajánlotta; nyomják pirossal az egész kötetet. A próbanyomat el is készült, a címlap és az első ív tiszta pirossal. — Sok ez a piros festék, — mondta Illés Béla, mikor bemutatták neki. — Ezeknek a verseknek nincs szükségük piros festékre. Solt is ezen a véleményen volt, de magam is. „Üldözött Versek" című kötetem 1945 nyarán jelent meg. Ez volt az első verseskönyv a felszabadulás után. Fehér födelén piros betűkkel ragyogott a könyv címe, feketével nyomva a nevem és alul: Athenaeum Budapest 1945. Bevezetőt magam írtam hozzá. „Huszonöt évvel ezelőtt máglyára ítélték a könyveimet, azóta mindig üldözött verseket írtam." A felszabadulás utáni verseim is bekerültek az új kötetbe. Idézem itt a „Nevem" című vers első és utolsó strófáját. Ezek a sorok híven tükrözik egykori sorsomat és létérzésemet. Nevem úgy volt a homlokomra vésve, mint a leprások tűzvörös pecsétje, oly lángolón, oly olthatatlanul! Egy volt a név akkor a pusztulással, az ítélettel és a kínhalállal, s együtt futottunk bonthatatlanul. Most már szabad kimondani, mint régen, de sokszor még eláll a szívverésem, mikor nevemet hallom hangzani, véremben forr még a beoltott méreg, sebhelyeim felizzanak és égnek, mint a világ parázsló sarkai. 20