Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Ják Sándor: Az Országgyűlési Könyvtár

Pro Urbe, 1970 Dr. Filla István Az Országos Pedagógiai Könyvtár betűrendes katalógusában külön címszó után következnek dr. Filla István munkái, azok a történelemtankönyvek, amelyeket az ország különféle iskolatípusaiban, az általános iskolákban, a nemzetiségi iskolákban, a levelező tagozatokon használnak. Aligha van szerző Magyarországon — beleértve a legnagyobb klasszikusokat és a bestsellerek íróit is — akinek neve oly sok könyvpéldányon szerepelne, mint az övé. Mert íme, az általános iskola ötödik osztályának Hegedűs Gézával együtt írott történelemtankönyve már a hetedik kiadásban jelent meg, összesen csaknem egymillió példányban. És hol vannak még azok a könyvei, tanári útmutatói, szemelvénygyűjteményei, antológiái, egyetemi jegyzetei, amelyek szintén közkézen forognak. Kis túlzással azt mondhatnánk róla: az egyik legolvasottabb szerző jelenleg dr. Filla István budapesti vezető szakfelügyelő, aki a maga szakértelmével, módszertani tapasztalataival gondoskodik arról, hogy ezeket a tankönyveket a gyerekek el is olvassák. Budapesten született, és egész életét itt élte le a fővárosban. Nem könnyű körülmények között nevelkedett és jutott el a történelem-latin szakos diplomáig. Ezekről a nehéz esztendőkről csak azért nem beszél bővebben, nehogy kérkedésnek tűnjék az ifjabb nemzedék előtt. Nem csekély nehézségek árán szerezte meg a tanári diplomát, és először a műszeripari tanulóiskolában oktatott óraadóként. 1940-ben került az Eötvös gimnáziumba, ahol a felszabadulás után vezetőtanár, majd igazgató helyettes lett. A mai történelemtanárok nagy része nála gyakorolt ebben a patinás gimnáziumban, és ez a kapcsolat a történelem.budapesti oktatóival később még szorosabb lett. 1952-ben ugyanis az akkor BUPTI-nak nevezett fővárosi pedagógustovábbképző intézetnek lett tanszékvezető tanára, és ma is ennek az intézménynek vezető szakfelügyelője. Ha valaki három évtizede különböző oldalakról figyeli a történelemoktatást, bizonyára jól ismeri ennek a tantárgynak a természetét is. — Az iskolareform óta nagy haladást értünk el a történelemtanításban — mondja erről dr. Filla István. — Régebben sűrűn változtak a tankönyvek, mert a napi politika változásainak is szerepelniük kellett bennük, így hát ezeket a változásokat tanár és diák szinte együtt és egyszerre élte át. Ma már felnövekedett egy tehetséges, fiatal, marxista kutatógárda; ami az ő munkájuk nyomán tankönyvek formájában az iskolába kerül, az maradandó értékű. A történettudomány fejlődésével karöltve járt a tanárok fejlődése is: ma már a történelemtanárok nagy többségét mi neveltük. És a rendszeres továbbképzés eredményei ugyancsak gyökeres változást hoztak. — Sajnos, a történelemnek, mint tantárgynak, — mondja — vannak még nehézségei is. Érzésem szerint még mindig maximalista: minden korszerűsítés ellenére ma is egyszerre sokat akar markolni. Az általános iskolában is, de különösen a középiskolában a konzervatív prelegálás módszere dívik elsősorban Pedig a diákok rendkívül sok információt szereznek az iskolán kívül az újságokból, a rádióból, a televízióból; a tanárnak az állandó ismeretközlés helyett és mellett rendszereznie és irányítania kellene a külső információkat, több lehetőséget biztosítva az önállóság kibontakoztatására. — Napjainkban érdekes ellentmondás szemtanúi lehetünk —folytatja Filla. — Céljai szerint az iskola a történelemmel egyre inkább gondolkodásra, a jelenségek közötti eligazodásra nevel, ugyanakkor más oldalról újból és újból visszatér az igény a rideg adatok ismerete, reprodukálása ir^nt. Gondoljunk csak a különféle tesztekre, a televíziós vetélkedőkre, ahol az a gyakori kérdés, hogy mikor, melyik évben és hol kivel, mi történt. Ezt az ellentmondást ideje lenne már feloldani. Az is gond még a történelemtanításban — vallja dr. Filla —, hogy a tananyag mennyisége miatt nincs a pedagógusnak elegendő lehetősége arra, hogy a képzési feladatok szellemében előadóképességre, gondolkodókészségre, önálló tájékozódásra stb. neveljen. Néha jobb meggyőződése ellenére is kénytelen pusztán közölni a tananyagot; emiatt a gyerek érdektelenné válik, mert azt látja, hogy a tanár nem tart igényt az ő munkájára. Pedig ha érezné, hogy a pedagógus számít reá, akkor érdeklődése is növekedne a tárgy iránt. És az előbbiekkel szorosan összefüggő gond az is, hogy a nagy anyagmennyiség szinte lehetetlenné teszi a tanár számára, hogy a rendelkezésre álló korszerű eszközöket beépítse munkájába. Kitűnő dokumentumfilmjeink vannak például, de a tanárnak nincs sem ideje, sem lehetősége levetíteni. Említettük már, hogy dr. Filla István egész eddigi munkássága a fővároshoz kötődik. Nos, ennek a nagyon hosszú és szép kapcsolatnak hasznos gyakorlati eredménye az a könyv, amely mostanában fog megjelenni a tanárok munkájának támogatására. Ahhoz ad majd segítséget a mű, hogy miképpen illessze be Budapest helytörténetét a pedagógus a történelem oktatásába. A legmodernebb módszerekkel tárgyalja a kötet Budapest történetét — ehhez a társszerző, Kubinyi Margit feldolgozta a Budapest ezer éve című kiállítás anyagát —, és a két módszertani fejezet a helytörténet iskolai oktatásával, valamint a múzeumokban rendezett órákkal foglalkozik, sok gyakorlati példa segítségével. Nincs Budapesten történelemtanár, aki ne ismerné dr. Filla Istvánt; aligha hangzik el ma történelemóra Budapesten, amelynek módszerében kisebb vagy nagyobb szerepe ne volna Fillának. Sokirányú tevékenysége hosszú-hosszú évek óta a fővároshoz kötődik, munkásságát évtizedek óta a Városnak áldozza. A város, Budapest az idén februárban meghálálta a történelemtanárok tanárának mindazt, amit érte tett: politikusok, tudósok, írók, művészek sorában a Pro Urbe-díjjal tüntették ki dr. Filla István vezető szakfelügyelőt. Gábor István Buda ostroma 1849. május 21-én séátfiSÉs