Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Osgyáni Csaba: Posta-gondok

Osgyáni Csaba Posta-gondok i. Az ország postaforgalmának közel a felét a Budapesti Postaigazgatóság bonyolítja le. S ez a forgalom az utóbbi években — a különböző szolgáltatások esetében változó mértékben — emelkedik. 1953-ban például 17 milliárd forintot, 1968-ban pedig már 80 milliárd forintot vettek fel és juttattak rendeltetési helyére. A tizenöt évvel ezelőttihez képest—például — 95 százalékkal több ajánlott levelet, 78 százalékkal több csekket és 64 százalékkal több utalványt kezeltek az elmúlt évben; a dolgozók száma viszont időközben csak 128-cal nőtt. A posta munkaerő-vonzó hatása Budapesten alig érvényesül. Az egyre növekvő feladatokat több évtizedes technológiával és csaknem minden modern technikai segítség nélkül végzik. A felvétel adminisztrációját csupán 169 gép, és 535 árusítóautomata könnyíti; s amíg a küldemény a címzetthez kerül, a további munkát jóformán teljes egészében kézi erővel végzik. Míg az iparban 1968-ban „csak" 20 százalékkal többen változtattak munkahelyet, a Budapesti Postaigazgatóságnál 35 százalékkal többen. Az újonnan felvettek is nagymértékben felhígították az állományt; fizikai, szellemi képességeiket, s nem utolsó sorban morális értéküket illetően sem ütik meg a kívánt mértéket. Jelenleg 7712 dolgozója van az igazgatóságnak, ezek ötödrésze szakképzetlen; néhány évvel ezelőtt viszont csak 4 százalékuk volt az. 1969 I. negyedévében az alacsony bér miatt 66-an, a kedvezőtlen szolgálatra hivatkozva 179-en kérték ki a munkakönyvüket. A munkahely változtatás gondolata már a törzsgárda egyes tagjait se hagyja közömbösen. Szóval, azt hiszem, nem csalóka a cím, ha a Budapesti Postaigazgatóságról szólva, gondokat jelez. Az igazgatóság vezetője, Deicző Gábor röviden ezt így fogalmazta meg: — Szolgáltató vállalat vagyunk, de termelő vállalatként kell gazdálkodnunk. II. Magyarországon a postának hosszú története van. Már a Kárpát-medencébe törő magyar törzsek kitűnő hírközlési összeköttetést tartottak fenn egymással. Nyargaló előőrseik, alkalmi követeik voltak; ősi török módon, a véres kard körbehordozásával hívták hadba a harcosokat. Az alakuló magyar államhatalomnak jól szervezett hírközlő intézményre volt szüksége. Az idegen uralkodóknak leveleket, ajándékokat vivők egyben elmesélték, mit láttak az úton. I. László törvénybe foglalta (1093), hogy a futár bárki lovát elviheti és a harmadik faluig használhatja, ha hivatalosan van úton — néhány egyházi személy persze kivétel volt ez alól. Könyves Kálmán idejében a futárok saját lovukon, saját költségükön utaztak, s fáradozásukért az ország nádora kárpótolta őket. A korabeli hírvivőket és hírhozókat igen sokféle elnevezéssel illették. Ma már ennek sokszor nyelvészeti érdekessége van. Néhány példa: régi oklevelek a praecokat hírnököknek, parancsok, rendeletek felolvasóinak aposztrofálják. A praecokat magyarul „bertenek"-nek — börtönöknek — nevezték; mert „mellékesen" börtönőrök, bakók voltak. A XIV. században várkurjantóknak hívták őket. Egy 1307-ből származó oklevélben az egyik hírvivőnek „folyónak mondott István mester" volt a neve. A folyó (fólió) a régi nyelvben tartós előrehaladást, sietést jelentett — a hírvivő is szinte állandóan úton volt. A XVIII. században a feledésbe merülő foliót a nyelvújítók a futár szóval pótolták. Tény: az ősi alapon felépült magyar hírszolgálat sem szervezettségben, sem gyorsaságban nem maradt vissza a nagy nyugati államok hasonló hírközlő intézményei mögött. A hírvivőket — különösen, ha jó hírrel jelentkeztek — többnyire bőkezűen megajándékozták. A legszerencsésebb magyar hírmondó — állítólag — Miklós volt, aki dominusának a szerb király fölött aratott győzelmét hozta hírül Béla királynak. Miklós a liptói Verbic-birtokot nyerte el azért, mert épp akkor jelentette az örömhírt, amikor a görög, bolgár, cseh, francia és tatár követek a királynál voltak kihallgatáson, s így a győzelemről észak, kelet, dél és nyugat egyszerre értesülhetett. Az első szervezett posta Magyarországon az úgynevezett Taxis-posta volt, Buda és Bécs között. A híreket, leveleket egyébként gyakorta utazók szállították: így hajósok, kereskedők, mészárosok, akik postaszolgálataikért különféle kiváltságokat is élveztek. Bonfini ezt írta: „Mátyás király hihetetlen gyorsasággal utazott, úgyhogy gyorsszekeren naponként százezer lépésnyi (75 km) utat is megtett". Mátyás rendszeresítette egyes főútvonalakon a kocsijáratokat. A kocsin való utazást a XVI. század előtt — Magyarországot kivéve — sehol sem ismerték. 1688-ban nevezték ki az első magyar postamestert : Salgáry (más forrás szerint: Salkáry) Pétert. Az ő nevéhez fűződik a Győr-Buda s a Győr- Eszék postavonal létrehozása. Salgáry később Pest-Buda első polgármestere lett: Burgermeister und Postmeister. 1837-ben új postapátens jelent meg,amely kimondta a posta kizárólagos jogát a levelek és az időszaki hírlapok, továbbá az utasok szállítására. Ebben az időben állították fel Pest-Budán az első levélszekrényeket, amelyek fekete-sárgák voltak. Bélyeg nem lévén még, természetesen csak portós leveleket dobhattak bele. 1817-ig a levelek szállítási díja egységes volt, ezután vezették be a távolság szerint tagolt díjszabást. 1817: minden postahivatal köteles bélyegzőt használni; az első postahely, amely német helyett magyar nyelvű bélyegzőt használ: Kolozsvár (pontosabban, illetve hitelesebben: Kolozswar). 1846: Pest-Buda postaforgalma: 643 ezer levélpostai, 50 ezer pénz-, csomagküldemény. 1897: levélgyűjtésre Európában először fővárosunkban alkalmaztak háromkerekű motorkerékpárokat, s hamarosan gépkocsikat is forgalomba állítottak. Az i9co-as gazdasági világválság, az 1904— 1905-ös rossz termés miatt a posta XIX. századvégi fejlődése hirtelen megtorpant. A felszabadulás után a posta egész szervezetét át kellett alakítani. 1947-ben még 23 kincstári (állami) és 82 postamesteri hivatal működött. A postamesterek mintegy gebinesek voltak, fenntartási átalányt kaptak. Maguk döntötték el, mennyit fordítanak korszerűsítésre, az alkalmazottak egzisztenciális gondjainak csökkentésére. Ebből persze az is következik, hogy a hivatalokat nem feltétlenül ott hívták életre, ahol arra a legnagyobb szükség volt, hanem ott, ahol a postamester biztosítottnak látta a tisztes bevételt. Az úgynevezett kincstári hivatalok már inkább valós igényeket szolgáltak, korszerűség szempontjából viszont nem sokkal előzték meg a postamesterek hivatalait. Egy irat szerint a második világháború körüli években csak a legnagyobb budapesti postahivatalok rendelkeztek valamiféle géppel, egyébként még az összeadógépeket sem ismerték. A háborúban a legsúlyosabb károkat épp a budapesti hálózat szenvedte — ezután ezért (is) elsősorban a fővárosi postahivatalokat, és hasonlóképpen a balatoni és idegenforgalmi gócban levőket — fejlesztették. A bankok államosítása, a szocialista kereskedelmi hálózat kialakulása révén ugrásszerűen nőtt a posta kezén átmenő pénzösszeg is. 1950-ben alakult meg — először — a külön budapesti postaigazgatóság, amely vidéki felügyelői hivatalai révén a környező megyék ügyeit is intézte. 1953-ban a Budapesti Főposta, majd 1956-ban a ma is működő Budapesti Postaigazgatóság alakult meg, amely a Postavezérigazgatóság hét szerve közül az egyik. (A fent vázolt postatörténet meglehetősen szűkszavú és esetleges; — dr. Vajda Endre 1967-ben megjelent könyve viszont igen sok adatot, dokumentumot tartalmaz.) III. A posta munkája tulajdonképpen három fázisra bontható: a küldemények felvételére, kézbesítésére és közben az irányításra, szállításra, elosztásra. Budapesten ma 152 postahivatal működik; többségük olyan épületben, ahol számottevő korszerűsítésre nincs lehetőség. A 152 hiva-12