Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Bozóky Éva: Az új lakótelepek élete

A József Attila lakótelep (MTI, Járai Rudolf felvétele) „Megemelt háztetők" Bepillantás az új lakótelepek életébe Aszociológia tudománya oly­kor pajzán analógiákhoz utalja gondolatainkat. Eszünk­be jut Le Sage sánta ördöge, ki megemeli a háztetőket, hogy a la­kók élete láthatóvá váljék, vagy maradjunk csak hazai példánál: Szabó Pál csavaros eszű, falusi harangozójánál, ki elmés optikai szerkezetével a toronyból figyeli, mi történik az egyes porták keríté­se mögött. Szelényi Iván és Konrád György munkája (Az új lakótelepek szo­ciológiai problémái. Akadémiai Kiadó, 1969.) a tudomány ala­posságával pótolja a varázslatot s a toronybeli látcsőt: bepillan­tást nyújt egy különösképpen zárt és zárkózott világ otthonaiba, fel­térképezi a lakók társadalmi, anyagi, műveltségi helyzetét, életmódját, de nem áll meg a tény­megállapító diagnosztizálásnál, hanem gyógyírt is keres arra: miként lehetne a kitűzött célhoz közelíteni a megvalósítást? Mi­velhogy cél, elképzelés és valóság egyelőre külön utakon jár. Hogy miért és hogyan? Ezt kíséreljük meg — a kiváló könyv alapján — röviden fölvázolni. Tervek és elképzelések A modern építészek világszer­te a humanizált nagyváros igényét hirdetik. A félelmetesen megnö­vekedett metropolisok mindin­kább veszélyeztetik az embert, mint biológiai és társadalmi lényt. Kiragadják a természetből, kő­rengetegbe zárják. Lakások szűk skatulyái, zajos munkahelyek, zsúfolt közlekedési eszközök ve­szik körül. E hangyaboly-lét tömegnyüzsgésében az ember magányosabb lehet, mint volt a nyáját füves réteken terelgető rideg pásztor, mert annak leg­alább csillagok és állatok szol­gáltattak társaságot, ha pedig bement a faluba, nyomban ott­honra talált a közösségben. Semmire sem vágyik annyira a modern ember, mint társakra, s mégis oly nehéz rájuk lelnie ott, ahol több az ember a kelleténél. A humanizált város eszméje a természetet, a napfényt és a kis csoportok összetartozását szeret­né visszaadni a városi embernek. Ezért szünteti meg a régi utca­szerkezetet, tervezi a hagyomá­nyos városformáktól eltérően az új lakótelepeket. Ezen túlmenően a legkiválóbb építészeket (pl. Le Corbusier-t) a demokratizmus is jellemzi: meg akarják szüntetni a szegregációt, a társadalmi osztá­lyok és rétegek elkülönült letele­pedését, miközben vissza óhajt­ják állítani jogaiba a szomszédság kapcsolatát, és így remélik a kü­lönböző rétegek közötti válaszfa­lak ledöntését. Kézenfekvő volna, hogy ha a nyugati építészek hazájában nem is, de a mi új lakótelepeinken mindez megvalósulj na. így tör­tént-e ? Ha nem, miért nem ? Erre keresi a választ a két szer­ző által irányított és feldolgozott vizsgálat, mely négy lakótelepre terjed ki (Budapest: Lágymányos; Pécs: Uránváros; Debrecen: Új Élet Park; Szeged: Odessza lakó­telep). Mindenütt a lakosság tíz százalékát vették reprezentatív mintának, ily módon összesen 952 család 200 kérdésre adott vála­szát dolgozták föl. A mintavétel nagysága, a kérdések részletes, alapos, megfontolt kidolgozása, az interjúkat végző könyvtárosok, mérnökök, egyetemi hallgatók fölkészültsége: megannyi bizto­síték a megbízható helyzetképre. (Érdekes tapasztalat, hogy bár értelmiségiek látogatták végig a családokat, a legtöbb nehézségbe éppen az értelmiségnél ütköztek: a többi réteg készségesebben vá­laszolt, s könnyebben megértette, hogy nem tapintatlan kíváncsis­kodásról, hanem közérdekű ku­tatásról van szó.) Ki költözik az új lakótelepre? A kérdés egyszerűnek látszik-Mivel a városokon belüli rekonst­rukciók meg sem közelítik a szükségleteket — ha sor kerül ilyenekre, az főként a városköz­pontban történik, a többi részek pedig „slumosodnak", tehát technikailag lezüllenek — felte­hető, hogy aki valamiképpen la­káshoz jut, az többnyire új lakó­telepre kerül. Valamiképpen... Éppen erről van szó. Sok az esz­kimó — miként dől el, hogy az a kevés fóka kinek jusson? Annak­e, akinek pénze van rá ? Vagy aki­nek érdemeit ezzel is honorálni kell? Vagy, aki nagyon rászorul? De a nagyon rászorulók között ki a leginkább az? A bérlőkijelölési jog megoszlik a tanács és a válla­latok között. Ebből az követke­zik, hogy a vállalatok a maguk termelési érdekeit nézik: annak adnak lakást, akit fontosnak tar­tanak vagy magukhoz akarnak kötni, vagy ha munkaerőhiány­nyal küzdenek — és hol nem prob­léma ez ? —, a betelepülőknek. Ez érthető is. Csakhogy így az ősla­kos városi érdeke sérül, ő talán már évek óta vár, s aztán a „jött­mentek" kapják a lakást. A „jöttmentek" elsősorban erősen „mobil" fiatal értelmiségi­ek, akiknek eszük ágában sem volna a nevezett városba költöz­ni, ha oda nem lakással csalogat­nák őket. Kisebb részben beván­dorló szakmunkások és techniku­sok is tartoznak ebbe a csoport­ba. Szerzőink a szolgálati lakás in­tézményének módosított formá­ban való visszaállítását sürgetik megoldásul, hogy a vállalatok ér­deke se csorbuljon, de a lakásra áhítozó „bennszülött" se szorul­jon háttérbe. Dehát mégis kik laknak a la­kótelepen? Furcsa volna a „kö­zéposztály" fogalmát használni, de talán mégis egyszerűbb, mint a „középmagas társadalmi státus" bonyolult szakkifejezése. Egyez­zünk ki a középréteg kifejezésben. A vizsgálat jövedelem, iskolá­zottság, foglalkozás szerint ku­tatja a lakók társadalmi helyét, s mindhárom nézőpontból ugyan­az a kép formálódik: a lakótele­pen a középrétegek aránya a leg­magasabb. Közelebbről: nézzük meg elő­ször az iskolázottság mértékét, mint legbiztosabb mérőeszközt, mert sem a jövedelem, sem a fog­lalkozás nem határozza meg olyan pontosan a réteghelyzetet,-mint ez. Az érettségizettek mindegyik lakótelepen abszolút többségben vannak. A férfiak negyede-har­mada pedig diplomás. (A lakóte­lepeken több mint háromszor annyi a diplomás, mint a megfe­lelő városok egészében.) Ennek megfelelően az értelmiségi, hiva­talnok, technikus, alkalmazotti réteg kb. 66%-ot tesz ki, — (Uránváros kivételével, ahol ará­nyuk csupán 50%-0s); csak a harmadik harmad kerül ki a mun­kásokból — Uránvárosban 44 % —, főként szakmunkásokból, mert a segédmunkások aránya egészen elenyésző (a 3%-ot is csak Uránvárosban éri el). Hasonlóképpen csaknem tel­jesen hiányoznak a lakótelepekről az önálló kisiparosok — pedig je­lenlétükre, főként műhelyükre és munkájukra óriási szükség volna —, és igen kis számban (3—6%) találhatók nyugdíjasok — holott az öregség magányát, elhagyatott­ságát enyhítené, ha gyermekeik közelébe kerülhetnének. (Közel, de mégsem együtt — ez az elv akkor érvényesülhetne, ha csa­ládra méretezett lakásokhoz kis garzon otthonok csatlakoznának, amelyekért az idős emberek eset­leg nagyobb lakást adnának cse­rébe.) Ám, ha az értelmiség ilyen nagy létszámban él a lakótelepen, miért mondottuk mégis, hogy ez a település a középrétegeké ? Mert az értelmiség egy részének jelenléte átmeneti. (Kivéve a lágy­mányosi lakótelepet, mely közel­sége, a városhoz tartozása miatt, a közlekedés áramkörében élve különbözik a többitől, s így a fele lakosságát kitevő értelmiség is végleges otthonának tekinti.) A többi lakótelepről az értelmiség elvágyódik, lakását ugródeszká­nak, cserealapnak, átmenetnek tartja. Életkorukból és jövedel­mükből is látszik ez a tendencia: a lakótelepi értelmiség fiatal és kisfizetésű. Vele szemben az al­kalmazott, technikus, szakmun­kás réteg idősebb, kereseti lehe­tősége csúcsára ért, és beérkezés­nek érzi a lakótelepet. „Otthon lé-12

Next

/
Oldalképek
Tartalom