Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Bozóky Éva: Az új lakótelepek élete

vén", ez a réteg nyomja rá bélyegét a lakótelep atmoszférájára, közhangulatára. Ha a jövedelemvizsgálatokkal ellenőrizzük az elmondottakat, bizonyítékra találunk: a közepes keresetek dominálnak, a magasak és az alacsonyak egyaránt ritkák. Ma a fiatalok — holnap az öregek városa A lakótelep játszóterein sétáló látogató egykönnyen kijelenti, hogy „errefelé sok a gyerek". Következésképp esetleg azt is hozzáteszi, hogy íme „a népesedés csak a lakáskérdésen múlik". A látszat csal. A lakótelepen nem a gyerek sok, hanem a gyermekes család, s ez nem ugyanaz. Mert a lakók vagy fiatalok — nyilvánvaló, hogy ekkor születnek gyermekeik — vagy éppen gyermekeikre való tekintettel jutottak lakáshoz; tehát a gyermektelenek aránya sokkal kisebb közöttük, mint a város egészében. Azonban egykések, vagy legfeljebb két gyermekesek. A demográfiai szempontból ideális 3—4 gyermek sokkal ritkább a lakótelepi családoknál, mint a város egészében. A lakótelepi egykézés nem annyira a beköltözők szándékából, családtervezéséből következik, mint inkább a lakások méretéből. A legnagyobb lakások is csak két és fél szobásak, az alapterület kicsi: ilyen összezártságban több mozgékony, apró gyermekkel élni meglehetősen kényelmetlen, különösen ha arra gondolunk, hogy az összkomfortos környezet, a középrétegektől meghatározott életforma eleve megnöveli az igényeket, tehát a nyugodt pihenés igényét is. Különben is ritka a két és fél szobás lakás. Egyedül a lágymányosi lakótelepen éri el a tíz százalékot, másutt még azt sem, míg az egy szobások mindenütt 55—6o%-ig uralkodnak a lakótelepi építkezésben. A nagyobb lakásokba elsősorban értelmiségiek költöznek, így a munkáscsaládok változatlanul zsúfoltan élnek, s ha volt korábbi otthonuk, ahhoz képest csak a komfort tekintetében kerültek jobb helyzetbe. A két szerző megkockáztatja a nagyon is valószínű jövőbelátást: amilyen egyöntetűen fiatal ma a lakótelepek lakossága (a férfiak 75%-a, a nők 8o%-a 50 éven aluli), olyan egyöntetűen és egyszerre fog megöregedni. Lévén az utánpótlás családonként csak egy, ritkábban két gyermek, két-három évtized múlva az öregek városait találjuk majd e területeken. Ormánság — toronyházakban. Amint ott a föld, itt a lakás szűkös volta, de mindkét esetben a hiányzó tér akadályozza a szaporodás szándékát. Az életforma Emelkedő igényekről szóltunk előbb: valóban, a lakótelep a takarékosság fészke. Mivel a középrétegek primátusa érvényesül, az ő életformájuk határozza meg az alacsonyabb társadalmi rétegek igényszintjét is. Mégis, ha van eltérés, az fent és lent keresendő. (A legszegényebbek nem takarékoskodnak, mert úgyis reménytelen; a legmódosabbak sem, nekik már mindenük van, a keretek adta igények telítettek. Vagy más szempont: a munkásfeleségek egyharmada nem folytat kereső foglalkozást, s a jól szituált értelmiségi asszonyok között is akad 16%, aki otthon marad.) A lakótelepi feleségek 80%-a munkavállaló. Mivel több közöttük a magasabb iskolát végzett, mint a városok átlagában, több a kereső is. Feltehető volna, hogy a családi háztartás szolgáltatásokat vesz igénybe, vagyis rossz magyar szóval: „intézményesül". Nem teszi ezt. A családok 73%ában naponta főznek, 83% nem veszi igénybe a mosodát, 94% maga takarít. Akárcsak a városiak. (L. ezzel kapcsolatban az 1969. XII. számban megjelent „Mit csinál ön 5—10-ig? c. cikkünket.) A kérdezőbiztosok föltételes módban is érdeklődtek. Ha olcsók és jó minőségűek lennének a szolgáltatások, igénybe vennék-e ? Nem, akkor sem. Csupán 14% felelt igenlően. A bezárkózás az élet minden területére jellemző. A lakótelepiek otthonülők. Szórakozásuk a tévé, még moziba is ritkábban járnak, mint a városiak. Bezárkózásukat egyrészt az új lakás öröme, csinosítása, az ezzel kapcsolatos takarékosság indokolja, másrészt a közlekedés nehézkessége, a távolság, s az a tény, hogy lakóhelyüket nem érzik „városnak", ahová érdemes kilépni. Urbanisztikai szakkifejezéssel élve: a lakótelepnek nincs „agora-funkciója". (Agora: a görög város tere, mely a későbbi római fórum szerepét tölti be, itt folyik a népgyűlés, a polgárok találkozása, szónokok meghallgatása, cserépszavazás stb.) Hiányoznak a zárt és tömörítő hatású közterek, ahol az egymást nem, vagy alig ismerő emberek között is bizonyos közösségi kapcsolatok — „anonim társulások" — jönnek létre. Ezek a társulások oldják valamelyest a magányt. A lakótelep ezért barátságtalan: aki itt magányos, kétszeresen az. Ingerszegény is ez a környezet. Hiányoznak az ugyancsak kapcsolatteremtő üzletsorok, kirakatok : a meglevő vásárlóhelyek szétszórtak, elhelyezésük nem segíti elő az emberek találkozását. Bár a modern élet a „nagycsaládot" szérszórta, tagjait a városok területén egymástól távol vetette, mégis a rokoni kapcsolatok bizonyulnak legerősebbeknek, legtartósabbaknak. Oly mértékben, hogy a véglegesen letelepülő középrétegek gyakran a rokonaikat is maguk után vonzzák a lakótelepre. Amikor a családból valaki honfoglaló lett, a többiek esetleg bonyolult cserék árán áramlanak utána. A technikusok körében — kiknek jórésze helybeli — a legerősebb ez a tendencia. Érdemes az emberi kapcsolatokat rétegenként is megvizsgálni. A szomszédsággal a lakosság fele még fölületesen sem érintkezik; legkisebb a szomszédság szerepe az értelmiségnél, legnagyobb (51%) a munkásoknál. A barátok jelentősége az értelmiségnél a legnagyobb, a munkásoknál a legkisebb. A rokoni kapcsolódás minden rétegnél erős. Általában 75%, a technikusok körében 82% tart szoros kapcsolatot rokonaival. Szeretik-e a lakótelepet? Mint láttuk, a lakótelep még sok tekintetben nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nem eléggé parkosított, fásított ahhoz, hogy a természetközelség érzését adja; nem eléggé város ahhoz, hogy a lokálpatriotizmust és az összetartozást kialakítsa; nem teremt közvetlen szomszédsági kapcsolatokat, hogy a nagyvárosi magányt oldja; nem zárja ki a különböző társadalmi rétegek elkülönülését sem. Mindez az idők során változhat, alakulhat, a lakótelepek még annyira újak, hogy gyermekbetegségeikre épp a gyógyítás érdekében kell fölfigyelni. Dehát jelenlegi állapotában szeretik-e lakói a lakótelepet ? Szívesen laknak-e ott ? A válaszok 71%-a teljes elégedettségről vall. De az elégedettség függ a lakótelepen eltöltött időtől, a különböző társadalmi rétegek igényeitől és eltérő a részletkérdésekkel kapcsolatban. Az első 3—5 évben az új lakás öröme elhallgattatja a merészebb vágyakat. A beköltözők örülnek annak, amit elértek, annak, ami van. Ahogy az idő halad, úgy bontakoznak ki a hagyományok, a szokások, a kulturális emelkedés sugallta vágyak. A faluról bevándorolt munkások családi házra, a magasabb fizetéshez jutó értelmiségiek belvárosi vagy villanegyedbeli lakásraáhítoznak. Kívánságuk aztán vagy teljesül vagy sem, de a megszólaló vágy az elköltözésre képteleneknél is erősíti a kritikát. A kritikát, mely azoknál is felbukkan, akik ugyan jól érzik magukat, meggyökeresedtek, de hiányolják az üzlethálózatot, kifogásolják a szomszédból áthallatszó zajt, panaszolják a lakás műszaki hibáit. A családok fele kicsinyli, szűknek érzi otthonát, egyharmada pedig nyomasztónak tartja a lakótelep uniformizált egyhangúságát. Mindazonáltal 61% nem gondol lakásváltoztatásra, 24% a lakótelepen kíván cserével nagyobb lakáshoz jutni; csak 15% akar elköltözni. A vizsgálat bebizonyította: a lakótelepek legnagyobb hibája, hogy valamilyen „absztrakt ember" számára készülnek. Absztrakt ember azonban nincs. Van ezzel szemben magányos és gyermekes; lenne, ha tere volna hozzá, többgyermekes; akad, akinek bármily apró, de elkülönített dolgozószoba kellene, s olyan, is akinek barkácsolásra, vagy más hobbyra alkalmatos zugra volna szüksége. A lakásokat nagyobbra, s olyanra kellene építeni, hogy a belső térkiképzésbe a jövendő lakók beleszólhassanak. A szerzők javasolják a differenciáltabb építkezést: legyen több olcsóbban előállítható lakás, ugródeszka-lehetőséggel a házasuló fiatalok számára, akik később takarékoskodásuk jogos eredményeképpen drágább és nagyobb lakásokba költözhetnének át — ha ilyenek nagyobb számban épülnének. Ha ennek a „felfejlődésnek" a kilátása megvolna, több magántőkét lehetne az építkezésekbe akkumulálni, ez pedig már közérdek lenne. A másik fontos javaslat, hogy a lakótelep „alvó város" jellegét megszüntetendő, ki kell formálni az agora-funkciót betöltő központot, mely intézményeivel, üzleteivel, fényeivel és látványaival sétára csábít, unalmat szüntet, az idegenek találkozását és ismerkedését segíti, és közben észrevétlenül létrehozza az összetartozás érzését, mely minden lokálpatriotizmusnak és jövőbeni hagyománynak alapja. Szelényi Iván és Konrád György munkája valóban „megemeli a háztetőket", és az építészek terveit a szociológia szempontjaival világítja meg. A ház, a hajlék, az otthon az emberért van és olyanná kell formálni, hogy ne csak az érezze jól magát benne, aki éppen kiszabadult egy nyomasztó albérletből — szabadulhasson az is mielőbb, és inkább lakásépítésnél tőkésítse a havi 6—800 Ft albérleti díjat!—, hanem az is, aki majd ott öregszik meg, s még inkább, aki ott fog megszületni. Bozóky Éva 13