Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Arany János Budapestje

Vargha Balázs Irodalmi városképek Arany János Budapestje I. Rejtélyes csillag a versben Vojtina ars poeticájában a híres szép Duna-parti látképben csillagot tett Arany ehhez a sorpárhoz: Lenn a Tabánban egy toronytető, Gombjának fénye majdnem égető. A csillaghoz a lap alján ez a jegyzet tartozik: Ez 1849-ben volt így. Ebben nem volna semmi különös, ha a közvetlenül előtte levő két sor nem ezt mondaná: Büszkén a Gellért hordja bársonyát, S fején, mint gondot, az új koronát. Mert ez viszont 1849-ben nem így volt. Az új korona az önkényuralom stratégiai építménye, a Citadella. 1849-ben még nem ez az új erőd koronázta Gellért hegyét, csak a szelíd kis csillagda. Azaz hogy az sem. Mert 1849 nyarán, mikor Arany néhány hetet Pesten töltött és volt ideje körülnézni a városban, a csillagvizsgálónak csak romjait láthatta. Budavári ágyúk rombolták le, osztrák ágyúk. Ahogy Arany megírta a népnek, Van e olyan . . . kezdetű versében: Buda várban ott ül Henci kevélyen, Pest városát ágyúztatja keményen; Ha mondanák sem hinné, hogy megakad, Hogy a honvéd megmássza a falakat. De a honvéd nem késik a dologgal, Megbirkózik ágyúkkal és falakkal; Henci vitéz, ütött nektek az óra: Buda várán leng a magyar zászlója. A Vojtina tájképe tehát — ha közelebbről megnézzük — történelmi kompiláció. Bár még a napszakot is megadja („A nap most száll le a város-majorba"), az évszámot összekeveri. Feledékenységből? Kényszeres akkurátusságot inkább várhatunk Aranytól, mint rendetlenséget. Különösen, ha versét adta közre. Méginkább, ha jegyzetet is írt a vershez. Szántszándékkal zavarja meg az olvasót. De miért? A Walesi bárdoknak ezt az alcímet adta az első közlésben (1863-ban a Koszorúban): „Ó-ángol ballada". Év végén, a tartalomjegyzékben már átíródott az alcím: „Ó-ángol modorban". A kötetben (1867-ben az összes Költeményekben) már elmaradt az alcím. A Citadella csúfolását is olyan csiklandósnak érezte volna, mint Edward-Ferenc József csúfolását? Azért biggyesztette talán oda az 1849-et, hogy ha véletlenül kérdőre vonják, azt mondhassa: kérem, én a csillagdára gondoltam, dehogyis a tiszteletreméltó erődre ? Ilyen ártatlan filológiai furfangot feltehetnénk Arany Jánosról. Megszokta még Szalontán, hogy mindennek mögé gondoljon, minden látszatot számításba vegyen. Szem előtt volt ott, sokszor kaján szemek előtt is, mint kisebbik nótárius. Csak éppen az nem illik bele a Walesi bárdok és a Vojtina párhuzamába, hogy 1861-ben a Szépirodalmi Figyelőben még nincs ilyen jegyzet a Vojtinához. Csak az összes költeményekben írta oda. A kiegyezés évében pedig már semmi szükség nem volt ilyen bujócskára. Megírtak, kiadtak akkor ennél sokkal nagyobb gorombaságot is a tizenkét éves önkényuralomról, meg a ráadásul ránkmért hatéves provizóriumról. A torony, amelynek gombja 1849-ben belevakított Arany szemébe, nem a tabáni plébániatemplom ma is ott álló tornya volt, hanem az elpusztult rác templomé. 1860-ig illetve 1867-ig nem eshetett rajta egyéb változás, mint hogy bepatinásodott a toronygomb. Arany még ezt az apróságot is számontartotta, megjegyzésre méltatta. Pedig még fényes korában is csak akkor vethetett „majdnem égető" fényt az a toronygomb a pesti parton álló költő szemébe, mikor a leszálló nap éppen abban a bizonyos szögben érte a tornyot a Városmajor felől. Egyetlen pillanat optikai tüneménye ez, akárcsak a Bolond Istókban: Aztán vakító ragyogással ége A falu szélső ablakán, és — vége! Több rációt találhatnánk ebben a jegyzetben, ha a Gellérthegyet illetné, valahogy így: 1849-ben, mikor először megnéztem, még nem volt ott. Ám Arany a röpke fénytüneményt jegyzeteli meg, amelyre 1849-ből emlékezett, de 1860-ban már hiába leste. Magyar impresszionista 1850-ben Claude Monet tízéves, Édouard Manet is csak tizennyolc, mikor Arany már tökéletes impreszszionista képet festett — versben. A Bolond Istók első énekének elején ez a versszak exponálja a vers „víg-szomorkás" hangulatát: Szeretem én langy május-reggelen A permet essőt, mely gyéren aláhull Csillámfonalkint, a dörgéstelen, Napszűrte felhők tiszta fátyolárul, Midőn a tájnak élénk zöldje lenn, A szőke fényű légből visszahárul És sárgazölddé lesznek a sugárok, Melyekben a kelő nap átszivárog. Szivárványt, délibábot akárki láthat, versbe írhat. De májusi hajnalon a mező zöld színének sárgazöld reflexét az esőcseppek közt átszűrődő napsugarak színében - ki látott, ki festett, ki írt ilyet? „Senki se azt másszor" — ahogy a libapásztor meséjének egyetlenségéről írja A falu bolondjában. Nem ismerem párját, sem nálunk, sem idegen költőknél. Amit pedig a zöld színnek sárgává és kékké változásáról ír, az az impresszionista festészet harcos hittétele. Az lesz, amikor majd húsz-huszonöt év múlva felfedezik: Folyam mentében itt-amott egyes Vén fűz sötétlő körrajza veté A sík lapályra hosszú és hegyes A.nyát, minő torony-épületé, így a világost az árnyék vegyes Rónája váltogatva követé; Kék, hol nem éri nap, hol éri sárgul A gyep, s homályos fényt kap a sugártul. Lefesteni, ecsettel nem tudta volna így. Ha tudta volna, nekünk is lenne Turner-ünk, előhírnökünk az impresszionizmushoz. Arany még idejében abbahagyta a diákkori pingálást („Arc, ló, virág, tájkép, torony, mecset..." — a Bolond Istók témalistája), mert nem ismert olyan festési módot, amely hiven követni tudta volna látomásainak párából, sugárból, a pillanat paradox színeiből teremtett világát. A verses tájfestésnek ezzel a módjával a későbbi években is élt, epikában is, lírában is. A „zöld lomb közein" áttört égbolt a margitszigeti tölgyek alatt szakasztott párja a Bolond Istók tájképeinek. Ám némelyik tájrajzáról nem impresszionisták jutnak eszünkbe, hanem régi németalföldiek. Vagy Arany fiatalabb kortársa: Mészöly Géza. Térdig vagy bokáig vízben álló szőke csorda — ez is Arany, ez is Bolond Istók. De mi köze ezeknek az alföldi, Tisza-menti tájaknak Budapest városképeihez ? Nemcsak az, hogy öregkorára a Ligetben és a Margitszigeten kereste gyerekkori, falusi, mezei emlékeinek mását. Az Alföld ábrázolásának ezt a két módját: a tárgyszerű németalföldit és a vizionáló impresszionistát minden nehézség nélkül át tudta tenni pesti tájakra. Sőt egyetlen képbe belekomponálta mind a kettőt, hogy eszmény és való paradoxonát illusztrálja. Még mindig a Vojtina Duna-parti látképéről van szó. Idézzük is, ne csak emlegessük: Állok Dunánk szélén, a pesti parton: Előttem a kép, színdús üde karton: Felleg s hegy által a menny kékje csorba, A nap most száll le a város-majorba; Büszkén a Gellért hordja bársonyát, S fején mint gondot, az új koronát; Lenn a Tabánban egy toronytető Gombjának fénye majdnem égető; Mig fönt a Mátyás ódon temploma Szürkén sötétlik, mult idők roma; És hosszú rendje apró sűrű háznak Fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak; Alant a zölden tiszta nagy folyam, Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan, Meg nem legyinti szellő' s fecske szárnya, Csak mélyén lüktet forradalmas árja; Felszíne tükör, és abban, mikép Tündéri álom, az előbbi kép Tisztára mosdva, felfordítva ring, Mint lenge kárpit, a merő fal ing . . . Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, Vágyban elúszva búvárlom a mélyet: Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok! . . . Az utcán por, bűz, német szó, piszok. Arany is, akárcsak az impresszionisták, búvárolta a természet optikai játékait, fények, színek tükrözésének, szóródásának tündéri álomképeit. Bár vaksiságát, pápaszemre szoruló „myopiáját" gúnyosan emlegette nemegyszer, meg tudta ragadni ezeket a pillanatokat. S a tündéri látvány mellé olyan kontrasztot állíthatott, amelyet festő nem kockáztathatott soha meg (cháriszok-piszok). ö is csak tankölteményben, Vojtina nevét viselve kockáztatta ezt. Ódában ugyanez másként hangzott: Az ifjú szép Pest, ki bizton ölelve Nyújt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve — Széchenyié mindez emlékezet! Pesti újdonságok — németalföldi modorban „Pest város általam ismert és bejárt utcáinak névsora ABC-rendben 1861" — ez a lista (egy vers kéziratának másik oldalán), megható bizony-20