Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Arany János Budapestje

sága Arany ambíciójának, hogy új lakóhelyét alaposan megismerje. Naponta más-más részt vett sorra, hol a belváros aránylag fényes utcáit, hol poros-sáros sikátorokat. Sétáira otthonról indult, az Üllői út és a mai Erkel utca sarkán álló házból. „Ez egy 4 jó szobás szállás — írja Tompának — de baj az, hogy a központtól kissé távol, hogy második emelet, hogy biztos padlás nincs, kamra nincs, s ami fő — hogy többnyire oly nép lakja, mely ököllel szokta ügyes bajos dolgát igazítni egymás közt. Szóval oly ház ez, hol szemünkbe mondják, vagy beizengetik, hogy itt minden lakó becsületes, csak mi nem. Ezért, noha a szobák jók, s már igen lakályossá tettük — bére is mérsékelt — tavasszal költöznünk kell innen." Arany László kiegészíti a képet: „Nagy ház volt, de tágas hátsó udvara sok apró épülettel s ezek sok kósza lakóval — cigányokkal is — voltak tele. Aranyt, aki a „Hausbogen"-be Schriftstellernek írta be magát, a háziak betűszedőnek tartották, s ez ellen ő annál kevésbé tartotta szükségesnek tiltakozni, mert adóját is ehhez mérten szabták ki." Juliska előbb látta pesti szállásukat, mint bátyja. Levélben számolt be róla: „A ház szögleten lévén s körötte apró házak állván, nagyon ki van a szél rohamának téve. Hanem a kilátás gyönyörű. Egyfelől a fél várost, s nem tudom micsoda nevű helységet, másfelől — ha a gangra kiállunk — az egész Szent-Gellértet beláthatni." Lapjának, a Szépirodalmi Figyelőnek Vegyes rovatába írta meg pesti megfigyeléseit, örömeit és bosszúságait. Szállása a Három pipa utcában volt. Röstellhette ezt a bájos nevet, mint ez a szösszenete is tanúsítja: „Emlegetik a lapok, hogy a „hárompipa utczát", melyben szerkesztőségünk ideigvaló sátorát felütötte, Kisfaludy-utczának keresztelték. Mi ugyan e változásnak legkisebb nyomát sem vettük észre; mindazáltal úgy megörülénk e tragicomicus pipák reménybeli távozásán, hogy tüstént az alább olvasható verset rögtönzők, mely keveset ér ugyan, de elég jó a „hárompipa" mellé: Kisfaludy egy pipáról Monda elmés pipadalt: Méltó, hogy e „három-pipa" Nyújtson érte diadalt. Éljen hát az 6 utczája! S a magyarnak „nagy pipája" (Mint a régi példa jár) Legyen egyszer tömve már!" Ezt az utcanév-köszöntőt február 27-én közölte Arany a vegyesek közt. De a következő szám címlapján még mindig ez a szokott szöveg állt: „Szerkesztői szállás, hová a lap szellemi részét illető küldemények utasítandók: Üllői-út és 3 pipa utcza sarkán 11-ik szám." Egy hónapra rá tűnik fel először a címlapon is, hogy az Üllői út és Kisfaludy utca sarkán van a szerkesztői szállás. De sem azelőtt, sem azután nem történt semmi, ami az utcanév megváltoztatását hitelesítette volna. Üj utcatáblák sem készültek. Augusztus 15-én már ezt fűzi hozzá rezignáltán egy vegyes-hírhez: „A mi „Kisfaludy-utczánk" . . . úgy látszik, megmarad _? pipának. Figyelmeztetjük is azon egyéneket, kik szerk. hivatalunkat föl akarják keresni, hogy ám jusson eszökbe Kisfaludy, de valóságban csak a három pipát vigyázzák, mert különben nem jutnak czélhoz." A címlapon meghagyta Kisfaludy nevét ezután is, csak 1861. október 3-án cserélte vissza újra 3 pipára. A „tragikomikus pipák" a Szépirodalmi Figyelőn végig ott diszlettek, sőt utóda, a Koszorú is így hirdette a szerkesztő szállását egészen 1864. április 17-ig. Akkor költözött odább néhány házzal, s mert a következő héten már Üllői út 7. a szerkesztő címe, pipák nélkül. Arany Vegyes-rovata afféle művészeti-tudományos beszámoló volt. Pestbudai sérelmek és kuriózumok csak egy-egy híradás furcsa csattanójaként kaphattak benne helyet. A magyarszentmártoni árvízkárosultak javára kiadott füzet adott alkalmat arra, hogy egy vásári énekest leskicceljen ilyenformán: „Hanem azért ne mondjuk még sem az egyszeri vásári énekessel, ki magas póznán mutogatva a pesti árvíz rettentő scénáit, gajdolta mellé ékes magyarsággal: „Azért isten hala legyen, Hogy az Duna sok kárt tegyen." Kisfaludy Károlynak két rajzát megszerezte a múzeum. Ennek a hírnek poénjéből azt tudjuk meg, hogy Aranyt megsértették a szolgák a múzeumban „ . . . melynek látogatását mind történeti, mind egyéb tanulmányok kedvéért ajánlani kívánnók fiatalabb íróinknak és az ifjú nemzedéknek, ha nem féltenők őket a múzeumi felügyelő szolgák kötelőzködő gorombaságától, kiket csak borravalóval lehet megengesztelni, s mi e közhasznú intézettől sokakat elriaszt." (i860, nov. 28.) A múzeumot mindennap látta — kívülről. S bántotta, hogy „a nemzet cifra koldusa" milyen elhanyagolt. „Kerítése rongy, sétányát nincs miből fenntartani, képtára csak irgalomból gyarapodhatok, szekrényei a tárgyak kiállítására nincsenek." (1862. jan. 9.) Egy év múlva a Koszorú első számában adja hírül: „A nemzeti múzeum parkja és környezete igen fog emelkedni, ha való a hír, hogy tavasszal a rozzant deszka kerítés helyett vasrács övezi körül." (1863. jan. 4.) A Szépirodalmi Figyelő szerkesztésének két és fél éve alatt nagyot változott a magyar világ. 1860-ban mindenki azt hitte, hogy itt az idő, be lehet nyújtani a számlát Ausztriának a tizenkét éves önkényuralomért. „Bízvást, mi benn vagyunk a fősodorban" — írta akkor Arany. Két év múlva már ezt a rigmust faragta közállapotainkra : „Egész ország csendes, nyugodt, Csupa boldogságban elring: S hogy ne ébredjen, ne ríjon, Legyezi Ritter von Sch A rímet ma is kitalálja bárki, akin fogott valamit a történelemtanítás: Schmerling, az önkényuralom ideiglenes meghosszabbításának, a provizóriumnak ideológusa. A honi légkör változását két színügyi glosszával jellemezhetjük. 1861-ben, az országgyűlés összehívásának napjaiban: „Molnár színigazgató mindent elkövet a magyar színészet meghonosítására Budán. Hallomás szerint a városi hatóság karolván fel az ügyet, ideiglenes magyar népszínház építése volna tervben, részvények útján. Kell is, mert Corvin Mátyás e dicső hírű fővárosában csak a minap láttuk az utczai magyar új feliratot sárral becsapkodva." (1861. máj. 9.) Két év múlva, mikor már felépült a színház: „Nem tudjuk mit akar a budai színház ezekkel az ízetlen, ledér, minden nemesebb érzést sértő operettekkel, Dunananokkal. . . cancanokkal stb. stb; de annyit tudunk, hogy bizony semmi hasznot sem tesz vele a „nemzetiségnek." Hiába mondja, hogy előbb közönséget kell teremteni, s csak aztán törhet magasabb czél felé; a czél nem szentesíti az eszközt s a Dunanan csak Dunanannak csinál közönséget. Legalább meszeltesse be azt a jelmondatot a színház homlokzatán. Nem oda való az, úgy látszik." (1863. ápr. 26.) Sárral csapkodják be a nemzeti feliratot — meszeljük be a nemzeti feliratot. (A kánkán-darabok sikere egyébként zajos hírlapi vitát támasztott. Egy újságíró azzal vádolta a koszorúsokat — Aranyt is beleértve: tízszer is megnézik Dunanan apó kánkánozó tündéreit, hogy kellőképpen felháborodhassanak. Aranynak bizonyítania kellett, hogy egyszer sem látta, csak hallomás után korpázta a darabot.) 21 Jókai vicclapjának, az Üstökösnek karikatúrája az 1861-es országgyűlésről, a Gellérthegy és a Várhegy látképével