Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Duczynska Ilona: Ünnepek ürügyén

Antal Gábor Pesti utcák dió iránt. Sajnos, egyelőre csak négy személy veheti igénybe egyszerre, de rövidesen egy korszerűbb helyiséget rendezünk be erre a célra, s akkor egyszerre tizenkét személy használhatja. — Hogyan alakult a könyvtár látogatási statisztikája a múlt évben ? 1967-ben 6713 beiratkozott olvasója volt az Állami Gorkij Könyvtárnak, összesen 81 649 volt a látogatások száma a könyvtár különböző részlegeiben. Az olvasók összesen 236 191 könyvtári egységet kölcsönöztek az év folyamán. — Hol működik a zeneműtár? — A Gorkij fasor 45. alatt. Különösen büszkék vagyunk: nagyságrendben a harmadik zeneműtárunk. Az első az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtára. A második a Zeneművészeti Főiskoláé. Elsődlegesen a szovjet zenét gyűjtjük, de ezen kívül gyűjtjük az európai, ázsiai, afrikai és amerikai népzenét és műzenét, kottában és lemezben egyaránt. Kottát kölcsönzünk mindenkinek, aki olvasónk. Lemezt csak intézményeknek adunk kölcsön, de újabban lehetőséget teremtettünk arra, hogy az olvasók átjátsszék a lemezt magnószalagra. Gyakran előfordul, hogy az Operaház, a Rádió és a vidéki színházak hozzánk fordulnak kottáért. így például mi adtuk kölcsön az Operaháznak Csajkovszkij „Csipkerózsika" című balettjének zongorakivonatait, úgyszintén a szegedi Nemzeti Színháznak, kérésére, elküldtük Csajkovszkij „Pique Dame" című operájának zongorakivonatait. — Huszonhárom tudományos munkatárs dolgozik az Állami Gorkij Könyvtárban, mert jelentős munka folyik. Kiadunk bibliográfiákat is. Az elsőt 1960-ban adtuk ki Tolsztoj, a nagy orosz klaszszikus halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. Ez a bibliográfia orosz és szovjet szerzők Tolsztojról szóló legfontosabb eredeti könyveinek, tanulmányainak, cikkeinek könyvészeti adatait tartalmazza. Tavaly „A Szovjetunió ötven éve memoárokban" címmel adtunk ki érdekes bibliográfiát, amely az októberi forradalom és a polgárháború eseményeivel, általában a Szovjetunió fejlődésével foglalkozó különböző nyelvű memoárokat tünteti fel. Harmadik kiadványunk ugyancsak tavaly jelent meg, a szovjet zeneművekről. Most készül egy Gorkij bibliográfia, amely 1957-től 1968-ig dolgozza fel azokat a sajtómegnyilatkozásokat, amelyek különböző nyelveken jelentek meg Gorkijról vagy Gorkijtól. Sándor László az egyik könyvszekrényből érdekes könyvet vesz elő. — Egyébként gyűjtjük Gorkij műveinek legrégibb kiadványait is. Ezt az orosz nyelvű könyvet ugyan nem Gorkij írta, de a beírás Gorkijé. Kosztolányi Dezső könyvtárából való, nemrégiben szereztük meg vásárlás útján. Puskin két kis regényét tartalmazza a könyv, amelyet Berlinben adtak ki 1921-ben. — Tudvalevő, hogy Kosztolányi nagy tisztelője volt Gorkij írásművészetének. 1924 nyarán, amikor feleségével és Ádám fiával Itáliában tartózkodott, meglátogatta az akkoriban Capri szigetén élő Gorkijt, aki vendégül látta őket. Találkozását a nagy orosz realista íróval később megírta egyik cikkében. * Gorkij és a könyv kapcsolatára kell lépten-nyomon gondolnunk ebben a szép intézményben. A könyvtár lépcsőházában figyelmünket megragadja egy kifejező szobor. Az egészalakos szobor a fiatal, vándorló Gorkijt ábrázolja, jobb kezében könyvvel. Gorkijt, aki mint cipészinas, péklegény, kikötőmunkás, vasúti bakter küszködött az élettel vándorló éveiben, akinek kezében mindig ott volt a könyv, amely nem engedte, hogy nyomor, börtön, megalázottság megölje benne a harcos humanistát. Névadóját jól választotta meg a könyvtár. Környei Elek Kisebb kirándulásoktól eltekintve — például az Erdős-Kárpátokba, Ukrajnába, a negyvenes évek első felében — mindig is Pesten éltem. Minden igazi emlékem ehhez a városhoz fűződik, amely az én egyetlen világom. Pedig életem tervezett munkája széttöredezett, elpergett az Andrássy úti omnibusz és a Népköztársaság úti 4-es autóbusz, a Sándor utca és a Bródy Sándor utca között. De ha nem vagyok is (ami tán szerettem volna lenni) történetíró, néha az az érzésem, hogy történelemkönyv lettem, amelynek lapjai számomra is meglepetéseket tartogatnak. A múltkor egy antikváriumban sem kapható könyv került a kezembe, Kuthy Lajos „Hazai rejtelmek"-je. Az volt a sejtelmem, hogy én írtam ezt a vadromantikus regényt. Még valamikor régen, fiatalságomban, az egykori Pesten . . . Néha elmegyek, például, az Eötvös utcában egy ház előtt, ahol valaha (az őskorban, az özönvíz előtt) egy „Steigert N." feliratú kis bolt volt, ahol — ha akadt húsz fillérje az embernek — különleges, finom mandulát vásárolhattam. Aztán itt van — ugyancsak az Eötvös utcában — a VI. kerületi Tanács épülete, ahol hajdanán múzeum volt s ahová „kirándultunk" a sulival. A szolid és szelíd nemi életre előkészítő dokumentumok, meg a magyar vitézek hősiességét hirdető plakátok mellett olyan fogalmakkal is megismerkedhettünk itt, mint „munkabér", „munkaadó", „profit". (Többen a múzeumnak is köszönhetjük, hogy nem akartunk vitézek lenni.) És ugyancsak e terézvárosi utcához fűződő emlékem, ha úgy tetszik, „rejtelmem" az is, hogy később innen, a „Pester Llyod" nyomdából, a „Kelet Népe" kicsiny szerkesztőségéből kísértem néha a Rákóczi út felé, vagy a Duna-partra, a hajóállomáshoz Móricz Zsigmondot. A Klauzál tér atlantiszi titka, hogy többször ülhettem ott Nagy Lajossal. Az Almássy téré meg az, hogy éppen erről a házak közé préselt, nagyon pesti térről gondoltam, hogy itt fog kitörni a forradalom. (Mármint az, amit én annak képzeltem.) Pest az én bel- és alvilágom, műhelyem, műtermem, örök mozim, de ha meggondolom, egy ideje Pesten belül is csak egy meghatározott, szűk terepet kerülgetek. Régen nem voltam Budán, régen jártam a Szigeten, és évek óta nem megyek már temetőkbe. Pedig azelőtt úgy jártam a Kerepesibe, de a Farkasrétre, sőt Rákoskeresztúrra is, mint a Markó utcába, ahol a gimnázium volt. Ott voltam — rövidnadrágosan — Kosztolányi temetésén, ott a Karinthvén is, és kimentem — néhány nappal az apám temetése után — Babits Mihály végső búcsúztatására is. Móricz Zsigmond temetéséről pedig már tudósítást is írtam. És ott voltam Táncsics Mihály sírjánál is. Ságvári Endrével a Conti utcában ismerkedtem meg, de jártam vele a külső Visegrádi utcában, és az Ipoly utcában is. Máig sem jutottam el az Országbíró utcáig, ám az Ipoly utcában több jó barátom is lakott. Még nem jelent, jelenhetett meg a „Befejezetlen mondat", de Sz. Tiborék Ipoly utcai konyhájában — 1942 híres, csikorgó decemberében — megismertem Rózsánét. A spiritiszta Irtzl Máriánál Óbudán, a Templom utcában Móricz Zsigmond egyik apródja voltam. És Móricz küldött el a Wekerle Sándor (ma Alpári Gyula) utcába, a „Bibliaolvasók" gyülekezetébe. Egy magas homlokú, túlságosan csillogó tekintetű, vasutas ruhás férfi az 1944-es évtől az ítélet beteljesülését, a világ elpusztulását várta. A jelenlevők — így láttam rajtuk — mint mindent, ezt is elhitték neki. Én lehettem az egyetlen hitetlen, de ma már belátom, hogy nem jövendölt azért teljesen alaptalanul a vasutas. Különben: alig van Budapesten olyan templom — ha 1945 előtt épült és azóta megmaradt —, ahol ne jártam volna. A görögkeletieknél is, az Eskü téren. A Székely Bertalan utcában, az ádventistáknál. A szlovák evangélikus templomban, a Rákóczi úton. S azok közé tartozom, akik a Kazinczy úti orthodox izraelita imaház előtt a „Békepárt" röpcédulát szórtuk . . . A „Ritz"-ben — szégyenszemre — nem jártam soha, s ami a színházakat illeti, időszámításunk előtt csakis a Nemzetit, meg a Városi (Erkel) Színházat látogattam, — főleg diák-előadásokat. A „Julius Caesar" egyik előadásán — nem zavartatva magát Antonius gyászbeszédétől — Auguszta királyi főhercegasszony szivarra gyújtott az emeleti díszpáholyban. Ugyanezen jelenet közben az egyik színész nadrágja leesett a tóga alatt. Mindez a negyedik gimiben történt, de a mondatra — „Temetni jöttem Caesart!" — még a hatodikban is fékezhetetlen röhej tört ki. Sugár Károlyt nem a színpadon ismertem meg, hanem — mint autogram-vadász — a Nemzeti előtt, a kispadon. A sötétszemüveges Fedák Sárit pedig a Royal Varieté (ma Madách Színház) hátsó bejáratánál, a Hársfa utcában. Kék zászlókkal integettem a Margitsziget végében, mint a középiskolások futóversenyének egyik rendezője. A Honvéd (ma Néphadsereg) utcában kis piros-fehér-zöld zászlókat lengettem, elemistaként, Alfons spanyol király tiszteletére. A Szabadság téren „zászlós"-t játszottam az ötéves Kemény Jánossal. A Nobel-díjat Jancsi csak később kapta meg. A Lipót (ma Szent István) körúti „Luxor" kiskávéház ablakán hosszasan betekintettem, mert ott ült — fejedelmien és játékosan, ahogy azt később Kellér Andor fogalmazta — Szomory Dezső. S a „Luxor" helyén épült „Luxor"-ba is benéztem, mert ott ült — és az „író a toronybán"-^ a Szomory portrét írta — Kellér Andor. És betekintek a „Luxor" portálját viselő egykori, bár működő vendéglátóipari üzletbe is, mert néha letotyog oda (a Bürök utcából, a szociális otthonból) a pesti Joó Gyuri, a mindig fal mellett, mindig albérletben, mindig egyik napról, sőt egyik óráról a másikra, de tulajdonképpen boldogan élő, 87 éves Grosz bácsi. Akiről Szomory is írhatott volna, de akiről Ladányi Mihály derítene ki, hogy valójában nem más, mint a népkonyhán kosztoló megöregedett isten. A Podmaniczky (ma Rudas László) utcában születtem, később az Ügynök (ma Kresz Géza) utcába költöztünk. Huszonhárom éve lakom a Fürst Sándor (azelőtt Hollán) utcában. Nem jártam a „Ritz"-ben és nem jutottam el az Országbíró utcáig. A világot — a mennyet és a poklot is — azt hiszem, jól ismerem, de — most veszem észre — Pestet még nem igazán.