Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Siklós László: A Fővárosi Művelődési Ház

iparosodó Angliában keletkezett „londoni betegség" elnevezés után — miért és honnan származik a Morbus Hungaricus fogalma. Budapesten még 1895-ben minden tízezer lakos közül 425-en halnak meg tbc következtében. Ugyanebben az esztendőben az országos átlag tízezer lakosból 384. (Tehát a gyorsuló urbanizáció arra is rávilágít: ilyen körülmények között a valóságot sokkal pontosabban fejezné ki, ha nem is magyar, hanem budapesti betegségről beszélnénk.) A fejlődés a felszabadulásig rendkívül vontatott a fővárosban. Érdemes felidézni egy védőnő, Jacobi Ada egykori életét, aki a következőket írta le: „Ha visszaemlékezem a háború előtti általános védőnői munkámra, amelynek körülbelül 75 százalékát tette ki a tbc-s betegek látogatása, egész más volt a védőnő feladata, mint ma. Igen sok volt a fekvő, lázas, phthisises beteg, kiket csak a legnagyobb nehézség árán tudtunk — hónapokig tartó várakozás után — kórházban, gyógyintézetben elhelyezni. A betegeknek komoly betegségérzetük volt és zömével a fiatalok vagy középkorúak közül kerültek ki, munkaképességük teljében érte utói őket a betegség. Az otthonukban levő betegek kezelése részben légmell-, részben tüneti kezelésből és roborálásból állt." Mindehhez még azt is hozzátehetjük: a felszabadulás előtt Budapesten a „kavernások" 80 százaléka legfeljebb két esztendőn belül bizonyosan elpusztult. A diagnosztika és a terápia forradalmához társadalmi forradalomra is szükség volt, e két tényező kölcsönhatása nélkül gyökeres változásokról álmodni sem lehetett. S e kettő győzelmeit mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma tízezer lakosból mindössze kettő-három ember hal meg tbc-s megbetegedés következtében, a „kavernások" nyolcvan százaléka két esztendőn belül bizonyosan meggyógyul, s a friss megbetegedések száma állandóan csökken. öregek és gyerekek Külön érdekességként említhetjük meg azt is: ha a gümőkór gyógyításában ma kisebb terápiás eredményekről számolhatna be a főváros, akkor kevesebb tbc-s nyilvántartott lenne Budapesten. Ugyanis az abszolút számot növeli, hogy a tbc-vel fertőzött, rendkívül idős emberek teljes meggyógyításához olykor nem, de életbentartásukhoz elegendő eszközökkel rendelkezünk. Ezek az öregek — ahogyan mondani szokás — együtt élnek a betegségükkel, s legnagyobb részük más, összetettebb okok következtében hal meg. A tüdőgyógyászok számára rendkívül sokatmondó a budapesti gyermek tbc alakulása. Még 1951-ben 84 tizennégy éven aluli gyermek halt meg tbc-ben, az utolsó hét esztendőben azonban már egyetlen egy sem. Kilenc esztendővel ezelőtt 469 tizennégy <:ven aluli gyermek kapott tbc-t, tavaly pedig már csak 34. Az idei tanév során kötelező szűrések alkalmával pedig egyetlen tbc beteg gyermeket találtak a fővárosban. Ez a nagy reményekre biztató eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy a gyermekek esztendők óta száz százalékosan részesülnek BCG (Bacillus Calmet-Guerin) oltásban. Óriási a fejlődés a felnőttek preventív védelmében is, azonban itt már távolról sem olyan egyértelmű a kép. A budapesti betegek 40 százalékát ugyan még rendszerint panaszmentes állapotban, a mintegy évenkénti egymillió szűrés alkalmából „emelik" ki, de ez a szám sokkal kedvezőbb is lehetne, ha a kötelező szűréseken mindenki megjelenne. Átvilágítás vagy felvétel? Az orvosok a távolmaradásokat több okra vezetik vissza. Egyrészről — különösen értelmiségi körökben — valamiféle oktalan derűlátás uralkodik, sokan a tbc-t már ártalmatlanabb betegségnek tekintik az indokoltnál. Az okok között szerepel az is, hogy sokan a nagyobb sugárártalommal járó mellkas átvilágítással vélik elintézettnek a szűrést, pedig megbízható diagnózist csak a felvételtől lehet várni. Továbbá a szűrőállomások tekintélyes részénél nem áll rendelkezésre a lakosság pontos névsora, ugyanis a nagyarányú budapesti költözködéseket sem a lakosság, sem az illetékes szervek nem jelzik időben. Ilyen módon egyes kerületekben a felnőttek ötven százaléka sem jelenik meg évente a kötelező szűréseken. Mindemellett 1960-tól 1968-ig az új megbetegedések száma 48 százalékkal csökkent. A tbc gyógyításában a szanatóriumi éra gondolata már 1830 és 1840 között tért hódított a kontinensen (Dedweiler). Idehaza ez inkább tudományos publikációkban, mintsem nagyarányú építkezésekben fejeződött ki. A tüdőtöltést először egy Forlanini nevezetű olasz orvos alkalmazta, aki abból indult ki, hogy egy törött kar is gyorsabban gyógyul, ha pihentetik. Elképzelése bevált, de a szanatóriumi éra mint tömegterápia akkoriban elképzelhetetlennek tűnt Olaszországban éppen úgy, mint Magyarországon. Hét szanatórium — „ingyen" Most hallatlanul izgalmas tényekkel bizonyították nálunk, hogy a tömegterápiának ezt a módját a szocialista berendezkedésű társadalmakban nemcsak a kötelező humanizmus igazolja. Kiszámították, hogy az a hét szanatórium, amely az elmúlt években épült fel hazánkban (tehermentesítve ezzel a budapesti kórházakat), felére csökkentette a betegállományban levők számát, s az egy év alatt megtakarított táppénzekből valamennyi szanatórium építési költségei teljes mértékben fedezhetők. Régen a friss beszűrődésekkel rendelkezők 40—50 százaléka került azonnal kórházba, ma 94—95 százalék. Az 5—6 százaléknyi beteg, aki nem részesült azonnal intézeti ellátásban — nem is akar részesülni benne. Jogrendszerünk lehetőséget biztosítana kényszerintézkedésekre, ezek az intézkedések azonban a leggyakrabban keresztülvihetetlenek. Szociológiai vizsgálatok során kimutatták, hogy az alkoholizmus a tbc-vel fertőzött betegek között jóval gyakoribb, mint az egészségeseknél. Egy zürichi klinika negyven éven felüli tbc-betegei között 81 százalékban találtak iszákost. Az alkoholnak valószínűleg nincsen közvetlen hatása a tuberkolózisra, de az alkoholiz-15 A szabadság-hegyi Állami Gyermekszanatórium (MTI Foto, Tormai Andor)