Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Siklós László: A Fővárosi Művelődési Ház

musnak, a rendezetlen életmódnak — van. Ezek a megállapítások olyan következtetésekre vezetnek, hogy az alkoholistákat gyakrabban kellene szűrésnek alávetni, mint másokat. A gyakorlat azonban ennek az ellenkezője, mert hallatlanul sok közöttük az asszociális, nem egy esetben antiszociális egyén, akiknek nincsen önmagukkal szemben elegendő egészségügyi elvárásuk és ilyen elvárásokat a társadalom részéről sem reagálnak le. Ezért ma Magyarországon hozzávetőlegesen húszezer fertőzött él, akik semmilyen vagy csak részleges kezelésben részesülnek. Teljesen világos tehát, hogy a tbc nem szűnt meg szociális betegség lenni; hogy a modern diagnosztika és a széles spektrumú antibiotikumok mellett még további társadalomformáló tevékenységre van szükség. Egyes nyugati országokban — rendkívül gyors eredményeinken csodálkozva — egyre gyakrabban fogalmazzák meg a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy az időben felfedezett tbc-t nagyobb biztonsággal gyógyítjuk, amikor a modern eljárások nagyjából azonosak, s ráadásul nem tartozunk a leggazdagabb európai országok közé? A válasz elég érdekes. Közismert, hogy a tbc elleni gyógyszerek a nyugati országokban szabadon vásárolhatók, nálunk pedig nem. Mi következik ebből a különbségből ? Az, hogy a tőkés országokban — különböző anyagi meggondolások miatt — a legtöbb orvos szakértelem nélkül is vállalkozik a tbc gyógyítására, ezzel szemben nálunk (a biztosítottságtól függetlenül, teljesen ingyenesen) tbc-s beteget csak szakorvos kezelhet. Budapesten a tanácsi és állami kezelésben levő tbc-s ágyak száma összesen 2138. A János kórház a legjobban felszerelt, ahol a mellkas sebészeti osztályokon kívül bronchológiai, kardiorospiratorikus, önálló tenyésztési laboratórium működik és egy harminc ágyas, nyári szanatórium is van. Növekvő világpiaci árak A terápia állandó forradalmait éljük, a Streptomycin, a PAS, az INH, a Rigenicid, a Cykloserin, a PZA, az Ethambutol, a Rifampicin egymást követték az antibiotikumok sorában. A baktérium védekezésére, a rezisztenciára, újabb és újabb támadásokkal felelünk. A gyógyszerek vüágpiaci ára azonban egyre drágább lesz, s ennek a következményeit teljes mértékben el kell vállalnunk. A legújabb külföldi készítmény, a Rifampicin csak az idén ősszel érkezett meg a János kórházba. Ebből a szerből csupán egyetlen betegre napi száz forint a gyógyszerköltség. A készítmények drágulására utal az a tény is, hogy automatikusan minden esztendőben körülbelül tíz százalékkal kell emelni a gyógyszerkeret költségeit. (Keret van, de a kezelés költségkihatásait nem gazdasági, hanem gyógyító feltételek szabják meg. Például ha a betegnél fellép egy tüdő- vagy agyembólia, az orvosok rendszerint három napon keresztül olyan enzimet adnak a krízis idején, amelyből egyeden ampulla 1200 forintba kerül. Ugyancsak súlyos betegeknél alkalmazzák indokolt esetben a Ceporin elnevezésű nagyhatású antibiotikumot, amelynek kezelési költsége naponta 5—600 forint. A beteg a gondoskodásnak ilyen és ehhez hasonló anyagi kihatásairól nem is értesül.) Robbanó „technológia", stagnáló orvosnorma A terápiai robbanáshoz tartozik, hogy a valamikor nagyon elterjedt tüdő töltés teljesen kiment a divatból. Régen, ha a tbc-s betegeknek esetleges szívpanaszai voltak, legjobb esetben egy EKG-vizsgálatot csináltak. Most ezt a vizsgálatot mindenkiről elkészítik, akit tbc-s fertőzéssel valamely intézetbe visznek, de ez az információ csak egy a sok közül, amire a gyógyító orvos feltétlenül igényt tart. Ma már az általánosan bevett diagnosztikai eljárások közé tartozik a felvétel, a fénykép, a rétegfelvétel, a hörgőfeltöltés, a hörgőtükrözés, az érfeltöltés stb. A „technológiának" ez a robbanásszerű fejlődése a beavatatlanban esetleg olyan elképzeléseket keltene, hogy a betegek ellátásához egyre kevesebb „személyzetre" van szükség. A valóságban azonban ennek pontosan az ellenkezőjéről van szó: a gépek, műszerek egyre több és több munkaerőt kötnek le, s az ilyen módon kapott információs adatok leolvasása, értékelése az orvostól is rendkívül sok munkaidőt igényel. A betegek ellátása sem kevésbé fáradságos, mint tizenöt-húsz esztendővel ezelőtt, mert az intézetekben elhelyezett fertőzöttek átlagos életkora 64 esztendő (sok a 80 esztendőnél többet megért beteg is), amelyből a panaszok sokrétűsége következik. Valamikor még elfogadhatónak tűnt az arány: hogy Budapesten 15 általános belgyógyászati betegre és 50 tüdőbetegre kell biztosítani egy-egy orvost. A betegek életkorának és a vizsgálati módszereknek a változásai azonban ezt anakronizmussá változtatták. Ez az egyik oka, hogy — minden hatalmas anyagi áldozat ellenére — sem lehetünk elégedettek a tbc-s betegek kórházi ellátásának jelenlegi helyzetével Budapesten. A gondok súlyosságát tovább fokozza a krónikus nővérhiány. (Van olyan tüdőosztály, ahol 130 betegre jelenleg egyetlen éjszakás nővér jut.) Fenyegetett hagyomány, felszabaduló ágyak E problémákkal már csak azért is szembe kell nézni, mert a magyar tüdőgyógyászatnak van egy rendkívül jó hagyománya, amelyet az egyre növekvő feladatok komolyan veszélyeztetnek. Ugyanis a magyar tüdőgyógyászok a pszichológia általános devalválási kísérleteinek idején is talán a legtöbbet foglalkoztak a beteg személyiségével, pozitív karakterjegyeinek építésével. Ez abból a felismerésből adódott, hogy a tbc-s fertőzöttnek rendszerint elég sokáig kell gyógyulásra várnia, s eközben éles kapcsolatpróbáknak teszi ki őket a társadalommal, szűkebb családi környezetükkel a viszonylagos elzártság. A tüdőosztályokon ezért az orvos-beteg viszony általában intenzívebb volt, mint a belgyógyászatban. Az intenzív, sok részletre kiterjedő kapcsolatteremtés azonban roppant időigényes, amelyet egyre küátástalanabbá tesz az orvosok fokozódó megterhelése. E jelenvaló gondok és problémák ellenére: a tbc sorsa kétségtelenül megpecsételődött hazánkban. Korai lenne ugyan még jóslatokba bocsátkozni, de nem alaptalanok azok a feltevések, amelyek szerint az emberiségnek ez az átka tíz-tizenöt éven belül eltöröltetik Magyarországon. Az Egészségügyi Minisztérium tervei szerint a következő periódusban a tbc-s megbetegedésekre fenntartott ágyakat fokozatosan átadják majd az egyéb tüdőmegbetegedésekben szenvedők számára. A hörgtágulatokkal, elhúzódó tüdőgyulladással szenvedők nagy része máris a tüdőosztályokra került, s a későbbiekben a lassan népbetegséggé váló idült bronhitisszel, az asztmával is a tüdőgondozó hálózatok foglalkoznak majd. (A tüdő rosszindulatú daganataival való foglalkozás 1968. július 1. óta rendeletileg is e hálózatok feladata.) Új illetőségi helyet kell keresni Körülbelül száz esztendővel Koch Róbert híres kísérlete után, lezáródik majd egy tragikus fejezet. Az urbanizáció a századfordulón nálunk a betegség robbanásával járt. Az urbanizáció mostani robbanása pedig következetesen vezet a betegség elpusztítása felé. A minőségi különbséget nem utolsósorban egy feudalkapitalista, s egy szocialista iparosítás különbségében lehet keresni és — megtalálni. Egy megjelölt kórokozó és egy megjelölt társadalom összetartoztak. A tüdőgyógyászok azt is bebizonyították, hogy az egészséget a mi társadalmunkban nem parasolvencia árán lehet megváltani, hiszen a legnagyobb eredményeket éppen egy olyan területen tudja közegészségügyünk felmutatni, ahol üyesmire alig van lehetőség. Ugyanis azért senki sem „hálás" az orvosnak, hogy a gyermeke, felesége vagy férje nem betegedett meg tbc-ben» Márpedig látványos eredményeinket elsősorban a megelőzésnek, a prevenciónak köszönhetjük. A tbc-t valamikor londoni betegségnek nevezték. Azután magyar, közelebbről budapesti fogalommá vált. A világon még pusztító tbc-nek most új illetőségi helyet kell keresni. 16