Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Budai közlekedés az „előidőkben”

Mozaik a főváros múltjából A mameluk és a fecsegő tanácstag Az újraéledő Pest-Buda városában, a török ki­űzése után tizennyolc éven át a bécsi császári kamaraigazgató rendelkezett. Már 1687. szeptem­ber havában a két városban lakó háztulajdonoso­kat polgároknak feleskette és élükre Budán pol­gármestert (ebenhoffeni Prenner Farkas, Endre, Lipót császári kapitányt), Pesten pedig bírót (We­tula János császári harmincad hivatali ellenőrt) állított, illetve választott. A bécsi király a meg­alakulást és választást november 7-én már jóvá­hagyta és ezzel a két város közönsége a városi működést megkezdte. Az egész polgárság azonban nem győzte, de únta is, hogy folyton gyűlésre jár­jon és ezért már 1688-ban kérte a kamaraigazgatót, hogy szervezzen városi tanácsot, abba nevezzen ki tanácstagokat. Ez meg is történt, először Bu­dán, majd Pesten. Kezdetben hat tanácstag, kö­zöttük három német és három magyar képviselte a polgárságot. Mivel a kétnyelvűek egymást meg nem értették, 1688. június 20-án a kamaraigazgató még két tanácstagot nevezett ki, akik mind a két nyelvet beszélték. Sok súrlódás, torzsalkodás támadt azonban a kamaraigazgató és a városok közönsége között több ízben is. Megtörtént a pesti tanács tisztújítása alkalmával, 1701. január 28-án, hogy az akkor már tizenhárom tanácsos mellé — üresedés nélkül — a kamaraigazgató még öt egyént jelölt ki, sőt Leistner és Hoffer nevűeket ki is nevezte, az előb­bit fel is esketve. A polgárság felháborodott ezen az eljáráson, mert a kinevezetteket nem tartotta alkalmasnak erre a tisztségre. Küldöttséget menesz­tett Eyszerich polgártárs vezetésével a tanácshoz tiltakozásul, mert szerintük Leistner mameluk, Hoffer pedig nem tud hivatalos titkot tartani, mert ha a tanácsban történt dolgokat el nem mondja feleségének, hogy az tovább pletykál­hassa, akkor a kardos menyecske megpofozza öt. Ilyen tanácskozókat tehát nem tűrhetnek meg és ezért felsőbb helyen a kinevezés megsemmisítését fogják kérni. Amikor a kamaraigazgató megtudta a küldöttségjárást, követelte a tanácstól a részt­vevők nevét, azokat összefogdostatta és börtönbe záratta. A polgárság azonban nem nyugodott. Panaszát felküldte Bécsbe a császári udvari kama­rához és hosszas huza-vona után megtörtént a kiegyezés: a tanácsválasztási jogot a tanácsra ru­házták és az elzárt polgárok elégtételt kaptak. A már felesküdött mameluk, Leistner bent maradt a tanácsban, de Hoffer erélyes feleségének és a kiegyezésnek áldozata lett. R. R. S. Régi ételmérgezések Ismeretes, hogy a régi uralkodók közül Zsigmond király két alkalommal is, II. Ulászló egyszer címe­reslevéllel jutalmazta egy-egy udvari szakácsát. Jó okuk is volt erre! Mert éppen ellenük kíséreltek meg — mérgezett étellel — merényleteket. Itáliai levél­tárak őrzik ezeknek a — meghiúsult — mérgezé­seknek emlékét. Ezekből az okiratokból tudjuk meg, hogy 1415. július 3-án a velencei államtanácsnak Michaele Mudatio uram ajánlatot tett: négy hónap alatt méreggel megöli Zsigmond királyt. S hogy miképpen? Felajánlja, hogy a Zsigmondnak szánt méreg hatását bemutatja egy velencei halálra ítélten. E — bravónak nevezett — velencei bérgyilkos Zsig­mond megmérgezéséért 35 000 arany dukátot kért. Terve nem sikerült. Ám négy évre rá, 1419. május 23-án Mudatio újra felajánlja a köztársaságnak, hogy megmérgezi Zsigmondot. Ezúttal alább adja a taksát: mindössze egy — évi ezer aranyat jövedel­mező — birtokot kér a köztársaságtól, Kréta szige­tén. Velence ezúttal is írást ad e megállapodásról, „a köztársaság érdekében szükségesnek találván" az ellenséges magyar király megölését. Ugyanakkor pedig Velence Verona polgármesterét kéri: sürgősen szerezzen egy üveg mérget attól a veronai családtól, amely mérgek készítésével foglalkozik, s küldje azt titkon Velencébe. Azonban ezek a tervek is füstbe mentek; Zsigmondot szorosan őrizte környezete s őrizték étele tisztaságát magyar szakácsai. Ám Velence nem nyugodott. 1419 nagykarácsony napján kelt a köztársaság egyik oklevele; a középkori er­kölcstörténet meghökkentő dokumentuma. E napon ugyanis Velence tanácsa Piacenza város egyik — meg nem nevezett — prépostjának ad megbízást — s előlegül kétszáz aranyat —, Zsigmond királynak megmérgezésére. Ha a prépost terve sikerül, mondja ki Velence köztársasága, jutalma egy prépostság lesz, magában Velence városában! Mindezek a próbálkozások, utoljára Mudatio 1420. évi kísérlete is, meghiúsult. Zsigmond utóbb, 1437-ben, termé­szetes halállal múlt ki. Velence levéltára őrzi II. Ulászló király méregtől való rettegésének egyik emlékét is. 1505 márciusá­ban Velence budai követe, De Benedictio írja haza: a magyar király attól retteg, hogy közelgő cseh­országi útja alkalmával egy olyan velencei méreg­gel ölik meg, amelynek már a szaga is gyilkol. A köz­társaság nyomoz ez ügyben, de eredménytelenül. Ugyanabban az évben, fiatalon s hirtelen halt meg Corvin János. Taddeo Lardi írja ekkor Esztergom­ból Ferrarába: Mátyás fiát méreg ölte meg. Alkal­mazta a mérget a törők is. 1542-ben Werbőczi Ist­ván volt nádort, akit a szultán Buda eleste után Magyarország főbírájának tett meg, amikor kezdett a török számára kényelmetlen lenni, a budai pasa egyik lakomáján halálos méreggel étették meg. Bakócz Tamás palástja egy amerikai múzeumban A közelmúltban dr. Lányi Vera magyar kutató adott hírt arról, hogy az észak-ameri­kai Oberlin egyetemi városka múzeumába került egy nagyértékű, magyar vonatkozású műtárgy. Bakócz Tamás 1521-ben meghalt esztergomi érseknek aranybrokát szövésű, bársony pluviáléja (szószerint: eső-köpenye) ez. A hatalmas, elnyújtott félkör alakú palást vállszélessége 3 méter, hossza másfél méter. Ezüst kapcsok fogják össze. Vörös bársony­alapját aranyhímzésű gránátalmák, szegfűk s más gyümölcs- és virágminták díszitik. A XV. századi itáliai reneszánsz textilművé­szet kiemelkedő darabjának tartják. A palás­tot a feljegyzések szerint Mátyás király aján­dékozta 1488-ban Bakócz Tamás kancellár­nak, akkor Eger püspökének. A palást - a cseh és magyar földön honos Wilczek grófok kincstárának egykorú feljegyzései szerint — Bakócz hagyatékából János király budai kincstárának, majd Izabella királynénak tulajdonába került. A királyné e textilreme­ket hűséges emberének, Wilczek Boldizsár főkamarásnak adományozta. A műtárgyat a Wilczek-család tagjai évszázadokon át kreut­zensteini váruk kincstárában őrizték. A pa­lást a második világháború előtt került Ame­rikába, Abris Silbermann New York-i mű­gyűjtő gyűjteményébe. Silbermann adta el azután Bakócz palástját az oberlini Allen Memorial Art Museumnak, amely számos amerikai kiállításon bemutatta azt. Z. L. A gyertyaház Hétezer szőlőskert volt Óbudától le a Gellért­hegyig a török időkben Budán — írja útirajzában Evlia Cselebi, a kiváló török utazó. A kitűnő budai gyümölcsök között elsőnek dicséri a leveses, édes­csípős szőlőt a nagy mennyiségben termesztett ba­rack, cseresznye és meggy mellett. Az aranysárga, topázszinű bort külön is kiemeli, mert az a tenedosi török bort is felülmúlja. A borivást így nemcsak a magyarok, hanem a törökök is — Mohamed tilalmát szem előtt tartva! — nagymértékben gyakorolták, mert mint „hámozott szőlőt" fogyasztották. Meg­történt nemegyszer, hogy híres-neves basákat, ami­kor harcba indultak, részegen kellett feltolni a lo­vukra, vitézeik nagy megbotránkozására. A törökök a szandzsákok főhelyein legalább egy, néha több gyertyaházat (sem Khane) létesítettek, állítólag a meghódoltak kedvéért. Az igazság az, hogy a törökök a lakossággal együtt keresték fel a mai kocsma jellegű, állatni intézményt — gyertya­gyújtás után, ahol borospohár mellett együtt mu­lattak. A gyertyaház tehát hivatalos hely volt, amit kiszolgált török katonák kaptak a kincstártól magas bérleti áron, nyugdíjba vonulásuk után. A magas bérleti összeg bizonyítja nagy forgalmukat, jövedel­mezőségüket. R. R. S. Szobrok, szobrászok, műtermek Buda régi szobrai közül a Hunyadiak XV. szá­zadi bronz alakjait 1526-ban Szulejmán szultán vitette Konstantinápolyba. Ott állt a három Hunyadi szobra, „némán is csuda dolgokat be­szélve" — mint a Mohácsnámé című török hős­költemény írja •-, mígnem egy janicsárlázadás során szétverték őket. Óbuda egyetlen gótikus kőszobra, amelyről csak írások szólnak, Árpád vezér eltemetésének helye, Fehéregyháza közelé­ben állt, s Szent Annát ábrázolta. Ma Fehéregyhá­zának s e szobornak már hamva sincs, — csak hi­re! Ám megritkultak a török világ után emelt szobraink is. Váradi Antal a barokk Budának még 13 Szent János szobrát emlegeti. Az Ördögárok­nak e hajdani kőszentjei közül az utolsónak ron­csai ma a Pasaréti út 116. sz. kertjében hevernek. Fővárosunk múlt századi szobrainak is különösek a históriái. Ferenczy István Mátyás lovasszob­rának modelljét maga a művész zúzta szét. Az 1850 — 70-es években annyira nem voltak műter­mek, hogy Engel József Széchenyi István szobrát (amelyet most javítgatnak a Roosevelt téren) a ré­gi Nemzeti Lovardában mintázta meg. Huszár Adolf Eötvös-szobrának pedig Lipthay Béla báró engedte át egyik palotája földszintjét. 1866 pün­kösdjén egyébiránt az Eötvöst ábrázoló agyag ko­losszus megroggyant s kishíján agyonnyomta alkotómesterét. Végül Eötvöst 1880-ra öntötték bronzba. (A műterem-igényekben Csontváry fes­tőnk az élenjáró: tájképei számára egyedül a Ke­leti Pályaudvar üvegcsarnokát vélte elegendő mé­retűnek.) Kevés város kérkedhetik azzal, hogy van olyan szobra, amelyet — ketté szakítottak. Jókai bronzalakja 1921 óta üldögél a pesti, nevét viselő téren. Ám az a két olvasó leányka-alak (egyik Zsuzsika, Stróbl Alajos leánya), amelyet Stróbl a Jókai-szoborhoz komponált, csak 1929-re ke­rült öntésre, s mint önálló művet a Városligetbe vitték. Utóbb darabokra szeldelték a Tisza-szo­bor mellék-csoportjait is s ezek vidéki városokba, pl. Esztergomba kerültek. De akadt más szétfű­részelés is! Szent Kristóf kőszobrát (Bauer Mi­hály alkotása 1833-ból), amely egy Kristóf téri régi ház homlokzatát ékítette, kettévágták, mi­előtt a Városháza kertjében felállították volna. Ez volt a legnagyobb műtét — írja Lyka Károly —, amelyet Budapesten valaha is végrehajtottak. Nem folyt vér s nem kellett hozzá sebész! Az Operaház Liszt és Erkel szobormüvének az az érdekessége, hogy azokat még 1882-ben, a két mester életében avatták fel. így aztán Erkel, mint operaházi karnagy, naponta elhaladt saját szobra előtt. Akadtak biológiai csodák is Budapest szobrai kö­rül! A Duna-parti Petőfi-szobornak - két apja van. Az idealizáló művet — amely Petőfiből amolyan Toldi Miklóst csinált — Izsó Miklós halála után, 1875-től fogva Huszár Adolf mintázta tovább. Lyka úgy mondja: „a kettős apaság hátránya meg is látszik e művön", — amelynél igazabbnak érez­zük Ferenczy Béni sokáig mellőzött Petőfi-alak­ját. Z. L. 43 c

Next

/
Oldalképek
Tartalom