Budapest, 1969. (7. évfolyam)
10. szám október - Dr. Viszkei Mihály: A lakosságellátás tervezése
Dr. Viszkei Mihály Igények, elképzelések, költségek A lakosságellátás tervezése A tervezés előrelátás, amelynek világosan, a jövőt bemutatóan kell meghatároznia hoszszabb időszakok fejlődését. A gazdasági reform különös fontosságúvá tette a közép és hosszú távú tervezést. Ezek tartalmazzák a távlatban várható problémák megoldásának alternatíváit. A helyi tanácsok részvétele az országos szintű hosszú és közép távú tervezésben előfeltétele annak, hogy a lakosság reális szükségleteit kielégítsék. Vonatkozik ez főleg a lakosságot kiszolgáló állóeszközállomány fejlesztésére. Ez elősegíti az egyes területek közötti ellátottsági színvonalkülönbségek fokozatos csökkentését, a tervszerű, arányos fejlődést. A budapesti fejlesztési igényeket a kerületi igényekből kiindulva kell meghatározni. Az átlag-színvonal feletti kerületektől a beépített létesítményeket — csatorna, közműves víz stb. — az átlag alatt ellátott kerületek részére gyakorlatilag nem lehetséges átcsoportosítani. Ugyanakkor a további fejlesztésekre mindenütt, a jó ellátási színvonalon levőknél is, jogos az igény. Az ellátatlan népességet tehát nem a fővárosi átlagokból kell meghatározni, hanem az egyes kerületek adataiból. Alapvető feladat — a múlt és jelen helyzet ismeretében — a távlati időszakra az igények feltárása; ez kifejezi a hiányok miatti feszültségeket. Ennek alapján reális képet kapunk Budapest-világváros lényegében infrastrukturális (nem-termelő) ágazatai fejlesztésének néhány fontos tényezőjéről, és azokról a követelményekről, amelyek ahhoz szükségesek, hogy Budapest a hasonló külföldi nagyvárosok fejlődésével lépést tarthasson. A színvonalas munka, a fejlesztési elhatározások demokratizmusa megköveteli, hogy a testületi szervek részére a megalapozott döntésekhez tervezési alternatívák álljanak rendelkezésre. Mind mennyiségüeg, mind — a fejlesztési költségek alapján — forintkihatásaiban igen jelentősek a már ismert és feltárt beruházási igények. Az igények természetesen nem jelentik azt, hogy megvalósulásukra — a korlátozott pénzügyi és építési kapacitásra figyelemmel — már egy ötéves tervidőszakban számíthatunk, bár azonos forintösszegek is különböző hatékonysággal használhatók fel. A fővárosi problémák korábban is összetettek voltak, ezt tovább növelte Nagy-Budapest kialakítása 1950-ben. Jellemző erre, hogy — 1950. január x-én a főváros területe két és félszeresére, ugyanakkor a népesség száma másfélszeresére nőtt, s ezzel a népsűrűség jelentősen csökkent; — 1950-ben a fővároshoz csatolt területeken a lakóházak mintegy 98%-a földszintes és közel háromnegyede egyszobás volt. Az összes lakások egynegyede volt közműves vízvezetékkel ellátva és csak 9%-a a csatornahálózatba bekötve. Romlott a fővárosi épületállomány átlagos elhasználódási foka, emelkedett az egy lakásra jutó lakosok száma. A területgyarapodás rontotta a főváros fajlagos kórházi-ágy ellátottságát is. Amíg az idecsatolt peremtelepülések népessége 50%kal növelte Kis-Budapest lakosságszámát, addig a kórházi ágyférőhelyek száma csak 9%-kal emelkedett. Hasonló volt a helyzet a bölcsődei és óvodai ellátásban, valamint az oktatási intézményeknél. E néhány adatból és megállapításból is önként adódó követelmény a belső városrészek ellátási színvonalának általánossá tétele, sőt, annak növelése. Hány embert kell ellátni? Az ellátandó népesség száma és annak lakó- és munkahely szerinti területi megoszlása befolyásolja a budapesti átlagos ellátási színvonalat. Az ellátandó népesség szempontjából általában nem elegendő a főváros kétmilliós lakosságával számolni. Figyelembe kell venni az ingázókat és a környező települések (agglomeráció) lakosságát is. Az ország lakosságának egyötöde él Budapesten, Pest megye lakosságszáma pedig megközelíti az ország népességének 9%-át. (Pest megye népessége 1960—67 között 80 ezer fővel, az országos növekedés egyharmadával emelkedett.) így az ellátandó népesség, főleg a kórházi ellátás tekintetében — számításaink szerint félmillióval — meghaladja a budapesti lakosságszámot. A következőkben arra törekszünk, hogy a lakossági alapellátásnál — lakás, közművek, út, fekvőbeteg-ellátás, bölcsőde és óvoda — az elérendő ellátási színvonalra vonatkozó feladatokat bemutassuk és egyúttal érzékeltessük annak pénzbeni kihatásait. A távlatra kitűzött ellátási színvonal — megítélésünk szerint — mértéktartó elképzeléseket tartalmaz, feltételezve a nemzeti jövedelem gyorsabb ütemű növekedését. A pártvezetés és a kormányzat pedig életszínvonal-politikájából következően számításba veszi, hogy az életkörülmények javításának eszköze a lakás, a kommunális és egészségügyi ellátás szélesítése, fejlesztése. A lakáshiány — számokban A fővárosi problémák között — az egy főre vetített költségigények tekintetében — a lakásépítésé az első hely. Annak ellenére, hogy 1949-től 1969. január i-ig a budapesti lakásállomány növekedése meghaladta a népességszám gyarapodását, a jelenlegi mennyiségi lakáshiány — átlag két szoba, három férőhellyel számolva— meghaladja a 100 ezret. A kerületi tanácsok lakásosztályai 130 ezer lakásigényt tartanak nyilván. A lakásprobléma megoldásának összetettségét mutatja, hogy a felszabadulás óta eltelt időszakban ez okozta a legnagyobb gondot és várhatóan még a következő évtizedben is a főváros lakáshelyzetének javítása igényli a legtöbb erőfeszítést. Ennek okai: a lakásállomány többsége jelenleg is egyszobás kislakás, jelentős része elavult és korszerűtlen. Ehhez járul, hogy az átlagos családnagyság csökken, magas a házasságkötési és a válási arány, s ez mind további lakásigénnyel jár, amit egyelőre a lakásszaporulat követni nem képes. A főváros össznépességén belül az idősek aránya, a szellemi foglalkozásúak, továbbá a lakásra jogosult „csonka" családok és egyedülállók száma lényegesen magasabb, mint országosan. Sokan vannak, akik jelenleg a részükre kiutalhatónál kisebb lakásban laknak. Megszüntetésre érett valamennyi vertföldes és hidegpadozatú lakás, valamennyi vályog és sárfalazatú épület. A budapesti lakásállományból — a több mint hatszáztízezerből — a lakások mintegy 40%-a komfort nélküli. A műszaki szervek sok ezer lakást minősítettek életveszélyesnek. Közel 40 ezer a gazdaságosan fel nem újítható, mielőbb bontandó lakás. A lakásépítés fokozása csökkentene az ingatlankezelő szervek gondjain is. Összegezve a mennyiségi és minőségi lakáshiányt, megállapítható, hogy megszüntetéséhez a jelenlegi mintegy évi 10 ezres lakássszaporulat nem elegendő. A lakáshiány felszámolásához elkeli érnünk, hogy — figyelembevéve a népesség szaporulatát, és a lakások avultságát — az évenként 1000 lakosra jutó épített lakás 10 körül legyen. Erre lehetőséget adnak a korszerű építési technológiák, ha a szanálásokat és az előközművesítést időben és jól elvégzik. A társadalom anyagi lehetőségeinek javulása szintén elősegítheti a lakáshiány megszüntetését. A technológiától függően a lakásépítés egy négyzetméterre vetített nettó költségei jelenleg 3622—4627 Ft között mozognak (nagyblokkos, illetve házgyári paneles), amelyet befolyásol a lakások felszereltsége. Könnyen kiszámítható, hogy pl. 20 ezer, 54 m2 alapterületű lakás — a jelenlegi áron — hány milliárdba kerül. Ehhez járulnak még a közművi és helyi közlekedési csatlakozások, a gyermekintézmények, az üzlethálózat fejlesztéséhez való járulékok. (Ezek költségével az átlagos kettőszobás lakás ára 300 ezer Ft fölé emelkedik.) Vízfogyasztás — vízellátás A vízellátás az 1950. utáni igények növekedésével nem minden időszakban tartott lépést, noha ez az egyik legkedvezőbben fej-2