Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Címlapunk: Aquincum. Szelényi Károly felvétele

VII. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 1969 OKTÓBER fi FŐVÁROS FOLYÓIRATA Főszerkesztő:' M ESTERH ÁZI LAJOS Szerkesztő: KATONA ÉVA Képszerkesztő: SEBŐK MAGDA Megjelenik minden hónap elején Szerkesztőség: )., Országház u. 20. Telefon: 351-918 Szerkesztőségi fogadóórák: Hétfő 10—13 óráig VII., Lenin krt. 5. I. em. Telefon: 223-896 Szerda 16—18 óráig 1., Országház u. 20. Kiadja: A HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT VIII., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 343-100 Felelős kiadó: CSOLLÁNY FERENC Terjeszti: a Magyar Posta Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (Budapest, V., József nádor tér 1 sz.) Előfizetési díj: negyedévre 30,—Ft félévre ... 60,-Ft egy évre .. 120, — Ft 69.3301 Athenaeum Nyomda, Budapest íves mélynyomás Felelős vezető: SOPRONI BÉLA Index: 25151 A TARTALOMBÓL Dr. Viszkei Mihály: A lakosságellátás tervezése ... 2 Siklós László: Pályaudvarok 4 Szüts László: Pesti pinceszerek io Bajor Nagy Ernő: Konyhák 90 ezer kosztossal .. 14 Vargha Balázs: Arany János Budapestje ... 20 FÓRUM Sulyok Katalin: A János Kórház 26 Mándi Éva: Mozi-válság? 28 Náray Dezső: Mi történjék a szeméttel ? ... 32 Város az időben IV. Schreiber Rózsa A bronzkori népek országútján 34 Zolnay László: Budai közlekedés az „előidőkben" 38 Csűr ka István: Nekrológ 48 Címlapunk: Aquincum. Szelényi Károly felvétele A hátsó borítón: Czóbel Béla: Sárga csendélet (Szelényi Károly reprodukciója) Balra: Udvar. Reisman János felvétele. Szerkesztő bizottság: BARCS SÁNDOR, az MTI elnöke; BARACZKA ISTVÁN, a Fővárosi Levéltár igazgatója; BUZA BARNA szobrászművész; FEKETE GYULA író; GARAI GÁBOR költő; GRANASZTÓI PÁL építész; HANTOS JÁNOS, a Fővárosi Tanács V. B. elnökhelyettese; NAGY RICHÁRD, a Budapesti Pártbizottság tagja; RÉVÉSZ FERENC, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója; SZILÁGYI LAJOS építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes; TARJÁNYI SÁNDOR, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója A jövő év április 4-én ünnepeljük Magyarország felszabadulásának negyedszázados évfordulóját. Budapestét február 13-án. De máris megkezdődtek és folynak egész sor tiszántúli község és város jubileumi ünnepségei. És erről nekünk, budapestieknek is kell hogy szavunk legyen. Nemcsak azért, mert a főváros semmi iránt sem lehet közömbös, ami az országban történik, hanem azért is, mert emlékeznünk kell rá, hogy a huszonöt évvel ezelőtti események, magyar területek felszabadításának első hírei, hogyan hatottak azonnal és közvetlenül Budapest közérzetére és magatartására. Tudjuk, a németektől megszállt Budapestre és az ország nyugati felére még keserves idők vártak. Nehéz szívvel idézzük a legtragikusabb adatot: Magyarország a második világháborúban mintegy 850 000 emberéletet veszített, lakosságának mintegy egytizedét. Nos, ebből a 850 000 halottból mintegy 600 000 huszonöt évvel ezelőtt még élt. Hidainkon vörös robbantóhuzalok tekeregtek, az útkereszteződésekben tankcsapdák, spanyollovasok, drótakadályok készültek, Horthy egy utolsó, perfid és kétértelmű gesztussal eltűnt a süllyesztőben, elöntött minket a kanális szennye, a nyilas söpredék. Éjjelnappal folyt a város szervezett kirablása, lépten-nyomon razziák, igazoltatások, és bizony csak a véletlen szerencsén múlott, mikor kinek a papírjait fogadták el, s mikor kit állítottak falhoz. (Kun páter és társai még az ostrom napjaiban is 20 000 embert öltek a jeges Dunába; többet, mint a németek budapesti embervesztesége volt.) Megérthetjük, mit is jelentett, amikor híre terjedt, hogy az interurbán hívásra a szegedi központ így jelentkezett: „Itt a felszabadult Szeged beszél". És mit jelentett az az éjszaka, amikor először hallottuk meg a szovjet tüzérség sűrű ágyúzását délkelet felől. Aki merte vállalni Köszöntő és harcolt a fasizmus ellen, annak az erejét megsokszorozta, a közönyösöket felrázta, a passzív ellenállást úgyszólván az egész városban általánossá tette az a tény, hogy az ország egy része már a front túlfelére esik, s hogy bármilyen ádáz még a fenevad, de már az utolsó óráit éh. Budapest nem tartozott Európa hős városai közé a második világháborúban; Budapest ötven évvel ezelőtt volt hős város, amiért azután „bűnös várossá" nyilvánították. Történelmi okai vannak, magyarázatát bőven találjuk, a szomorú tényen mit sem változtat: itt is volt ugyan fegyveres ellenállás, de nem voltak olyan méretű felkelések, mint Bukarestben, Varsóban, vagy akár Párizsban és Prágában. De hogy úgyszólván mindannyian szabotáltuk a kiürítési parancsot, hogy több mint százezer katonaszökevényt és üldözöttet a lakosság szolidaritása megóvott az üldözőktől, hogy az üzemek teljes leszerelését a munkások és mérnökök több-kevesebb sikerrel megakadályozták, hogy a németek és nyilasok tehát ellenséges földön érezhették magukat és ellenségként is viselkedtek velünk, az elsősorban annak tulajdonítható, hogy az ország felszabadítása megkezdődött, hogy a szovjet s a vele szövetséges román és bolgár csapatok sietve közeledtek, nap mint nap újabb kemény csatákban nyertek tért, és hogy a budapestiek nagy többsége lelkében már a felszabadított részhez tartozónak érezte magát. Hiszen — amit akkor nem tehettek — nyíltan is színt vallottak erről a budapestiek nemsokára, amikor a várost romjaiból kellett felépíteni és az életet újrakezdeni. Ezeknek az emlékeknek a jegyében küldjük testvéri üdvözletünket a felszabadulásuk negyedszázados évfordulóját most ünneplő kelet-magyarországi községeknek és városoknak. Velük együtt tisztelettel emlékezünk a hősökre, kegyelettel az áldozatokra. 1