Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - Granasztói Pál: Érzelmek és józanság a városépítésben

Granasztói Pál Érzelmek és józanság a városépítésben Pályafutásom során e két tényezővel, szemponttal, s főként szembekerülésükkel minduntalan találkozhattam. Sokáig nem voltam tudatában, legfeljebb, ha túlzásaikkal jelentkeztek: az érzelmességgel és a szűkkeblű prakúcizmussal. Sőt fiatalabb koromban az akkori „új tárgyilagosság" hatására megvetni véltem az építészetbenaz érzelmek megnyilvánulásait, és hamar hittem azérzelmességnek. S nem tudtam, hogy amikor Le Corbusier és mások városutópiáiért, az akkor még forradalminak tekintett új városépítési eszmékért lelkesedem, magam is érzelmek hatására teszem. Mert ez utóbbit inkább másokban és a múlt felé való vonzódásban véltem megmutatkozni, s éppen ezért irritált. Sokszor valóban érzelmesség is volt. Most azonban, idősödő korban, sok városépítési tapasztalat, sok eredmény és nem egy csalódás alapján, hatalmas előrelépések és olykor ijesztő fogyatékosságok láttán, mindinkább érdekelnek és vonzanak a múlt értékei a városépítésben. Ilyenkor — a korábbi beidegzés folytán — érzelmesnek gyanítom magamat, s ez az óvatosság mindenesetre jogos: régen tudott, hogy idősödve inkább fordul a múlt felé az ember, hajlamos azt többre értékelni. Valóban érzelmessé válhat tehát. Ezért — bár több évtizede, első megnyilatkozásaimban is nyoma van ennek — egyre többet foglalkoztatott az érzelmek jogos mértéke, összefüggése a józansággal és az előrelépéssel. Voltaképpen a humanisztikus vonások és az igazi értékek keresése a városépítésben — akár a múltban, akár a jövőben. Ritkán vetette fel bennem — helyesebben bennem is — ezt a problémát annyira valami konkrét dolog, terv, elhatározás, mint a legutóbb a nyilvánosság előtt, a „Budapest" hasábjain is szereplő budavári sikló ügye. Inkább példának említem, amelyben alkalom nyílik tanulmányozni az ilyen értékelés, a problémákhoz való ilyen-olyan közeledés kérdését. Valójában nem nagy ügy; Budapest az elmúlt száz év alatt sokkal nagyobb értékeket veszített el, és sokkal nagyobb közlekedési és egyiíb beruházási problémák előtt áll, semhogy a sikló ügye különleges figyelmet érdemelne. Ha nem állíthatnák vissza, akkor a forgalmat több, hovatovább modernebb, csendesebb, pl. elektromos meghajtású, üvegtetős autóbusszal, s jóval kisebb költséggel tökéletesíteni lehetne. Az eddig kettészelt Várhegyoldal egyesítésére is mód nyílna. A kérdés mégis érdemel figyelmet. Minden korszak a maga módján tökéletest és előremutatót kívánt alkotni, a városi közlekedésben is; hajdan a sikló, akkori üzemével korszerű volt, sőt nagyvárosban tudtommal az egyik első, akár a fogaskerekű vasútunk, és a villamos vasútunk is. Ez indokolhatná, hogy a kanyargós és hosszadalmasabb autóbusz út helyett, illetve mellett, modern, nagyobb befogadóképességű, gyors sikló létesüljön, miként az új Erzsébet híd is szélesebb, modernebb a réginél. A Várnak a közúti forgalomtól félreeső, ugyanakkor légvonalban a belvároshoz legközelebbi és sok látogatót vonzó pontjához vinne fel, ahol múzeumok, könyvtár, más kulturális intézmények lesznek. Mégis, úgy vélem, ilyen új siklót felépíteni nem érné meg az általa igényelt nagy áldozatot, s voltaképpen szükségtelenül állítanánk helyre valamit, ami nem ilyen volt. Többek között azért sem, mert a régi — bár mélyedésével kettészelte a Várhegy oldalát — alig észrevehetően érkezett és indult; az új azonban, mint tudom, feljebb indulna, lejjebb érkezne a réginél, s így a Várhegyoldal, ezáltal az egész Vár látképében sokkal élesebben érvényesülő létesítmény volna. Ha föltétlenül szükség volna rá, akkor így is tudomásul kellene venni, — a város építésében mindent, ami föltétlenül szükséges, szépen, maradandóan meg lehet csinálni. Ezt leginkább a ma is megcsodált várfalak, kapuk, más erődítményrészletek mutatják; valaha semmiképpen sem szépítésből, szórakozásból létesültek. Ezért tudtam elfogadni, ha nem is könnyen, a Baross téren átvezetendő felüljárót; jelenleg szükséges, s csak így lehetséges, mert a mélyvezetés, ami kétségtelenül esztétikusabb volna, mint a drágább dolgok általában, többszörösébe kerülne. De az új sikló esetében sem a szükségesség, sem a költség dolga nem így áll, s ezért szerintem is inkább a régi visszaállítása lehetőségén, feltehetően kisebb költségén kellene gondolkodni. Miért ? Itt jön az érzelem, s talán találkozhat is a józansággal. Elpusztult építészeti műemléket nem szívesen állítunk vissza újonnan, mert sem történeti, sem esztétikai értéke nem azonos az eredetivel, voltaképpen hamisítvány. A siklónál annyiban más a helyzet — bár a réginek újonnan való visszaállításáról volna szó, ha ehhez az adatok, egyéb feltételek csakugyan megvannak —, mert ez mozgó műemlék, közlekedési, műszaki emlék.* Senki sem várja esztétikai hatását, inkább kíváncsiságot keltene és szórakozást, gyermekeknek és szüleiknek örömet jelentene, akár egy paternoster a maga intim, komótos voltával. Sőt, szép látványt is; — gyermekkorom revelációi, Budapest megismerése első nagy élményei voltak a lassan emelkedő kocsiablakban nagyobbodó dunaparti látkép, a táguló túloldal, alattunk a görgő orsók, az indító állomás távolodó öble. A sikló csendben járt, s tudtommal igen egyszerű szerkezettel. Indítása ma már romantikusnak tűnik, a sárgarézcsőbe, a pincébe, a gépésznek bekiáltogató ellenőrrel. A hármas lépcsőzetű kocsik furcsa arca, közeledésük, távolodásuk, egymás melletti lassú elhaladásuk, megérkezésük is. Amint a Közlekedési Múzeum látogatottsága bizonyítja, sok mai gyerek és felnőtt öröme volna. Én is nagyon örülnék neki, idegenek pedig alighanem ezzel mennének legszívesebben fel a Várba. Megérné-e? Pusztán romantikából, emlékként ilyen költséges múzeumi tárgy ? Gondolom, hogy igen. Kisebb forgalmat bonyolítana le ugyan, mint egy korszerű sikló, de valóságosat, és talán mégis nagyobbat, mint valaha. Más mint az autóbusz, ezzel — ilyen, tehát érzelmi szempontból — nem is lehet összehasonlítani. Bizonyos vagyok benne, hogy megteremtené a maga köznapi forgalmát, részben az autóbusztól is elvonva. Viteldíja belépődijféle volna, akár egy múzeumé; aligha elegendő a fenntartására. A városnak pedig emléke, öröme — akár az egykori margitszigeti lóvonat emlegetett visszaállítása is —, valami színfolt sokszor kényszerűen rideg, ridegedő mindennapi életében. A józan ész tehát mellette szólhat; úgy vélem, hogy ha akarunk siklót építeni, akkor ezt és így építsük vissza. Ilyesféle értékek, élmények megmentése, helyesebben visszaállítása érdekében. Nem hinném, hogy érzelmes volnék. Persze, nem minden eset ilyen töprengést keltő határeset a városépítésben. Többségükben határozottabban lehet az új vagy a régi mellé állni, az érzelmi szempontokat vagy a realitást követni, így bizonyos fokig érthető és elfogadható érzelmi szempontok is vezetnek bennünket, amikor egyegy magasházat építünk, holott rendszerint drágábbak, az irántuk való reális igény olykor kérdéses, üzemeltetésük nehézkesebb. De a technikai megújulás jelei, szinte szimbólumi, s ilyen megújulás érzésére nemcsak az építészeknek, hanem sok városlakónak is szüksége van. Bármily nehézségeket vetett fel pl. a Szép utcai magasház, és a helye sem bizonyosan a legjobb, végső eredményében ilyesféle okokból, úgy vélem, melléje lehet állni. A következő pedig talán tökéletesebb lesz éppen a tanulságok alapján. Nem tudom, nem némiképpen ilyen közlekedési megújulási érzések, korszerűségi ambíciók járultak-e hozzá a Baross téri felüljáró építéséhez — de szép, könnyed alkotásként gazdagíthatja a városképet, és távolabbról aligha befolyásolja károsan a Rákóczi út vizuális lezárását. Ugyanígy, bár sajnáltam, nem tudtam ellenezni a volt Nemzeti, egykor Népszínház lebontását, ami a közlekedés jó megoldásához nagymértékben hozzájárult, építészeti értéke pedig alig volt. Holott tudom, hogy sokakban mily érzelmi hullámokat keltett, a fájlalását egy megszokott színfolt elvesztésének. Itt inkább a keletkezett térség sivársága, jellegtelensége döbbentett meg, amit elriasztó voltában még fokozott a Corvin Áruház reklámízű, semmiképpen sem építészeti megoldású új köpenye. Ugyanezért erősödött meg a meggyőződésem, hogy e városrész utolsó korábbi színfoltjaként, mélyebb urbanitásának, történetiségének jeleként a Rókus-kórház és kápolna együtteséből, az előttük levő kis térből valamit meg kell tartani. Különösebb építészeti érték híján is. A Nemzeti Színház lebontása kapcsán felmerül olyan kérdés is, miért romlott le állaga annyira, hogy nem volt már érdemes más célra sem megőrizni, érte közlekedési áldozatokat hozni. (Amint ma már talán mindenki egyetért azzal, hogy a Belvárosi-templom, legrégibb és legrétegzettebb műemlékünk helyén való megtartásáért kellett, és érdemes volt közlekedési áldozatokat hozni!) Sokkal régebbi színházak épségben vannak s működnek Európában — gondolhatunk a párizsi Odéonra, a Bordeaux-i, még a francia forradalom előtt épült nagy színházra, a milánói Scalara. Itt nálunk az eredetileg is silány kivitel, s a háborús pusztítások játszottak közre. De még nálunk sincs az mindenütt így, s ilyenkor állnak elő oly sajnálatos, sokakban és jogosan méltatlankodást keltő esetek, főként szeretett, értékké, nyilvánított műemlékek lebontása esetén, amit leromlott állaguk, helyreállításuknak forintokban kimutatható és tetemes költségeivel indokolnak. Különösen a volt margitszigeti fürdőre és legutóbb egy Váci utcai műemléki ház lebontására gondolok. A helyzet ilyenkor már nehéz, megakadályozni alig lehet. De nem bizonyos, hogy így le kellett romlaniok! Már csak azért sem, mert nálunk jóval gazdagabb országok nagyvárosaiban, belvárosaikban gyakran sok jóval régebbi ház áll, de korszerűsítve, karbantartva értéket képvisel. Nem is érzelmekből, esztétikai értékeik miatt maradtak fenn tehát többségükben — bár vannak deklarált műemlékek is —, hanem a józan ész szavára, mert használhatók. Sőt, újabban korszerűsítve még magasabb áron is bérbeadhatók, mert vannak, akik szívesen laknak régi, központi városrészben. Stockholm szigeten levő óvárosát pl., ennek több száz éves házait így állítják helyre, nemcsak gazdaságosan, hanem a korszerű igényeknek is megfelelően. A két érdek: az érzelmeké és a józanságé itt összetalálkozik. Aminthogy általában össze kell hogy találkozzék, és találkozhat is. Ez szerintem a probléma lényege. Mindinkább tudomásul kell vennünk, sőt, támogatnunk kell — múzeumok, folyóiratok, rendezvények s más kulturális intéz* Közvetlenül e cikk nyomdába adása előtt jelent meg a Magyar Nemzet 1969. június 22-i számában a Fővárosi Tanács VB. Közlekedéspolitikai és Fejlesztési Osztálya közleménye, mely — objektiv okokra hivatkozva — a régi sikló visszaállítását kizárta a lehetőségek köréből. Ezzel itt nem kívánok vitázni; a sikló ügyét e cikkben amúgy is egy általánosabb probléma megvilágítására és határesetként említettem. G. P. 2(5