Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Arany János Budapestje

A monológ a nemzetek számára nem elegendő" Karel Capek ismeretlen cikke Budapestről „TAVASZI LAKOMA BUDAPESTEN" címmel a Pesti Napló I936- június 14-én vezércikkben méltatta a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságának budapesti értekezletét, mely néhány nappal előbb ért véget. Többek között így ír a Bizottságról: „A lélek és az élet hősei ők ebben a korban, amely megtelt gyűlölködéssel, pártoskodással, zavaros mítoszokkal, értelmetlen és életveszélyes divatokkal és amely nem akar kitalálni a háborús mentalitásból, amit mindig, új jelszavak alatt, de mindig és mindig újra támaszt... Fergeteges idők, de itt van Thomas Mann, itt van Paul Valéry, Ojetti, Madariaga . . . Még mindig vannak, akik zavartalanul folytathatják azt a főfoglalkozásukat, hogy emberek. Emberi emberek. Humanisták. Plátó fiai a tavaszi Lakomán." Erről az értekezletről megemlékezett a világhírű cseh író, Karel Capek a „Ludové Noviny" című napilap 1936. június 28-án megjelent számában. Érdeklődésre tarthat számot az is, hogyan látta az író Budapestet 1936-ban. PEST Bevallani is szégyellem: immár huszonnyolc esztendeje, hogy utolszor itt jártam. Már akkor is erre kanyargott a Duna és pontosan ilyen megejtően szép volt, mint most. Akkor is a folyam egyik oldalán a vár emelkedett; a túlsó parton az Országház ragyogott, teljes pompájában. Abban az időben azonban a nők óriási, virágos ruhákat viseltek, ezért az akkori benyomásom, hogy úgy mondjam, hatalmasabb volt. Mindezen túl: visszatérés Pestre — tekintve néhány mozzanatot — a múltba való visszatérést is jelenti. Mert, először: itt megmaradt még az esti korzó, mely nálunk, Prágában, a fordulat után, teljesen eltűnt. Ez talán azért történhetett meg, mert nálunk a kávéházakat az első emeletekre építették, úgyhogy a kávéházi nép tekintete inkább az égre s különféle elvi és vitás kérdések felé fordul. Viszont itt, Pesten, a híres Duna-part sétányát csupa kávéház szegélyezi, ezért is összpontosulhat a figyelem a járó-kelő emberekre, pontosabban a szebbik nemre. Az összefüggések észrevehetők abban is, hogy itt az elmúlt idők társadalmi folyamatossága még most is, teljes egészében, fennmaradt. Másodszor: itt megőrizték még az osztrák—magyar egyenruhákat, ami szinte különös, sőt, kissé valószínűtlen hatással van ránk. Állandóan az az érzés kísértett, hogy körülöttem egy történelmi filmet forgatnak és vigyáznom kell, nehogy a felvevőgép lencséje elé keveredjek. Az ember azonban mindent még idejében megszokik; megszokja így a múltat is, legalább olyan mértékben, hogy csodálkozása lassan feloldódik. Nehezebb volt azonban nem csodálnom, mennyire, milyen sokoldalúan idézi Pest Prágát. A város közepén hasonlóan csodás lírai folyam kígyózik, csakhogy a Duna szélesebb és ellenkező irányba folyik, ami egyre zavart. Aztán a folyó fölött emelkedő Vár és a várat környező szép, régi városrész, mely a mi Hradzsinunkra, kis utcáira és tereire emlékeztet; továbbá: az élet hasonló lüktetése, igen, egészen a konyhákig. Itt is jól étkeznek, bőségesen és szívesen, ellentétben néhány más nemzet szokásával. És így folytathatnám tovább — csak nem maradt érkezésem ilyen irányú, elmélkedést igénylő tanulmányokat folytatni, mert napjaimat komoly és tudományos üléseken kellett töltenem. * Az üléseket részben a Tudományos Akadémián tartották, ahol József főherceg elnökölt; kék színű tábornoki zubbonyt viselt, melyen valamennyi rendjele ékeskedett (állandóan az a történelmi film kísért!), részben az Országházban, melyet olyan bőségesen borítottak szőnyegekkel és márvánnyal, mint valamilyen bankpalotát. (Nem tehetek róla, de a pesti Parlament kupolája minduntalan az ottani rendőrség Attila-szerű sisakjaira emlékeztetett.) Szó volt a humanista tudományokról és arról, mit nyújthat a mai embernek a görög és római műveltség. A tárgyaló értekezlet azonban korántsem volt a szakemberek egyöntetű gyülekezete, hanem különböző nemzetek és országok kisebb-nagyobb kitűnőségeinek összejövetele. Ennek az élén állt Paul Valéry, a költő, akit fölösleges is közelebbről bemutatnom: tragikus, átszellemült, aszkéta arc; gondolkodó nagy fej az apró, fonnyadt testen. Aztán a kövér és jóságos Duhamel, akit az emberek iránt megnyilvánuló csupa-jóságból gyúrtak. A derékszögű, egyenes, becsületes és szerény Thomas Mann. A spanyol és genfi Salvador de Madariaga, tanár és diplomata, alegragyogóbb szónok, a legárnyaltabban ironizáló és a legnemesebb, szinte prófétai értelemben vett intellektuel. Továbbá Helene Vacarescu, román költőnő, Genf apró és köpcös papnője, túlcsorduló lelkesedésével és idealizmusával. A katalán Juan Estelrich, halványzöld mint az olíva, Platón szövegeinek kiadója, ébresztő és felvilágosult egyéniség, aki a mi nemzeti ébresztőinkre emlékeztet. Az olasz Ugo Ojetti, akadémikus és publicista, a viták egy másik remek párbajhőse; italianissimo mindenben, ami a köznapok kérdéseit illeti. A latin nyelv öreg professzora, Vincenzo Ussani, Rómából, aki a soknyelvű gyülekezethez facundia latinával szól, de árnyalattal túlszárnyalja őt a ragyogó lengyel, Keletzki, aki rögtönözve Ciceróhoz méltó körmondatokat fogalmaz, s ez a tény a hallgatóságot részben lelkesedéssel töltötte el, de ugyanakkor aggodalommal is, nehogy a tudós történész megszólaljon Demosthenes nyelvén. A holland kultúrtörténész, Johan Huizinga; nehéz, parasztos feje mintha valamelyik Teniers-festményről elevenedett volna meg. A dán Viggo Broendal, nyelvész és a prágai lingvista-iskola barátja. A román Oprescu, művészetek történésze, aki jelenleg cseh festők emlékei után kutat Erdélyben. A jóságos Jean Piaget, pedagógus, szájában mindig égő kis pipával, egyben élénken rokonszenvező egyfajta itókával, melyet itt baracknak neveznek. Egy másik svájci, Arthur Röhn, hidak építője. A katolikus és filozófus Dietrich von Hildebrand, akinek zavart mosolya közben megvillannak gyönyörű, nagy fogai. A latinszakos és angol Sir Livingstone, hosszú és lassú, amint a törvény rendelé, mindig maga előtt tartott kis bőröndjével. A nem kevésbé hosszú szerb, Miograd Ibrovac, tanár. És sorolhatnám még tovább. A magyar részvevők közül legjobban megragadott Teleki gróf sűrűn redőzött professzori arca, és persze, Bartók Béla, a nagy zenész, a népzene tudósa, aki, többek között, összegyűjtött néhány ezer szlovák és román népdalt. Apró, bátortalan, kitűnő ember, akinek csöndes, városszéli házában nagy élvezettel hallgattam román doinákat és fonográf hengerekről fölcsendülő mókás, barsmegyei dalokat. — Többnyire tehát csupa tanár; a bemutatkozásoknál is ez volt az ismétlődő, első kérdés: „Ön milyen tárgynak a professzora ?" És ez aligha véletlen, sőt nem is a legrosszabb jele a világ mai helyzetének, ha annyi tanár van ott, ahol többé-kevésbé a művelt világ jövő sorsáról esik szó. Még egy szót a magyarokról — nem is voltak kevesen, akikkel találkoztam. Első kérdésük — majdnem kivétel nélkül — az volt, lehetséges-e valamiféle közeledés Csehszlovákia és Magyarország között. Ha ez irányban nem is lehetett beszélni még valamilyen konkrét elképzelésről, részükről már ezt az érdeklődést is jelentősnek és időszerűnek tartom. Az volt a benyomásom, hogy minden politikai szövetségen túl, az ő helyzetükben, Európában, éreznek valamit, ami egyértelmű a magányossággal. Ez az érzés náluk erősebb, mint nálunk. A propaganda, mely náluk, mostanáig — hogy úgy mondjam — az ő első számú érintkezési nyelvük a világgal, végeredményben csak monológ. Ők beszélnek, de ugyanakkor, abban bizakodnak, hogy túloldalon érdeklődő hallgatókra találnak. A monológ a nemzetek számára azonban nem elegendő: itt szükséges a megértés is. Ennek a ténynek a felismerése volt az én legmélyebb benyomásom, melyet magammal hoztam szomszédunk országából. Szekeres István fordítása