Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Zolnay László: A földtani múlt

A szerző rajzai A Tolbuhin körúti vásárcsarnok Vagy ötven-ötvenöt évvel ezelőtt, ki^iü koromban vonakodtam anyámat bevásárlásokra kísérgetni, azonban kivételesen a Tolbuhin körúton (akkor még „Vámház", később „Mechmet szultán" körúton) levő „Központi Vásárcsarnok", vagy röviden „Nagycsarnok" látogatására szívesen vállalkoztam. A lelkesedést az épület építészeti kiképzése váltotta ki, ugyanis az kedvenc játékszeremből, a „Richter-féle Horgony védjegyű" építőszekrényből összeállítható építményekre emlékeztetett. A világszerte elterjedt német gyártmányú játékszer okkersárga, téglavörös, égszínkék téglaanyagú idomocskái valóban felidéződtek az épület láttán, amelynek teljes felületét majdnem azonos színű sárgás és vöröses téglával burkolták, a párkányok színes majolika elemeiben a világos kobaltkék szín is felfedezhető, sőt a részletek formakiképzésében is az építőkövek között lelhető alakzatokra ismertem. Az épület belseje, vasoszlopaival és szerkezeteivel, az akkoriban ugyancsak divatos „Märklin" gyártmányú acélszerkezeti elemekből álló, csavarokkal összeszerkeszthető játékot juttatta eszembe. Később, amikor már ismerkedni kezdtem az építészettel, a korszerű építészeti elvekkel és eredményekkel, ez az épület egyre visszataszítóbbá és elviselhetetlenebbé vált szememben. Történelmi stílusokból ötvözött, de újabb előállítási móddal előállított anyagokból való kiképzése ellentmondásként hatott. A külső homlokzatok léptéke és elaprózottsága — tornyocskák, ablakocskák, párkányocskák és téglamozaikok — mögött rejtőző nagyvonalú ívek, túlméretezett oszlopok, áthidalások, felesleges magasságokba épített karzatok és vezetett lépcsőkarok, a felvonószerkezetek stb. Piranesi szörnyű és regényes börtönelképzeléseit közelítik meg és mint ilyenek, lenyűgözően túlszárnyalják az emberi léptéket. A karzatok bármelyikéről letekintve az emberek kis pondrónak látszanak a szerkezetek és az áruk tömkelegében. Úgy tűnik, mintha ez az épület nemcsak az élelemelosztás, illetve beszerzés egyszerű helyének, hanem templomául épült volna. Az épületet Peez Samu műegyetemi tanár tervezte és 1898-ban adták át rendeltetésének. A létesítés idejében építészeinket az a világszerte eluralkodott korszellem hatotta át, amely szerint minden feladatukat a rendeltetés legmagasztosabb eszményének kifejezőjeként szándékozták megöl-40 dani. Ugyanolyan elragadtatás és szellemi révület vett rajtuk erőt, ha gyárépületet, vásárcsarnokot, vagy más gyakorlati rendeltetésű épületet kaptak feladatul, mint amikor székesegyházat, vagy parlamentet kellett tervezniük. Óriási — a mi szemünkben felesleges — szellemi és anyagi erőfeszítést tettek egy-egy, a nagy épületfelületeken és tömegek közepette elvesző, a távolból kivehetetlen, megkülönböztethetetlen és felismerhetetlen, vagy csak az igen alapos szemlélő által felfedezhető és észrevehető részlet kidolgozására. A vásárcsarnok épületén is voltak, de a háború és az ellenforradalom viharában eltűntek részletek, amelyeket talán soha senki sem vett észre. Egyes ablakokban például színesüveg díszítményberakások voltak, amelyek stilizált gyümölcsöket és egyéb élelmiszereket ábrázoltak. A vásárcsarnok az idők során jelentőségét és rangját vesztette: a fiatal, törtető nagykereskedésből — a budapesti piacokat, vásárcsarnokokat, szatócsokat és vendéglőipart ellátó szétosztó központból — kiskereskedések sorává, őstermelők árusítóhelyévé vált és csak a föld szintje alatti bendőjében rejt nagy befogadóképességű, hűtőgépekkel is felszerelt raktárakat, ahol nagyban, viszonteladásra raktároznak. A régi tervek az épület Duna felé eső hosszoldalán belül végigvezetett vasúti rakodóvágányt tüntetnek fel, azonban ez valószínűleg nagyon régen megszűnt és helyére elárusítóállások kerültek. A második világháború folyamán az épület több sérülést szenvedett, azonban nagyobb, jelentősebb részének helyreállítása és üzembe helyezése könnyen megvalósítható volt, csak a Tolbuhin körúttal ellentétes része — a nagy csarnokrészhez csatlakozó alacsonyabb épületrész — maradt fedetlenül, jóformán romos és alig használható állapotban. Az épületet 1957 elején ismertem meg részletesen, amikor az akkori harcok alkalmával esett sérülések helyreállítását és ezzel együtt az állagmegvédő felújításokat kellett ellenőriznem, valamint a (mind a mai napig romos) hátulsó épületrész helyreállítására terveket készítenem. A főváros tervtárában pihenő tervrajzok, amelyek alapján az eredeti építési engedélyt adták, szinte centiméternyi pontossággal egyeznek a kivitelezett állapottal. Ezekből úgy tűnik, hogy a legkisebb részlet megtervezésénél is, — mintegy mértékegységül, vagy modulrendszer alapjául — a téglaméretet vette figyelembe a tervező. Valójában az épület legkisebb részletei is a téglafalazásnál szabály szerint szokásos egész, háromnegyed és fél téglákból tevődtek össze. Ugyanez a méretrendszer érvényesül teljes egészében az ereszpárkányok és egyéb tagozatok alatt végigfutó, sorozatban előállított mázascserép, vagy kerámia díszítőelemeknél, amelyeknek hosszú soraiban, mintázatában nem teljes — félbevágott, csonkított — darabok nem fordulnak elő. Az épület egyik félreeső pincehelyiségében a mázascserép és díszítőkerámia elemek tartaléksorozatára találtunk, amelyet átvizsgálva meg lehetett állapítani, hogy mily kevés fajta elemből alkották az épület eléggé változatosnak tűnő díszítményeit. Az épület felületeinek különleges tégla- és kerámiaanyagokkal, fagyálló terméskővel való burkolása célszerűnek bizonyult, mert ahol nem érte erőszakos rongálás a háború folyamán, ott színét és alakját újkorával azonos teljességében megtartotta. A vasszerkezetek kialakítása azonban nem minősíthető célszerűnek, mert sok helyen bonyolultak, hozzáférhetetlenek, ezért folyamatos rendszeres karbantartásuk, illetve felújításuk, átmázolásuk, rozsdásodástól való megvédésük nehéz feladat. A használhatóság szempontjából indokolatlan magasságok és az alkatelemek sűrűsége (a rácsozatok mintázata, elválasztó kerítések sűrű hálói stb.) a karbantartás költségeit erősen emelik. Az építészetről vallott mai elveinktől, az ilyen jellegű feladatok mai felfogás szerinti megoldásától eltérő, de szoros következetességgel szerkesztett és kivitelezett épület ez, és mint ilyen, ezért egyben nagyon távol esik az egykorú magyarországi épületeket általánosan jellemző anyagalkalmazástól, arányoktól és formaképzéstől is. Ez az építészet nálunk csak egynéhány jellegzetesen német származású, egyben német iskolán nevelkedett épitész alkotásán jelentkezik és a hazai forma- és arányérzékbe átültetett, következetesen továbbfejlesztett módozatai aligha találhatók; példáiként említhetők, az idegenből beszerzett tervek alapján épült épületeken kívül — mint a Magyar Tudományos Akadémia, a Közvágóhíd, — ezen épület mellett Peez Samu műegyetemi tanár egyéb alkotásai: a Batthyány téri református templom és a Műszaki Egyetem Könyvtára. Ezek az épületek mind erényeikkel, mind hibáikkal elütnek többi épületeinktől, valószínűleg ezért történik róluk kevés említés az építészettörténeti irodalomban, vagy nevezetesebb épületeink ismertetőiben. Hoch István