Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Zolnay László: A földtani múlt

Mozaik a főváros múltjából Vendégfogás, vendég-fogadás és vendéglátóiparunk kezdetei A néhai Magyarországon nemzeti becsület dolgának számított a vendéglátás. Budán újév és farsang idején divott az a szokás, hogy újév napján az ország küldöttségei megajándékozták a királyi párt, amit az — nagy vendégelések közepette — ugyancsak ajándékokkal viszonzott. Farsang utolsó napján a középkori uralkodók Buda város polgárságát vendégelték meg. 1519-ben Alvise Bon velencei követ írja haza: Esztergom sem marad Buda mögött vendégszeretet dolgában; az érseki aula kapuja tárva-nyitva áll. Mindenkit szívesen látnak s ellátnak itt, ha fél évig marad, akkor is. Vidéken is, valósággal fogták a vendéget! 1599-ben Thurzó György nádor írja haza, Vág-Biccsére feleségének : „hallottam, hogy Nádasdyné Bittse felé tart, bátyjához, Báthory Istvánhoz (a későbbi lengyel királyhoz) utaztában ... Ha arra megyen, kérd meg, térjen bé hozzánk ... A szomszédokból is hívass bé akkor . . ." Előbb tehát fogták, aztán fogadták a vendéget s az útonjárót! Erdély a XVII. században „olyan emberséges ország vala, hogy egy pénz nélkül is keresztül lehetett utazni azon. Nem vala ekkor még híre holmi vendégfogadóknak!" 1690 körül — mint Apor Péter írja — csodálkozva nézték a kolozsvári Közép utcában az első erdélyi vendégfogadó cégérét. A ház cégtábláját egy termetes szakács alakja ékesítette, késsel a kezében, amint a tűzhely s a fazekak körül forgolódik. Az ország legrégebbi vendégfogadójának első okleveles emléke 1279-ből való. Ennek a „vendéglátóipari üzemegységnek" gazdája Tar Péter — Petrus Calvus albergator — vala. A középkori budai Vízivárosban — úgy vélik — a Cserbokor utca neve őrizte egy hajdani korcsmacégér nevét. Az itteni szokás — a XVI. század elején — az volt, hogy a csaposlegény kiállt a söntés elé s „három! három! három 1" kiáltással invitálta be az utca szomjasait. E háromszori „három" nem a „három a magyar igazság" szólamra utalt, hanem arra, hogy ekkortájt három dénár volt egy pint budai veresbornak, a budai „törökvérnek" az ára. ötszáz éves evőeszközünk: a villa A művelődéstörténet furcsaságainak búvárai sokszor felemlítették már, hogy evőeszközeink közül a villát az 1480-as években, a budai udvarban használták először. Az itáliai eredetű evőeszköznek szinte születésnapját is ismerni vélték, az 1486-os esztendőből. Eszerint Eleonóra ferrarai fejedelemasszony volt az, aki nővérének, Beatrixnak Ferrarából villákat küldött, hálából azért, hogy Beatrix keresztül vitte Eleonóra kisfiának, a hétéves Estei Hyppolitnak esztergomi prímás-érsekké való emelését. Régebbi íróink úgy mondják: villával enni Mátyás is megtanult, bár jobban kedvelte a hagyományos — kézzel-késsel — evést. (Galeotto ki is emeli: a kézzel való evés során sosem pecsételte le ruháját!) Most Balogh Jolán, a hazai reneszánsz műveltség kiváló kutatója sorol fel néhány adatot, amely korábbra teszi a fenti dátumnál a villa első hazai használatát, és még a királyi udvar által használt efajta evőeszköz formája felől is tájékoztat. Eszerint már 1470 körül Várdai Miklós özvegye, amikor átveszi sógorának, Várdai István bíborosnak hagyatékát, abban tizenkét kanálon kívül már két villát (furcella) felsorol. 1621-ben pedig Thurzó Imre felvidéki, ljetavai várának kincstára összeírásán szerepel „egy vella, az nyele metszett kristály, aranyozott ezüstből, még szegén Mátyás királyé volt". Villát látunk a Kassán levő Szent Erzsébet templom oltárkép sorozatának egyik - 1474-77 között festett - táblaképén is. Eszerint — a vendéglátóipar múzeumával együtt — hamarosan megülhetik e legifjabb evőeszközünk félezeréves születésnapját mindazok, akik szeretnek nagyobb kanállal s nagyobb villával enni. Z. L. Az első magyar könyvnyomda Nemcsak a lóverseny megrendezésével előztük meg Angliát, hanem a könyvnyomda megteremtésével is. Karai László óbudai prépost, Mátyás király első unokaöccse és több ízben követe, Rómából 1470-ben magával hozta saját költségén a Szt. Özséb kolostor egyik nyomdászát, Hess Andrást, aki 1472-ben állította fel Budán az első magyar Könyvnyomtató Műhelyt,egy évvel előbb,mint Angliában és kilenc évvel korábban, mint Bécsben. Egyes kútfők szerint ez a nyomda Mátyás király budai palotája mellett, illetve a Vár egy másik helyén, mások szerint pártfogójának működési területén, Óbudán volt, bizonyára a „királynői vár" egyik megfelelő termében, amit a vár akkori úrnője, Mátyás anyja, Szilágyi Erzsébet biztosított kedvelt unokaöccsének. Lehetséges azonban, hogy Karai prépost saját óbudai úri palotájában adott szállást Hess Andrásnak és műhelyének, mert Mátyás királyt csak a kézzel írott könyvek, a később nevezett Corvinák, és nem az új találmány érdekelték. Valószínűsíti az utóbbi működési helyet azaz ajánlás is, amit Hess András írt a legelső magyarországi nyomtatott könyv elé, amely latin nyelven 1473- pünkösd előestéjén jelent meg. Az ajánlás Karai Lászlónak szól eképpen: „ . . . a Te meghívásodra jöttem a dicső Magyarországra. Itt nem kevés ideig foglalkozás nélkül voltam, míg végre hosszú időt igénylő munkába, Magyarország történetének kinyomtatásához fogtam . . . Mikor arról elmélkedtem és tépelődtem, hogy fáradozásomnak néhány nap előtt befejezett első eredményét kinek ajánljam, mást nem találtam, mint Téged tisztelt Uram". — Érdekes, hogy ebben a nyomdában nyomták 1477-ben azt a háborús kiáltványt, amelyben Mátyás király hadat üzen Frigyes császárnak s amit Bécs közterein kifüggesztettek. A magyar arany világhíre Arany forintot először Firenzében vertek 1282-ben és már nyolc évre rá hazánkban is forgott a virágos arany, a fiorino. Róbert Károly korából tudjuk, hogy Budán is vertek aranypénzt, amely mása volt a firenzeinek, de Nagy Lajos idejében már eredeti magyar aranypénzünk volt Szent László képével díszítve. E magyar forint a XV. században megbecsült értékű volt egész Európában. Kiválóságát nemcsak nemes érctartalmának, hanem kiváló verési technikájának és művészi formájának is köszönhette. Akkoriban Buda volt Közép-Európában a pénzverés és az ötvösmesterség otthona, amit nemcsak hiteles okmányok bizonyítanak, hanem régi templomaink kincstárai és sok külföldre került művészeti emlékünk is. S mindezeket magyar művészek finom ízlése, ügyessége készítette, men hiszen külföldi műalkotások behozatalát csak egy-egy hatalmas uralkodó engedhette meg magának. A középkori budai törvénykönyv fel is jegyzi a céhek sorában a pénzverőket, ötvösöket, festőket és aranynyújtókat, az ugyancsak itt említett kovácsokat, késcsinálókat, kardgyártókat és az — úgy látszik — egy céhbe tartozó harangöntőket, gyertyatartó és flaskóműveseket, lakatosokat, sarkantyúsokat, dróthúzókat és tűgyártókat. Szemétgróf A budai mészárosok 1498-ban keltezett sáfárkönyvében már Mátyás király idejéből tudunk olyan lakomákról, amikor „suttogóra" gyűltek össze Pest-Buda polgárai, hogy összesúgva-búgva megválasszák egyegy városnegyed rendjére ügyelő fertálymestert. Ö volt az, aki vigyázott, hogy az utcán ne pipáljon senki, lármát, szemetet ne csináljon, az utca rendje minden tekintetben kifogástalan legyen s ezért Szemétgrófnak is titulálták. Ö volt a céhbeli fegyveres éjjeli őrség hadnagya. A könyörgő lakomán a demokratikusan megválasztott céhbeli embert szépen megkérték a felelősséggel teljes tisztség elfogadására. Utána, már nem suttogva, bőséges boradagok közben folyt a lakoma. A XVIlf. században már fizetéssel járó tisztség volt a fertálymesterség. Ezüstgombos pálcája jelentette hatalmi jelvényét, „egyenruhája" pedig ezüst nagy lánc, kerek köpenyeg és kerek kalap volt. Érdekes életű pesti fertálymester volt a Szicíliából hozzánk vándorolt Giovanni Conti de Messina detto il Placido egykori pesti kávés, aki önhibáján kívül tönkrement és akkor a pesti városi ménes csődörösmestere, majd 1795-ben a régi „szertartások" betartásával fertálymester lett. Tzélra ügyelj! Ezt hirdette sokáig az Orczy Lőrinc báró főlövészmestersége alatt, 1825-ben újjáépült pesti céllövőház, amely a fővámtéren, a mai Dimitrov téren, a Molnár utca végén állott, az egykori pestistemető helyén. Eredetileg az első lövöldét Pest magisztrátusa 1701-ben, a Hatvani kapun kívül, a mai Kossuth Lajos utcai Astoriától délre állította fel, hogy módot adjon a polgárságnak, főképpen a bőrmunkás-céhnek a nemes vetélkedésre és szórakozásra. Az első céllövést Pest város tanácsa ósdi németséggel írt rendeletében 1701. május 20-án hirdette s „ezen és a jövőre nézve a megjelenést kötelezővé tette, a rendelet megszegőit hat tallér bírsággal sújtva". Büntették tehát, aki nem akart szórakozni. Háremhölgyek ijedelme Meglepő huszár csínyt követtek el a török Budát 1602-ben ostromolni készülő császári seregben harcoló hetyke, magyar legények. A vár megvívása — többszörös próbálkozás után — most sem vezetett eredményre, bár Pest városába a keresztény sereg egy ideig befészkelődött. A piciny Pest unalmas volt a magyar katonáknak, akikben a virtus erősen buzgott. Egy kis csapat Lehner százados vezetésével az erősen befagyott Dunán átvágtatott Budára. Egyenesen a török előkelők fürdőjébe, a zöldoszlopos, Musztafa pasa fürdőbe (a mai Rudas fürdőbe) törtek be, ahol a háremhölgyek minden felügyelet nélkül (az eunochoknak nem volt szabad ide elkísérni őket) fürödtek, társalogtak, mulatoztak, mert ez volt az egyetlen hely, ami számukra a társadalmi érintkezést lehetővé tette. A keleti szépségek csupaszon, megbabonázva álltak a daliás magyar katonák előtt. Mintha kísérteties álmot látnának, úgy meredtek a huszárokra, majd sikongatva, ruha nélkül, lepedőkbe burkolózva, mezítláb jajveszékelve rohantak haza, a városba. Képzelhető, hogy a nagy ijedtség után, a nyugalmas időkben mennyi pletyka formálódott e nevezetes jelenetről. Vérvörös rózsák a vesztőhelyen Égő kanóccal álltak a tüzérek ágyúik mellett 1795. év májusán, ostromállapotban volt Buda. Már kora tavaszon felségsértési és hazaárulási perbe fogták a pesti kereskedő fiából lett papot: Martinovits Ignácot és azóta a polgárságot ezerféleképpen rémítgették, zaklatták. A katonák fegyveresen jártak az utcákon és Budán a Sigray, Szentmarjay, Laczkovics, Hajnóczy rokonságok éltek állandó rettegésben. És ama éjjelen a Kékgolyó és Alkotás utca sarkán, a Teremtő Úristenhez cégérezett öreg Falk-házzal szemben, a Generális mezőn, hirtelen összetákolták a vérpadot, vészharangokat kongattak és huszadikán porba hullt öt nemes, szabadgondolkodó, a haladásért önmagát áldozó fej. „A mezőt azóta mondja a magyar Vérmezőnek ... és vesztőhelyükre másnap virradóra valaki égőn virító rózsákat ültetett!" S hiába figyeltek a rendőrkopók: az évfordulókon évekig, mindig ott virultak a vérvörös rózsák". — S ha nem is a kivégzés tényleges helyén, de a Vérmező északi sarkán, a Jakobinus téren ott áll ma az emlék és hirdeti a haladó eszmék virulását. R. R. S. 41