Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Dr. Gerelyes Ede: Bogár Ignác emlékezete

"NTemrégen múlt 400 esztendeje, hogy Szo-L koli Musztafa basa, Buda egyik legősibb fürdőjének helyreállítására parancsot adott. A Duna partján feküdt ez is, mint a többi budai fürdő, csakhogy ez a József-hegy lábánál fekvő „felső hévizektől" eltérően a Gellérthegy lábához simult, s így joggal vonatkoztathatjuk rá Oláh Miklósnak, Mátyás király humanista érsekének latin nyelvű leírását, mely szerint itt szabad ég alatt fürdött a köznép, s nem is volt olyan előkelő, mint az északabbra fekvő „királyi fürdők". A különböző szerzők közül, kik fürdőinket leírták, Evlia Cselebi török geográfus és világutazó, meg Edward Brown angol orvos a legmegbízhatóbbak. Mindkettő még a török megszállás alatt, a XVII. században látta a Rudast, melynek ekkor „Jesil Direkli Ilidzse", azaz zöldoszlopos fürdő volt a neve. Az Edward Brown által a nyolc budai török fürdőről adott leírás tanúsága szerint a budai fürdőkben a férfiak és nők más-más napszakokban fürdenek. Megállapítja, hogy e fürdők életében nagy szerepe van a masszőrök és borbélyok ügyességének. A törököknél rituális előírás a folyóvízben való mosdás, ezért a Rudasban is az oszlopok között egy sor kisebb, fényes rézcsapokból vékony sugárban vizet árasztó, elfüggönyzött „hánefi", azaz rituális fürdőcella állott. A tipikusan nyolcszögletű középmedence általában ott jelenik meg a török fürdőkben, ahol megfelelő mennyiségű melegvíz áll rendelkezésre. Egyébként a nyolcszögű medencét egy, a kupola alatt levő nyolcszögletű konvex izzasztószekrény, az úgynevezett „kövek tasi" - vagyis „köldökkő" helyettesíti, melyet alulról fűtenek, s melyre a fürdőzők erőteljesebb izzasztás okából ráheverednek. A török fürdő eme formája az úgynevezett „hamam" (szemben a vízbő „ilidzse", vagy „kaplidzse" típusával) és ez a mohamedán világban a törökökön kívül az araboknál is széltében ismert. Mivel a zöldoszlopos fürdő csodálatos módon az 1686. évi felszabadító ostrom során számbavehető kárt nem szenvedett, a romos és kifosztott Budának egyik idegenforgalmi nevezetessége lett. Benne még a város elöljárói is bizonyos üzleti fantáziát láttak, beadvánnyal fordultak a fürdőt kincstári tulajdonba vevő Lipót császárhoz, adományozná a tabáni fürdőket Buda városának. Egyelőre csak bérbeadásra került sor, de mivel a fürdővel sem a város, sem más bérlők nem boldogultak (pestisjárvány pusztított időközben!), a császári kamara végleg a városnak adja. Marsigli osztrák zsoldban álló olasz hadmérnök rajzaiból tudjuk a legtöbbet a „Balneum ad Pontem", vagyis a híd melletti fürdő állapotáról. Az e metszeteken még jól megfigyelhető keleti fürdőkultúra azonban a kifosztott városban hamarosan aláhanyatlik. A Rudas gazdasági nyomorára jellemző, hogy 1698-tól, vagyis a városi birtokbavétel idejétől 1866-ig, mikor is a főváros házi kezelésbe veszi a fürdőt, a Rudas 16 ízben cserélt bérlőt. Ám gyógyító vizei már Stoker Lőrinc „Thermographia Budensis" című munkájában tudományos méltatásban részesülnek. A szerző a gyógyhatásokat, s az ivókúrázást — az ún. thermopotatio-t is — részletesen elősorolja. Gvadányi József viszont híres Peleskei nótáriusában a budai fürdőkről általánosságban írja a következőket: „Borbélyok, doktorok ezek körül laknak, ezért is betegek itt felgyógyulhatnak". „Felgyógyulhatnak..." (?) — Igen, hacsak a víz és a kúra gyógyhatását le nem rontja az a sok egészségi ártalom, mely a fürdők akkori gondozatlanságában, szutykosságában leselkedik! Egy a helytartótanácshoz 1785-ben intézett névtelen beadvány szerint a piszkos vizet nem cserélik, a fürdőben nagy a szenny és lárma. A helytartótanács vizsgálat megejtését, majd szigorú házirend kibocsátását rendeli el. Ez utóbbi a fürdői rendtartás egyik legkorábbi, vagy tán éppen a legkorábbi európai dokumentuma. Szükség volt erre azért is, mert a török szokásoktól eltérően a kétnembeliek együttes fürdőzése a társas fürdőben nem volt tilalmas, másrészt a társasfürdők sem nyújthattak valami vonzó képet, mivel a fürdősök e közös medencék körül végezték nemcsak a maszszírozást és borotválást, de a piócázást és érvágást is. Ezért a kényesebb látogatók a különfürdőket részesítették előnyben, még ha ezek ára csaknem tízszerese volt is olykor a közös fürdő árának. A fürdőben uralkodó állapotokról fogalmat alkothatunk Alt Rudolfnak a múlt század első feléből származó híres kőrajzáról; ez még a nők, s férfiak közös fürdőzését mutatja a török kupola alatt, melyben ugyanakkor az öltözés és vetkőzés is lebonyolódik. A kétnembeliek közös fürdése csak 1866-ban szűnik meg, mikor a fürdőt a főváros már nem adja tovább bérbe, hanem házi kezelésbe veszi. Kortárs írók beszámolóiból, de Alt rajzából is kitűnik, hogy holmi előlkötőket, pendelyt vagy inget viseltek ugyan a fürdőzők, ennek használatát azonban nem vették túl szigorúan. Egyébként az épületnek jól azonosítható első leírását Linzbauer X. Ferenc doktornak 1837-ben megjelent ismert német nyelvű monográfiája adja. Egyemeletes, négyszögletes fürdőről ír, melynek két udvara van, az emelet északnyugati részén 5 vendégszobával, az északkeleti szárnyon pedig 9 további szobával. A múlt század első felében a Rudas a főváros előkelő közönségének kedvelt fürdőjévé lép elő. A gyógyudvarban zene szól és olyan külföldi előkelőségek is megfordulnak a fürdőben, mint Moltke Helmuth, aki 1845-ben arról számol be, hogy életében még nem fürdött ilyen kényelmesen. Igaz, a közös fürdőből az elkülönített luxus fürdőbe menekül, melynek 1 —, illetve 1,30 — forint voltaz ára; utóbbi kétkádas fülke esetén. A kétkádas különfürdőkben a különneműek egyidejű fürdése elvileg csak családtagok közt volt lehetséges, a korfürdősei azonban nem mindig állhattak a helyzet erkölcsi magaslatán. A század derekára a fürdő egyre szomorúbb helyzetbe kerül. Az elég gyakran váltakozó bérlők jelentősebb felújítást nem végeztetnek, ezért a forgalom is veszedelmesen csökken, s utolsó, Szekrényessy nevű bérlője csődbe megy. A főváros 1866-ban ezért úgy határoz: házi kezelésbe veszi a fürdőt, s rövid szüneteltetés, tatarozás után még az év május 16-án megnyílik a főváron Rudas fürdő. Gázvilágítás, porcelánkádak jelzik a nagyobb fényűzést, s a budai fürdőkhöz kinevezett „fürdőbiztosok" sorában maga Petrovics Szilárd városi tanácsnok lesz a Rudas fürdő gondviselője. Ettől fogva úgyszólván évente történnek bővítések, különösen erősen gyarapszik a kedvelt kőfürdők száma, melyeket ez idő tájt még nem számmal, hanem egyedi névvel jelölnek, ilyenformán: „Erős" — „Diana" „Teréz", vagy „Minerva" fürdő; számuk 1867-ben tizennyolc. A városi kezelés nemcsak a melegvizes fürdőrészek fejlődését jelenti, de az akkortájt korszakos fontosságú uszoda-létesítést is, melyre 1894 — 96 között kerül sor. A kisméretű Császár uszodán kívül ekkor még nincs a fővárosnak télen-nyáron használható fedett úszócsarnoka, így a Rudas jelentősen járul hozzá az úszásoktatás, a sportszerű fürdés meghonosodásához. De máris születnek a változatosnál változatosabb tervek a fürdő bővítéséről. Tudunk olyan koncepciókról is, hogy az "államkincstár országgyűlési határozat alapján a fővárosnak visszatérítheti a Sárosfürdő (mai Gellért fürdő) vételárát, több mint egymillió koronát, ha kötelezi magát arra, hogy a Sárosfürdőt 1912, a Rudast pedig 1915 végéig újjáépíti, a ,korszerű egészségügyi és szépészeti követelményeknek megfelelően". Mindez már századunk elején felmerült nagyszabású fővárosi fürdőfejlesztési koncepció szellemében történt, melynek első lépéseként megnyílt a Széchenyi fürdő, majd megindult a Szent Gellért Fürdő építkezése. Ez utóbbiak azonban annyira igénybe vették a város anyagi teherbírását, hogy a Rudas építkezése: Lőrinczy György felvétele 38