Budapest, 1969. (7. évfolyam)
3. szám március - Vincze Oszkár: Munkaerőcsábítás az építőiparban
Balla Demeter és Fejes László felvételei arányokat ölt a munkaerőhiány, amelynek következményei a társadalmat igen sokoldalúan sújtják. Minthogy a piac törvényei a mi társadalmunkban is hatnak, a tervezés és a végrehajtás eszközeivel oda kellene hatni, hogy az egyoldalú munkaerő iránti kereslet az egyensúlyi helyzet irányába billenjen át és ezzel a munkahely becsét, értékét a kívánt színvonalra emeljük. Ugyancsak itt kell szóvá tennünk: ez idő szerint az átlagbérfikció következményeként sok-sok ezer olyan embert „foglalkoztatnak" országszerte, akiknek állományban tartását mindössze az indokolja, hogy a hasznos, szükséges szakemberek és szakmunkások bérét megfelelő szinten tarthassák. Ez cáfolhatatlan tény. Ha a produktív emberek tízezrei a valóban mérhető több és jobb munka után plafon nélkül többet kereshetnének, ezeknek munkaintenzitása minőségben és menynyiségben emelkedne, az úgynevezett nyomtaték elemet pedig hasznos terrénumokon foglalkoztathatnák és ez mind morális, mind népgazdasági szempontból feltehetően jelentős előrelépésnek bizonyulna. Természetes, hogy az ilyen logikus bérmodell felállítása egyelőre csak olyan termelési ágakban javasolható, ahol a termékmennyiség növelése akár bel-, akár külkereskedelmi szempontból vitathatatlanul kívánatos. Aligha kétséges, hogy a jobb munka mindig több terméket ad a népgazdaságnak, az árualap megcsuszamlásától tehát nem kell tartani. Az is feltehető, hogy ez a bérrendszer lényegesen közelebb vezetne a bérek, keresetek egycsatornás rendszerben való felosztásához, végül a munkahely megbecsülésében is igen korszakos fordulatot hozhatna. Ha ugyanis a dolgozó a fő munkahelyén keresi meg azt, amire szüksége van, megszűnik az indoka, hogy munkaerejét a nap egyéb feladataira tartalékolja. Előbbiekből logikusan következik, hogy az ilyen kapcsolat a munkavállalókat minden eddiginél szorosabban fűzné a munkahelyhez, a szocialista üzemhez, gyárhoz, földhöz, szellemi munkahelyhez és a jók példája, a „plafon" nélküli kereset lehetőségének példája a gyengébb elemeket is szuggesztív módon magával sodorná. Mindenképpen megnövekedne a munkahely becsülete és kialakulhatna a dolgozóknak egy olyan éber kontrollja, amely a lazaság, az ügyeskedés és a tisztességtelenség minden változatával szemben a legmegbízhatóbb ellenőrzés apparátusát alakítaná ki. A felsorolt intézkedés kiindulásaként természetesen el kell jutnunk odáig, hogy a népgazdasági tervet a valóságos hazai és importanyag bázisra, valamint a tényleges emberi és gépi erőre alapozzák. Vonatkozik ez az építőiparon kívül a népgazdaság minden ágára és ágazatára. Az anyag- és munkaerőszükséglet pontosan megtervezhető. Ehhez természetesen kellő időben meg kell ismerni a feladatokat, amelyeken az anyag-és munkaerő-szükségletet menet közben szétziláló változtatásokat semmiféle vélt indok alapján nem szabad végrehajtani. Két évtized során igen borsos iskolapénzek árán tanulhattuk meg, hogy a menet közbeni változtatás gazdasági értéke soha sem gyümölcsözött annyit, amennyibe az ötletszerű módosítás került. Valamikor a munkahelyi anyagtervet tapasztaltabb pallérok és egyéb munkavezetők tartották kézben és ha a feladat teljesítéséből rosszul vizsgáztak, az egész szakmában megbuktak. Ma a tervezést általában magas képzettségű műszakiak végzik, és alig kétséges, hogy részben szaktudással és komputerrel e feladatokkal kiválóan meg is birkóznának, ha az ötletszerűség és a kapkodás évről évre nem metszené szárnyukat. Ennek előfeltétele: minden illetékes szervnek el kell jutnia ahhoz a meglátáshoz, hogy a megfontolt, józan kevesebb lényegesen több, mint a nem reális alapon, hanem vágyképeken nyugvó sok vagy a mégtöbb. Végül visszatérve a tanácsi ipar problémájára, ismételten rá kívánunk mutatni, hogy az állami és tanácsi építőipari bérek közötti diszkrimináció 80—100 milliárd értékű nemzeti vagyontestet sújt. Budapesten és országszerte a tanácsi építőipar sáfárkodik az ország legértékesebb lakásállományával, felújításával és karbantartásával. Elsősorban meg kell szüntetni a káros megkülönböztető bérügyi intézkedéseket és meg kell találni azokat a mozgósító tényezőket, amely a felújító és karbantartó munkában levő igen jelentékeny tartalékokat végre valóban feltárhatja. Mert ebben a szakmában örökké a nagyobb szakmai tudásé, az aprólékos fogások mestereié marad a szó, amit a bérezés okos módszereivel kell mozgósítani. A helyesen bérezett építőmunkás a felújító és karbantartó munkában kevesebb anyagból gyorsabban sokkal többet alkothat, mint amennyit a mai normatívák alapján adnak. Olyképpen kell intézni a kiválasztódást, hogy a sokoldalúan képzett szakemberek kellő számban a felújítás és karbantartás szervezetében találják meg egzisztenciájukat és meg kell védeni őket minden olyan kísértés lehetőségétől, amelyekkel e rendkívül fontos munkaterületről más területre csábíthatók. Mindezt elsősorban közgazdasági eszközökkel kell elérnünk. Ahol pedig ez sem elég biztosíték és a kártékony tendenciákkal kell megküzdeni, az adminisztratív intézkedésektől sem szabad visszariadnunk. 2?
