Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Illés Endre: A megzsarolt ember

Lakner László rajza Hanna soha nem bocsátaná meg . . . Hannának soha nem szabad ezt megtudnia. Inkább fizet — fizet bármennyit... de a Sashegyi útnak titoknak kell maradnia. * ötszáz pengőt adott Sátorynak. És a másik ötszázat Sátory még nem is kérte. De éjszakánként szívdobogással aludt. Félóráig nézett a sötétbe, amikor felriadt. Ha napközben odahaza megszólalt a telefon, megrezzent, mintha ekrazitot tett volna előzőleg a kagylóba. Úgy élt Hanna mellett, akár egy szállodában — bármikor hozhatják a szobaszámlát, s ő tudja, nincs annyi pénze, hogy kifizesse. Tavaly dolgozott az irodájában egy gépírónő, használhatatlan volt. Már mindketten tudták. Az a lány várta úgy hétről hétre a felmondást, ahogyan ő most az ismeretlen veszélyt. Délelőtt az irodájában dolgozott; délutánonként újabban különös útjai voltak. Elment az apjához. Az öregúr is jogász volt, szenvedélyes elméleti ember. Már öt éve nyugalomba vonult, s most példátlan szorgalommal valamilyen nemzetközi szaklapot szerkesztett. Maga irta, maga javította a levonatokat. Ez volt az élete. És ő nem tudott áthatolni ezen a kínai falon. Jó lett volna most valami erős kapocs, de az ilyen kapcsolatok nem félóra alatt születnek. El-elakadó beszélgetésük mozdulatlan állóvíz volt, kielégítetlenül ment el. Azután napokig kerülgetett egy másik házat. Végül telefonált és becsöngetett Marihoz, Sátory húgához. Az új veszély vonzotta ide. Sátory Mari friss, vidám asszony volt. Elvált asszony, a lánykori nevével. — Szervusz, szervusz! . . . — örültek egymásnak. Pizsamában, jókedvvel fogadta. Rulett-szisztémát kapott legutóbb valakitől — most bemutatta a kis rulettgépet, megpörgette a golyót, előhozta jegyzeteit. Jövő hónapban Bádenbe készül. Estig játszottak. Semmit sem tudott meg Gidáról. — Nem vagyok liba, nálam nem boldogul — nevetett Mari. Gidáról nem is beszéltek tovább. — Gyere fel máskor is! Ezzel váltak el. Még bénultabb lett, még tehetetlenebb utána. Ha legalább Marin keresztül sikerült volna visszaütnie. De az asszony ugyanolyan erős volt, friss, rugalmas, kemény, mint a bátyja. Mint a sima pikkelyű pisztráng, amikor a hideg vízben kisiklik a gyáva és ügyetlen gyerekkézből. Nem maradt ereje Irénhez és Edithez, a három Sátory-lány közül a másik kettőhöz. • Ki maradt még ? Aki megedzené az elkövetkező bajokhoz ? Egy este a körúton akadt dolga s eszébe jutott a saját nővére. Felmenjen hozzá? Visszahőkölt — már itt tartana? Karolától semmit nem várhatott — maga sem tudta miért, mégis felment hozzá. Unottan, hanyagul vetette le magát egy pamlagfélére a kis, kétszobás lakásban. — Mit csinál? — kérdezte figyelmetlenül. — Még mindig nem unta meg a könyvkötést? Feleletet sem várt. Kegyes lett. — Csak ne sírjon . . . Majd én szerzek magának egy-két nagyobb rendelést. Először ezt az unott kegyességet gyakorolta. De azután hirtelen valami mást is . . . Hetek óta először érezte egy másik ember elesettségét, még a magáénál is nagyobbat, tehetetlenebbet. És ekkor úgy szikrázott fel benne a bántás vágya, mint két összeérő villamosdrót. Maga sem tudta, hogyan, szinte kisütött száján a szó. — Mondja, és ezekben a szép tavaszi napokban legalább többet jár fel a művész úr? Szomorú, áporodott titok volt. Régi fájdalom, amelytől már mindenki elfordította tekintetét. Karola évekkel ezelőtt férjnél volt, vidéken, Lökösházán, a pompás és kitűnő Szabó Lacinál. Azután jött egy tüdőcsúcshurut, jött a tátrai szanatórium. Jött az ostoba és érthetetlen szerelem a vacsoránál zenélő kvartett hegedűsével. Majd az elvadult és elmérgesedett válópör, a fővárosi kis hetilap aljas, zsaroló cikke, a szörnyű vidéki pletykák. És jött a legfájdalmasabb seb: amikora válópör után a hegedűst kínnal elhelyezték a Vígopera zenekarában, a férfi nem vette el. Nem házasodott — morális finnyásságból. De a viszony tovább tartott. Karola azóta külön élt. A családból gyengéden kiközösítve. Távoli szeretetben és bélyegesen. A hegedűssel hetenként kétszer találkoztak. Már évek óta, már teljesen kihűltén, már gyűlöletből. Már minden érzésnél hatalmasabb neuraszténiából. S ő most rávágott erre a titokra, mint sebész a mélyen ülő daganatra. Kíméletlenül, vastag késsel, durván. Szíve átpirosodott az izgalomtól. * Csak Karola magyarázkodott. Ő nem. Nem volt a könnyekre egyetlen szava sem. Tízpercnyi könny és csönd után elment. Amikor leért az utcára, egészen más ember volt. Megnyugodott. Félelmét, szorongását elhagyta. Már erőt érzett az izmaiban. Kíméletlenséget. Ügy érezte, azzal a néhány pimasz mondattal ott fent, Karolánál, megindította ereiben a napok óta megalvadt vért. Az aljas vágás megedzette, mint a lábadozót a vas vagy az arzén. Előreszegett arccal vágott neki az esti fényárban úszó járdának. 11