Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Palotai Boris: Két gramm szenvedés

Palotai Boris Két gramm szenvedés Kondor Lajos rajza Hogy úgy lépte át a gondokat, mint a pocsolyát. Ezek semmi dolgok. De a sok semmi összeáll, megdagad. A lakás együtt romlik az emberrel. Itt minden ragyogott, fénylett. A függönyszárnyak akár a frissen hullt hó, a bútorokon sehol egy ujjnyom. Az alumínium lábasok aljába félholdat dörzsöltem smirglivel. Amíg rend volt belül. Most bezuhanok az ágyba, eloltom a villanyt, hogy ne lássam a gyűrött rongyokat, a leégett edényeket, a züllött fikuszt. Jól hallotta! Züllöttet mondtam. Igen ... ezt meg hogy találta ki ? Fiatal koromban volt néhány versem. Lali azt mondta, olyat írjak, amit dalolni lehet, de olyat nem tudtam. Irmus meg azt kérdezte, mért írok bánatos verseket, nincs okom rá. Okom ... A mi szerelmünkből az „akárcsak én" hiányzott. Bármit mondott Lali, nem éreztem, hogy „akárcsak én". Bármit mondhattam, ő másképp mondta volna, a gondolatai nem arra futottak, amerre az enyémek. Talán ezért hagyott el. S azért jött vissza, hogy hátha mégis . . . Már megint bolondítom magam. Azért jött vissza, hogy tartsam el, mossak rá, főzzek rá! Ez se igaz. Minden ujjára kaphatott volna asszonyt. Még úgy is, mikor már lerobbant, kikopott mindenéből. A szeme olyan lett. . . megfakult, mintha a kék szín eresztett volna. A lakás mégis megtelt vele. Mindenütt ő volt. Szerelt, fütyörészett, kopácsolt, kávét darált, a gitárját pengette, térdén lovagoltatta a gyereket, akit alig ismert. Pénzt adtam neki, menjen fürdőbe, a gőz kiszívja belőle az idegen szagot. Hiába sikáltam, szappanoztam, orromba ragadt az az undok, lucskos szag, a másiké. Összevissza beszélek. Kihagytam egy csomó dolgot, pedig anélkül... én azzal együtt sem értem. Fejbevágnak az altatók. Muszáj szedni, különben felforr alattam a lepedő, éget a párna, s folyton hallom a hangomat itt hátul a tarkómban, hogy nem, nem, nem! És egyszercsak ott állok az öltözőszekrények előtt. Ha nincs éppen rövidzárlat. . . De hisz azért maradtam ott, mert bekapott a sötétség. Ablakot nyitok. Irtó meleg van. Tényleg meleg van ? így. .. egy kis levegő .. . Odabent — szédelegve mászok be, nem bírom kialudni az altatókat — odabent aztán, mikor már a magasban ülök, a daru mellett szűnik a kóválygás, tisztul a fejem, kihull belőle az a veszett éjszaka Lalival és minden. Csak arra figyelek, mikor fut keresztül a lánc a csigasoron, mikor emeli lassan a levegőbe a vastömböket. Azóta tettek a daru mellé. Marós voltam. Itt senki sem ismer. Senki sem nyaggat, faggat, mért, hogyan. Hát ne is . . . Mit mondott Majdik elvtárs az írónőnek ? ő csitította le az asszonyokat. Úgy nekem estek ... én meg álltam, mint egy szélütött. Mit akar tőlem az írónő ? Nem tud rajtam segíteni. Már késő... Néhány okos szó tán áthúzott volna a bajokon. Igaz, hogy csak azt a tanácsot fogadja meg az ember, amit ő maga is kíván. Az a cédula az ajtórésben . . . Megint a közepébe kapok. Veszekedtem Lalival, mert hiába helyezték ide-oda, seholse maradt meg. A két holdkóros keze mindenütt selejtet csinált. De ő csak fütyörészett, mókázott, vicceket firkált a noteszába. Adta a jópofát, úgy élt, mint akinek hasára süt a nap. Egyszer egy léggömböt találtam a kilincshez kötve és egy cédulát az ajtórésben. Hogy elszállt, szia! Vidéken van egy haverjánál. Se cím, se semmi. Egy hét, két hét, három. A léggömb összezsugorodott, akár az arcom. Negyedik hét végén azzal állított be, hogy elviszi a cuccát. Príma helyre került, mihelyt lakást szerez ... Jött a nagy szövegelés. Hogy kertes lakás, diófa, jázminbokrok. Érdemes kivárni! Én meg kiborultam, ököllel vertem a mellét, hogy hazudik, van valakije! Lefogta a karom, nevetett, a díványra dobott, nevetett. Hajnalban tápászkodtunk fel, azt mondta, gyári kocsival megy vissza, elkísérhetem. Tudta a nyomorult, hogy hatra munkába kell állnom. A párnám alatt zöld muszlinkendőt találtam, meg egy doboz macskanyelvet. Köszönöm, ma már annyit bagóztam. Sokat törtem a fejem, hogyan lehetséges ez az egész. A mindennapi világból, melyet ismerek, miféle kapu nyílik az ismeretlen gőzös, mocskos világba ? Hogy került oda ? Szerette, ha zöld színt viselek. Hogy illik a vörös hajamhoz. Mondom tovább. Legalább kibeszélem magamból. Irmusnak úgy adtam be, hogy Argentínába küldte az üzem az Ezüst Nyíllal. A brigádjából ketten mentek. Akkor ő már rakodó volt a Déli pályaudvaron. Titkolta persze, hogy szakmunkás létére... A dagadt Csikósnétól tudtam meg. Azt is ő mondta, hogy esténként a Kéményseprőnél borozgat egy fekete spinkóval. Na aztán leszólított a házmester, hogy mért mentünk szét. Mert hogy kijelentkezett a lakásból. Megmutatta a kijelentőt: a luftballonos nap dátuma volt rajta. A lábam nem vitt tovább. A kukára dőltem, mintha eljegyezném magam a szeméttel. A házmester kiszimatolta, hogy egy kurvánál lakik Zuglóban. Minőségi ká, telefonnal, fürdőszobával, akit szobára rendel a szállodai portás. Manikűrszalónban dolgozik, hogy legyen valami flepnije. Új zárat csináltattam az ajtómra. Vártam a percet, hogy ne eresszem be. Hogy jól beolvassak neki az ablakon keresztül. Végül csak beeresztettem. Meg kellett mondanom, hogy teherben vagyok. Fülig szaladt a szája az örömtől. Addigra meglesz a kertes lakás, ígérte. Hinta is lesz! Úgy képenvágtam, hogy belesajdult a tenyerem. Mindig énnekem fájt, ha kezet emeltem rá. Mondtam, ide ne jöjjön, csak a kórházba. Micsoda komisz hónapok! Nem volt, akinek a hasamra húzzam a kezét: érzed? Nem volt, akibe belekapaszkodjak, ha rámtört a félelem. Na, mégegy slukkot ... Ez az utolsó. Rossz, ha az apa nem jön be. A házmesterrel üzentettem, a nővérkével telefonáltattam. Egész nap lestem az ajtót. Álmomban felsírtam, a saját sírásom ébresztett fel. Rossz, ha az apa nem jön be. Óvodában van a gyerek. Nem ütött arra a csibészre. Szelíd, csendes, órákig elnézi, hogyan mászik egy csiga a fűszálon, hogyan cepekednek a hangyák az óriás morzsákkal. A keresztelő . . . Taxin érkezett, megrakodva, mint egy Mikulás. A gyereknek selyempaplan, nekem zöld orkán, meg mindenféle butéliás borok. Már volt egy kis nyomás benne. Felköszöntötte a fiát, ifjabb Lajosnak szólította, pedig Zoltán a neve. Énekelt, táncolt, csuda kedves tud lenni ... A konyhában elfogott, azt mondta, csak én, én . . . Értem töri magát, nekem gyűjti a pénzt. Már együtt van a lakásravaló, a kertben orgonabokrok, a virágágyakban teljes violák 21