Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Palotai Boris: Két gramm szenvedés

Hátul veteményes, tyúkól... Pár nap múlva jelentkezik egy stráfkocsival. Készüljek fel. Egy évig színét sem láttam. Azt, hogy lesittelték, a házmestertől tudtam meg. Autót lopott, hetekig furikázott vele, befordult az árokba. Szerencse, hogy már semmi köze hozzá, mondta a házmester, ő tanúsítja, ha sor kerülne rá, hogy régen nincs köztünk semmi. Bántam, hogy valaha is volt. Mennyi összevisszaság van egy emberben ! Hazudott s hitte is, amit hazudik. A bisztróban négy sütemény helyett csak kettőt mondott be. De egyszer a körúti vécében egy százasokkal bélelt tárcát talált, azon nyomban a rendőrségre futott vele. Levakartam a nevét az ajtómról. Mindent kiszórtam, ami rá emlékeztetett. A borotválkozó tükrét, a kis fekete majmot — a Vidámpark céllövöldéjében nyerte — a dugóhúzós bicskáját, a kagylós dobozt. Az esküvői képünkről a fél karom hiányzik, csak a karommal együtt tudtam őt levágni. Mindjárt rátérek arra az éjszakára. Késő délután csengetett be. Ahogy megjelent az ajtónyílásban, azt kérdeztem: hát itt vagy ? Máig sem értem, mért nem tuszkoltam ki. Mindig úgy képzeltem, hogy becsapom az ajtót az orra előtt. A dörrenés itt volt a fülemben. Utána süket csend. Megszoktam már a csendet. Azzal kezdte . . . komoly volt. A bőre, mint a gipsz. Azelőtt sültcsirkeszínű volt a bőre. Csak azért említem ... mindent összehordok ... ki tudja mi, miért fontos. Azzal kezdte, hogy három napja szabadult, de addig nem mert a szemem elé kerülni, amíg nincs munkája. A mozdonygyárba vették fel. Ha visszafogadom . .. Kibicsaklott a hangja, bárhogy is erőltette, benne maradt, amit mondani akart. Ismerem én ezt. Az ember kitenné a szívét és a torka berozsdál. Azt mondtam neki, fürödjön meg, legalább kívülről legyen tiszta. Vacsorát ütöttem össze, gondoltam, lakjon jól és menjen! Hozzá sem nyúlt az ételhez. Lehúzta a rollót. Megmerevítettem az izmaimat, hogy ellódítsam, ha megölel. Vártam, hogy felemelje a karját s lecsapjak rá, üssem, amíg elereszt. Nem mozdult. Egy kis levegőt szippantott be s azt mondta : senkise látta, hogy feljöttem. A megvakult körmét néztem a lábujján, annak mondtam: és ha láttak? Mire ő: sötétben megyek el, ne félj. Hónapok óta készültem, hogy ellökjem magamtól, százszor megforgattam, hogy mit vétett ellenem, egyre soroltam a bűneit, éjszakákon át hadakoztam vele, pöröltem, szidtam, átkoztam! Amikor azt hittem, hogy nem gondolok rá, akkor is ő volt a fejemben, azért adtam ki az özvegy lakatos útját, aki járt utánam s vállalta a gyereket. Egy kis vizet iszom. Lúgos a víz. Vagy a szám keserű? Egyszóval, eljött a perc, hogy kirúgjam! Nem tehettem meg, mert magától akart elmenni. Meg se próbálkozott öleléssel. Azt mondta, amit én mondtam volna neki, a nyelvemen volt már. Hogy szégyellem őt, a ház is tudja, az utca is, odabenn is tudják, hogy nem élek ilyen rongy alakkal. Mintha valaki más szólna belőlem, azt mondtam: felőlem maradhatsz ! Belebújt a pulóverébe, még ki se dugta a fejét a nyakkivágáson, úgy morogta a fekete pamut mögül: szégyellsz, ne is tagadd! Én meg ahelyett, hogy örültem volna, hogy megszabadulok tőle, lehúzgáltam hátul a pulóverét. Újra rákapcsolt: szégyellsz, megvetsz, érzem én! Csak bajt hozok rád. Az jár a fejedben: eredj a francba! Helyet csináltam a szekrényben a holmijának. Meg se fordult. Kilesett a rolló hasadékán s azt dünnyögte: már besötétedett. Megvetettem az ágyat. — Nem bírom el, hogy szégyellsz. — S a vállamra tette a kezét. Rányomtam a fülem a kezére. — Elmegyek — mondta. — Minek neked ilyen priuszos pacák. Elmegyek ... most... máris. — Lassan kihúzta a kezét a fülem alól. — Az ajtóhoz lépett, én utána, le a lépcsőn, én utána. Ha fogadkozik, könyörög, beléfojtom a szót. De csak hajtogatta a magáét, hogy eltakarodik az utamból. Szaporán szedte a lábát, alig bírtam követni. A sarkon megállt. — Eridj vissza! — Megfogta a könyökömet, óvatosan, mintha eltört volna. Nem tudom, mi tapasztott mellé, mikor olyan messzi voltunk egymástól. Felugrott egy villamosra, már lecsöngettek, mikor én is felugrottam. A szeme szegletéből nézett rám, abból a körömnyi zugból, hiába fordítottam félre a fejem, az a kis kék szúrás belémszaladt. A Gödörben kötöttünk ki. Fáztam, mert csak úgy futottam el hazulról, kardigánt se kaptam magamra, hát ittam vele egy féldecit meg mégegyet, mondtam, elég már, nem szoktam én inni, mi jó van abban. Mire hazakerültünk, a fejem el akart gurulni, a melléhez nyomtam, hogy tartsa. Átfogta a vállamat, rámborult, betakart végesvégig. Két éve nem nyúlt hozzám. Nem vagyok úgy oda az egészért. De akkor éjjel azt gondoltam, ha érzi, mennyire kell nekem, minden megváltozik. Ő, én, együtt. Az is lehet, hogy semmire se gondoltam. Utólag találtam ki, mikor már minden összegabalyodott. A karjára a nevem volt tetoválva. A var még le se hullt. A bordái majd kibökték a bőrét. Hogy megszántam-e ? ... Oly sokáig voltam egyedül... Magamat szántam meg. Váltig mondogatta, hogy csak engem szeret, majd meglátom, mi teük tőle. De ahhoz, hogy megmutathassa, olyan helyzetbe kell kerülnöm, amilyenben ő volt. Ha érzi, hogy megvetem, márpedig érzi... Akkor szabadul meg ettől a nyomástól, ha én is ... értsem meg . . . Elég, ha valami apróságot.. . hogy le ne bukjak . . . Elég, ha csak ő tud róla, ha megsúgom, hogy én is ... Szorított, ölelt, már dőlt rólam a víz, a bőrünk összeragadt, sósízű volt a verejtéktől. Egyre suttogott bele a számba, a fogam közé, hallottam, hogy nyögök: nem, nem, nem! Aztán átnyúlt a fejem fölött, rágyújtott. „Lásd be kisanyám ... amíg szégyellsz ... csak annyi kell... én hiszek neked ... Azt mondod, én is . . . és minden rendben. Kibújok a béka feneke alól és soha többé! De csak úgy, ha segítsz!" Álmos voltam, összetört, ahhoz se volt erőm, hogy a fejem rázzam. Megfőzte a kávét, az ágyba hozta, megkente a kenyerem. Vizet készített mosdáshoz. Engem még sose szolgáltak ki. A szenet is én hordtam fel a pincéből, a fát is én aprítottam s ölelés közben is mindent úgy csináltam, csak neki legyen jó. Megkevert, hogy úgy iparkodik. Úgy mentem be az üzembe, mintha a szívem kivették volna a kezemből, s üresen tolnának ide-oda, mint egy leszerelt motort. Az írónő jegyez ? Mit... minek ... Nem lenne maradásom, ha a Tévében... Egyszer láttam egy külföldi adást, azt hiszem, Belgiumból. Az ország legszerencsétlenebbjeit vonultatták föl: elnyögték bánatukat, csupa kiégett pofa. A legszerencsétlenebbet pontozással királynőnek választották, bankkönyvet adtak neki, a másodfokú szerencsétlenek mosógépet, hócsizmát kaptak, szólt a zene, zúgott a taps, iszonyatos volt! Az én szerencsétlenségem megütötte volna a mértéket. Inkább meghalnék, mintsem . . . ígérje meg, tépje ki a blokkból azt a lapot! . .. először mondtam el hangosan. Ha magamban mondom, nem látok tisztán. Pedig ahhoz, hogy felejtsek ... Megállt az órám. Ötkor a gyerekért kell mennem az óvodába. Van már öt óra? Akkor befejezem. Nincs sok hátra. Ugye, megígérte? Egy szót sem... Legyúrtam a munkát, siettem zuhanyozni. A víz kipacskolta belőlem a zűrzavart. Majd én beszélek a fejével, azzal léptem ki a zuhanyozóból. Haragudtam rá, de úgy, mint mikor beteg az anyám, s a félelmem haragba csap át. Törökné vihogva a hasamra mutatott, melyen lilára szívott foltok fecsegték ki az éjszakánkat. Megjött a párom, mondtam dacosan. Hirtelen kialudt a villany. Futkosás támadt, össze-vissza hangok, káromkodás, röhögés. Valahogy nemcsak kívül lett sötét. Egy perccel előbb még azt mondtam, te hülye, hülye, mit képzelsz?! Be voltál sikerálva! Meg azt, hogy: nézd szívem ... A sötétség rámborult, mint ő tegnap este. Kinyújtottam a kezem. Sehol sem volt, a sötétségbe merült. Azt gondoltam, egy mozdulat. . . és minden rendbe rázódik. Egy mozdulat. Az ujjam az öltözőszekrény lapjára csúszott, egy kulcsba akadt. Reszkettem a gyűlölettől, ez kell neked, te strici! Jól van. De becsaplak! Elég, ha azt mondom: én is . .. Csak ez számít. Holnap, — az lesz a nehezebb, — visszalopom. Lehet ennyit gondolni egy pillanat alatt ? Egyszerre kigyúlt a fény s én ott álltam, csupasz hasamra szorítva egy táskát. Markomban egy százas. Az asszonyok sikoltozni kezdtek, hogy ő, ő, ő! Aztán széthullt a sikoltozásuk, egyikük azt ordította, hogy a fésűjét is én csaptam meg, a másik valami szatyrot követelt rajtam, a harmadik a lila foltra bökött, hogy egy ilyen ringyótól minden kitelik. Nem mertem hazamenni, féltem, hogy vár a nyomorult. Várt is kapuzárásig. Kicaplattam a gyerekkel Soroksárra Darázs nénihez, aki ötvenöt évet verklizett le a forgácsolóműhelyben. Ott háltunk egy hétig, abban az állott csirketollszagban, mert a vénasszonyoknak olyan a szaguk. Megüzentem egy régi haverjával, ha a szemem elé kerül, fellármázom a házat, az utcát! Ledobom a lépcsőn, hogy összetörik a csontja! Megteszem, meg én! Mert mindent letagadna és mindent megígérne. Próbálna leszerelni azzal a röhejes tetovált karjával. A többit tudja az írónő. A darun dolgozom a magasban. Egész nap ki se nyitom a számat. Néha lekiáltok, hogy: hó-ó! Elszoktam a beszédtől. A gyereknek mesélek, ha nem fáraszt el nagyon, hogy nincs kiért elfáradni. Gyakran kérdez az apjáról; az óvodában úgy tanulták, hogy a szülő apából és anyából áll. Olyankor azt mondom, hogy az ő apja tengerész, körülhajókázza a világot. Vettem neki egy tengerészbabát kék gumiból, kopott már, agyon van rágva, a jó ég tudja, mért szereti! 22