Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Lucien Hervé (Elkán László): Brasilia,a 20. század városa

A Parlament, a Szenátus és a Titkárság monumentális épülettömbje Luden Hervé(Elkán László) Kóborlásaim a nagyvilágban I. Brasilia, a 20. század városa Kóborlásaimról szóló beszámolóm kezdetén habozva teszem fel magamnak a kérdést: miről beszéljek először a „Budapest" olvasóinak? Hiszen akár Brazíliába, Peruba, Iránba vagy Indiába vitt is az utam, a világ mindenütt gyászosan ismerős képpel fogadott. Ezek az országok ma még egyesek számára a kalandot jelentik, a végtelen nyomorúsághoz edződés hőstettét. Érthetetlen, hogy Brazília, ez a mérhetetlenül gazdag ország, ahogyan repülőútjaim során órákon át alattam elterülni láttam: gazdag ásványi kincsekben, vízi energiában, turisztikai lehetőségekben és mindenekfölött buja vegetációban — immár 150 éve az éhség fenyegető rémével küzd, vissza-visszatérően. Azok, akik megkíséreltek erre a kérdésre feleletet adni, egyéb abszurd dolgot is észleltek. Azt például, hogy a világrész nagyságú országból — néhány kivételt leszámítva — hiányoznak a városok. Csupán az óceán partján van néhány, szétszórva. Topográfiailag Brazília még mindig ugyanaz, mint a 18. században. Olyan szoba, amelyet az ablakain át lehet megközelíteni. Csupán kikötői virágoznak; és Minas Gerais, az egyetlen belső állam, amelyet a gyarmatosítók egy indián hajtóvadászat alkalmából fedeztek fel, s benne az egyetlen dolgot, ami őket érdekelte: az aranyat, amelyet ott a folyók bőven görgetnek. A parti városok, amelyek közül Sao Paolo és Rio de Janeiro egymással versengve négymilliós lakosú várossá nőttek, a problémákat nem oldották meg, sőt. tetézték azokat a földrajzi helyzetükből fakadó ellentmondásokkal. Lakosságuk egy részének nem érdeke, hogy segítse az országot kijutni abből az állapotból, hogy függetlenítse gazdasági életét a nagy külföldi vállalkozóktól, amelyek olcsón kihasználják az ország potenciális gazdagságát. A lakosság másik része viszont, Minas Gerais állam szenátusának vezetőjével, a későbbi köztársasági elnökkel az élen, más jövőt szánt a brazil konföderatív köztársaságnak. Kubitschek és környezete az ország belső tartalékainak szabad fejlődésével akarta biztosítani a jövőt. Szerintük a független jövő alapfeltétele az ország gazdagságának ésszerű kihasználása. Brasilia felépítése az ő elgondolásukban a felszabadítás és a függetlenség eszméihez társult. (Még nem mérték fel, milyen hatást gyakorolt a kis Kuba szigetének forradalmi győzelme Dél-Amerika népeinek szellemére, s a hatalmas északi szomszédra.) Ezeket a meggondolásokat kell mindenekelőtt szem előtt tartanunk, ha a Kubitschek-kormánynak az új főváros létesítéséről szóló tervéről beszélünk. A nyugati országok követségei persze nem nagy lelkesedéssel fogadták a brazilok elképzelését. Megvalósulása esetén el kell hagyniok az édes és kacagó Riót, a világ legszebb városát, s ez is erősítette e körök mogorva hangulatát. Ezzel magyarázhatók az általuk terjesztett rágalmak, hazug híresztelések. A világ is eleinte kétkedve fogadta a hírt. Lehetséges-e a hatalmas ország földrajzi középpontjába új fővárost telepíteni, olyan vidékre, amelynek se útjai, se vize, se jelentékenyebb vegetációja nincs; olyan fővárost létesíteni, amely egy csapásra átvehetné a szép Rio hegemóniáját? Amikor a nyugati világ urbanistái kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy a kor követelményeinek megfelelően oldják meg az ellentmondásokat, amelyek fővárosaik múltbeli anarchikus fejlődése következtében jöttek létre — ez a félgyarmati sorban levő állam olyan fővárossal akar megbecsülést szerezni önmagának, amely már a 20. század karakterisztikumait hordozza! Ilyen körülmények között ítélhetjük csak meg igazán egy elszánt és lelkes nép erejét. A határozatot 1957-ben hozták meg, és Lucio Costá-nak, a Le Corbusier műterem egykori tagjának urbanisztikai terveit fogadták el. A terv alapja egy mesterséges tó létesítése, amely előnyösen megváltoztatja a vidék klimatikus viszonyait. Ez a tó, mint két kitárt kar, félkörben övezi a várost. A terv elfogadása után azonnal munkához láttak. Mindenekelőtt hozzáfogtak a sokezer kilométeres úthálózat felépítéséhez, amely az ország minden jelentősebb városát az új fővárossal köti össze: északon Amozóniáig, délen Porto Allegréig, keleten Rióig és Sao Paoioig, északkeleten Reciféig és Bahidig, nyugaton egész a Titicacatóig sugárzik szét. S ez a visszamaradott ország nemcsak rekordidő alatt építette ki ezt a sokezer kilométeres úthálózatot — légi úton szállítva a munkásokat, a nyersanyagot és a gépeket a színhelyre —, hanem minden egyéb vállalkozást megszüntetve, hozzáfogott a város csatornázásához, a belső úthálózat felépítéséhez. És olyan ütemben, ahogy a rajzok a tervezőirodákból kikerültek, hozzáláttak a lakóházak felépítéséhez is. Az emberiség aligha tapasztalt még ilyen „általános mozgósítást" békés célok érdekében. A köztársaság elnöke maga járt elöl jó példával, naponta több órát szánva az építkezések ellenőrzésére. Az egész országból a munkanélküliek tömegei áram-39