Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Litván György: Szabó Ervin 1918-ban

magyar jakobinus mozgalmat és — halálos ágyán befejezett nagy művében — az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot. Közben a munkásság kulturális és művészeti neveléséről sem feledkezik meg. Felkarolja a munkások közül kikerült tehetségeket, például Csizmadia Sándort, a költőt. Harcba száll a külön „proletárkultúra" és „proletárköltészet" teóriája ellen, amelyet „vulgarmarxizmus"nak minősít. Felfogása szerint a munkásosztályhoz az emberi kultúra legnagyobb értékeit kell eljuttatni. Ki tagadhatná, hogy mindez a legközvetlenebb módon hozzátartozik a szocializmus előfeltételeinek megteremtéséhez? Szabó Ervin jól tudta, hogy erre a széles alapozó munkára feltétlenül szükség van, különösen az olyan elmaradott országban, mint Magyarország, és az olyan elmaradott munkásmozgalomban, mint a magyar. Amikor Bécsből hazatért, eszmeileg sekélyes, elszigetelt szekta-mozgalmat talált. Halála évében pedig a magyar szocializmus már nagyon is számottevő társadalmi, politikai és szellemi erőt képviselt a nemzet életében, s a nemzetközi munkásmozgalomnak is megbecsült osztaga volt. Ki tagadhatná, hogy ehhez — sok történelmi tényező és az ügy más harcosainak áldozatos munkája mellett — az ő tevékenysége, országos és nemzetközi hírneve is nagyban hozzájárult ? Amikor aktuális kérdéseket is feszegető, a marxi eszméket „továbbgondoló" szerkesztői bevezetésekkel ellátva kiadta Marx és Engels hazánkban jórészt ismeretlen műveit, amikor a Társadalomtudományi Társaságban Gr atz Gusztávval, Hegedűs Lóránttal és Prohászka Ottokárral polemizált a társadalmi fejlődés irányáról, amikor tudományos és mozgalmi kérdésekről levelezett Kautskyval, Mehringgel, Plehánovval, Bemsteinnel és több tucat más német, osztrák, olasz, orosz, francia, angol és amerikai szocialistával, amikor a főváros haladó szellemű vezetőivel, Bárczy István polgármesterrel és Wildner Ödön városi tanácsnokkal összefogva küzdött a magyar könyvtárügy európai színvonalra emeléséért, amikor a szociáldemokrata vezetőket ostorozta szektarianizmusuk és az ezzel jól megférő megalkuvásaik, vagy a párt és a szakszervezetek fölötti, mindent elszürkítő gyámkodásuk miatt — mindezzel hármas és mégis egységes célt követett: magasabb szintre emelni, kiszabadítani szektaszerű elszigeteltségéből és forradalmasítani a magyar szocialista mozgalmat. Miután az a törekvése, hogy az ellenzéki elemek élére állva belülről reformálja meg a szociáldemokrata pártot, 1905-ben sikertelenül végződött, fokozatosan eljutott addig a következtetésig, hogy a szociáldemokrácia szervi betegségben szenved. A politikai párt szükségképpen az osztályegyüttműködés szerve, tehát a szocializmus győzelme csakis a szakszervezetekben tömörült munkásság gazdasági harcától és „direkt akciójától" várható. Ez a foglalata szindikalista elméletének. Szabó ezekután egyszer s mindenkorra felhagyott a párton belüli ellenzékiséggel, s egy idő múlva kivált a pártból is. De tanáccsal, buzdítással továbbra is, mindvégig támogatta a baloldali szociáldemokratákat. A maga részéről néhány forradalmár munkással új kísérletbe fogott a szindikalista propaganda és szervezőmunka területén. Ám újra csalódnia kellett: a „szindikalista propaganda csoport" alig egy évig működött. A tömegmunkára irányuló elszánt kísérletei sorra-rendre kudarccal végződtek. Nem is lehetett ez másként olyan országban, ahol még a demokratikus átalakulás sem ment végbe. Szabó Ervin, aki roppant erőfeszítéssel igyekezett meglelni a XX. század marxizmusát, és nem egy kérdésben „merészelte" revideálni Marx tanításait, Leninnel ellentétben éppen abban bizonyult túlzottan ortodoxnak, hogy makacsul a legfejlettebb nyugati országok munkásmozgalmától várta a példát és a választ a szocializmus időszerű kérdéseire. Minden rokonszenve és tényismerete ellenére sem tudta levonni az 1905-ös orosz forradalomnak azt a legfőbb tanulságát, hogy Kelet-Európában a demokratikus és a szocialista feladatok összekapcsolhatók, s az elmaradottság adott esetben nemhogy hátrányt, de előnyt jelenthet a szocialista forradalom győzelme szempontjából. Pedig Magyarországon senki nem rendelkezik akkor olyan széleskörű orosz kapcsolatokkal, senki nem ismeri úgy az orosz viszonyokat, mint ő. Még a század legelején öt-hat éven át fontos szerepet vállal az orosz szocialista sajtó és pártirodalom becsempészésében a cár országába. Közben lépten-nyomon megfordulnak nála a különféle irányzatokhoz tartozó orosz forradalmárok. (Egy alkalommal őt is felkérik egy titkos oroszországi útra, vállalkozik is rá, de aztán valamilyen okból mégsem kerül rá sor.) Kapcsolatban áll Rakovszkijjal, a későbbi neves szovjet diplomatával, Rjazanovval, a moszkvai Marx—Engels intézet későbbi igazgatójával. A háború előtti években megismerkedik az akkor Bécsben élő Trockijjal, aki addigra már kidolgozta a „permanens forradalom" elméletét. (Egyesek szerint Leninnel is találkozott; ez minden bizonnyal csak legenda, ami azon alapulhat, hogy a külföldi, különösen pedig az orosz forradalmárok szemében ő volt az a magyar szocialista, akihez akár tudományos kérdésekkel, akár egy illegális átutazáshoz nyújtandó segítség ügyében mindig bizalommal fordulhattak.) Ám az orosz munkásmozgalom példaadását továbbra is csak a harcosok hősiességében, áldozatkészségében, meg nem alkuvó forradalmiságában, tehát csak a harc stílusában, nem pedig stratégiájában és taktikájában látta. írásainak tanúsága szerint — és gondolkodására nézve csak ezek lehetnek perdöntőek, semmi egyéb — ezen a felfogásán még az 1917-es orosz forradalmak sem tudtak lényegesen változtatni. Pedig, ha érdemileg nem is ír róluk, e forradalmak óriási hatással voltak tevékenységére. 1911 óta, vagyis a szindikalista kísérlet kudarca után, szinte minden energiáját a könyvtár építésére, fejlesztésére fordította. Csak a háború kitörése szólítja ismét a politikai porondra. Humanista lénye fellázad a vérözön és pusztulás láttán, erkölcsi felelősségérzete azt parancsolja, hogy szóljon és tegyen ellene. Ugyanakkor az Internacionálé széthullása igazolja a reformizmus elleni évtizedes harcát, antimilitarista beállítottságát; nyilván ez is segíti, hogy kimozduljon politikai visszavonultságából. Cikkekben, tanulmányokban már 19x5-ben fellép a háború ellen. De a döntő lökést a cselekvésre az orosz forradalmak adják meg, 1917-ben. Az Októberi Forradalom győzelme, amelyet barátainak egybehangzó tanúságtétele szerint lelkes örömmel üdvözölt — ha ebbe az örömbe régi keletű antietatizmusa és újabb keletű liberális-moralista hajlandóságai révén sok fenntartás és erkölcsi aggály vegyült is —, megnyitja előtte, amiben eddig nem hitt, a szocializmus közeli perspektíváját. Elképzelhető-e, hogy az orosz szocialisták egykori tanítványa és harcostársa, a zsákutcás elméletek, zátonyra futott pártellenzéki és szindikalista kísérletek, szüntelen betegségek és megélhetési gondok által egész életére íróasztal mellé szegezett forradalmár elszalasztotta volna élete első — és talán azt is érezte, hogy utolsó — lehetőségét az igazán forradalmi munkára? Bámulatos, milyen tetterő és aktivitás telt ki élete utolsó évében ettől a beteges és „passzív" embertől. „Tudományos műveket ír, előad, felhívásokat szerkeszt, kiadóvállalatokat szervez ily munkák kiadására, folyóiratot alapít (melynek megjelenése utolsó pillanatban válik lehetetlenné), nemzetközi egyesület megalakítását készíti elő, békekongreszszusra készül (ahová nem kap útlevelet), s mindezt, ami már lényének egy másik oldalát domborítja ki: a középkori barátok buzgalmával és igénytelenségével" — írja róla 1918 végén, nekrológjában, Halasi Béla. Mindez azonban csak az egyik, a „legális" oldala ekkori tevékenységének. A másik, illegális oldalról, illetve annak egy részéről, a budapesti főkatpitányság politikai nyomozó főcsoportjának a főkapitányhoz intézett későbbi összefoglaló jelentése számol be a következőképpen : „E baloldali mozgalomnak látható feje a háború előtt dr. Szabó Ervin, a Fővárosi Könyvtár igazgatója volt, aki bár nem volt tagja a pártnak éppen az ellentétek miatt, a forradalmi érzelmű tagokra óriási befolyással volt... Az 1917-es Kerenszkij és a későbbi szovjet-forradalom azonban annál nagyobb lendületet adott e csoportnak a feléledéshez. Szabó Ervinék ekkor a legnagyobb mértékben az ifjúság megagitálásába kezdtek és e tervük kivitelére nagyon jó talajt találtak a Galilei-körben, amely bár polgári radikális célkitűzéssel alakult, kezdettől fogva forradalmibb volt, mint a szocialista párt. .. Az antimilitarista propaganda ettől kezdve nagy lendületet vett. Röpiratokat adtak ki, amelyeket nemcsak a polgárság között terjesztettek, hanem bevittek agitátoraik útján a laktanyákba. A röpiratok tartalma mindenkor ez volt: tagadja meg a katonaság az engedelmességet és az orosz bolsevikok mintája szerint alakítsa meg a katonatanácsokat és döntsék meg a kapitalizmust.'''' Egyszeriben kiderült, hogy a két évtizedes erőfeszítés korántsem volt olyan meddő és eredménytelen, mint amilyennek addig látszott. Az elvetett magvak sorra kikeltek, a régi tanítványok és küzdőtársak — tevékenysége minden egyes időszakából és szektorából — most újra köréje csoportosultak és egyesültek a közös cselekvésben. Ott voltak az egykori „szocialista diákok", a századeleji ellenzéki csoport tagjai, a most is baloldali szociáldemokraták (többek között Vágó Béla és László Jenő), a szindikalista munkások (Mosolygó Antal, Bellér Ignác, Végh Dezső), a Fővárosi Könyvtár törzsgárdája (Madzsar József, Dienes László, Kőhalmi Béla) és — mint legtevékenyebb, legvállalkozóbb szellemű erő — csatlakozott hozzájuk a fiatalabb forra-10