Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Litván György: Szabó Ervin 1918-ban

Litván György Szabó Ervin 1918-ban Negyven éves, amikor bekö­szönt az 1918-as esztendő. Ugyan­annyi, mint a vele egy évben, 1877-ben született Ady Endre. Adynak alig egy éve van hátra, neki még annyi sem. A magyar­századforduló két legnagyobb for­radalmára közül az egyik csak ha­lálosan beteg emberi roncsként, a másik még így sem érhette meg a nagy földindulást, a gyűlölt úri világ összeomlását, a sóvárogva várt új Magyarország megszüle­tését. A közös tragikus sors mégsem egyformán tett pontot a két em­ber életművére. A költő nagy, befejezett oeuvre-t hagyott maga után. A szocialista forradalmár és teoretikus számára azonban éppen a forradalom jelentette vol­na elméleti és politikai képessé­geinek igazi tűzpróbáját. Szabó Ervin sorsában pedig különösen szívenütő, hogy éppen akkor kel­lett meghalnia, amikor — a ma­gyar munkásság és az ő életében először — ütött az általa mind­végig hirdetett forradalmi cselek­vés órája. Húsz éve készül erre a pilla­natra, olyan szenvedélyes oda­adással, amelyet Frankel Leó rö­vid hazai tevékenysége óta nem­igen ismert a magyar szocialista mozgalom, s amire éppen az ő élete adta a példát az utána kö­vetkező nemzedéknek. Ő maga egyetemi éveiben, a századvégi Bécsben, orosz forradalmi emigránsok körében szívta magába a lelkesedésnek és az áldozatkész­ségnek ezt a szellemét. Az a környezet — amellyel egyébként hazatéré­se után is sokáig kapcsolatban maradt — elhatározó befolyással volt egész életére. Ott lett szocialistává. Ott vált vérévé az internacionaliz­mus, a világ bármely táján jelentkező forradalmi mozgalmak iránti ele­ven érdeklődés és cselekvő szolidaritás. Ott tanulta, hogy az eszmék erejét és az ezekért küzdő harcosok egyéni kezdeményezését, önfel­áldozását, hősiességét becsülje legtöbbre a mozgalomban. Ott talál­kozhatott először a parlamentarizmus és mindenfajta „etatizmus" tel­jes tagadásával. Egyszóval, ott bontakozhattak ki egyéniségének és szemléletmódjának azok a vonásai, amelyek megkülönböztették őt a magyar szociáldemokrácia ekkorra már kissé elpolgáriasodott veze­tőitől. Roppant társadalomtudományi műveltsége mellett az egész lényé­ből sugárzó mély intellektuális meggyőződés és morális elkötelezettség ad magyarázatot arra a különleges tekintélyre, amely húszegynéhány éves korától haláláig és azon túl is övezte törékeny és valamiképpen „titokzatos" alakját a magyar munkásmozgalomban, a progresszió egész táborában — legfőképpen pedig a forradalmi hajlandóságú fiatal értelmiség körében. A nagy forradalmár tulajdonságai közül egy hiányzott csak belőle: a néptribuné. Nem volt jó szónok, beszédet talán egész életében nem tartott, legfeljebb tudományos vagy propagandisztikus előadást. Nem kedvelte a nagy, színpadias gesztusokat, húzódozott a nyilvános sze­repléstől. Eszméit, terveit, csendem egyéniségének megfelelően, leg­szívesebben írásban, vagy szűk­körű, lehetőleg négyszemközti és kissé konspirativ jellegű beszél­getésekben terjesztette. Könyv­tárban töltötte el egész életét, ra­jongott a könyvért, szüntelenül olvasott, mégis — amint Jászi Oszkár írja — ,,forradalmár hit­vallása erösebb volt benne, mint tudományos törekvése . . . Tanul­mányait mindig az a szempont ve­zette, hogy új fegyvereket szolgál­tasson a munkásság osztályharcá­nak". „A munkásság öntudatát kifej­leszteni+ ez a szocialista pártok leg-, eredményesebb taktikája" — írta 1904-ben, „Pártfegyelem és egyéni szabadság" című cikkében. Ebben a mondatban rejlik a kulcsa egész életművének, bámulatosan sok irányú, de végeredményben min­dig a fenti célra és az útjában álló akadályok lerontására törő tevé­kenységének. Ebben s nem a szer­vezési sikerekben, a választási eredményekben, a parlamenti tak­tikázásban vagy az államhata­lom meghódításában látta a szo­cializmus győzelmének zálogát. „Mert az Emberiség házát való­ban csak lassan és apránként, mert csak a végső emberi célra tekintő tiszta tudattal és jámbor, de félre nem vezethető, megvesztegethetet­len akarattal lehet megépíteni." Ennek a célnak a szolgálatába állította publicisztikai munkáját, amelyet 1899-től 1902-ig végzett a Népszavában és a még évekig általa szerkesztett Népszava Naptárban. Ezért indítja meg 1904-ben élete legnagyobb horderejű vállalkozását, Marx és Engels válogatott müvei­nek első magyar nyelvű kiadását — eredetileg füzetenként, hogy a munkások is megvásárolhassák. Ezzel a céllal kapcsolódik be a „Hu­szadik Század" szerkesztésébe, tartja előadásait a Társadalomtudomá­nyi Társaságban és a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában, írja tanulmányait, szemléit, könyvismertetéseit, számtalan magyar és kül­földi folyóiratba. És — nem utolsó sorban — ennek érdekében küzd éveken át egy nyilvános közművelődési könyvtár (és könyvtári hálózat!) megteremtéséért, amelyet, alighogy 1911-ben létrejön, közvetlenül is a társadalmi és politikai harc szolgálatába állít. Hiszen az igazgatása alatt álló Fővárosi Könyvtár nemcsak az ország legmodernebb, nyugati mintára szervezett könyvtára lett, hanem a társadalomtudományi és politikai művelődés valóságos fellegvára, a baloldali szociáldemokraták, forradalmi munkások, galileista diákok, haladó értelmiségiek gyüleke­ző helye. Egész nemzedék nevelkedett itt. Nem csoda, hogy a rendőr­ség rendszeres megfigyelés alatt tartotta, a reakció pedig mind gyak­rabban támadta a régi Magyarországnak ezt a szinte egyedülálló kul­turális intézményét. Történetírói mukásságát is az a törekvés hatja át, hogy emancipál­ja a munkásságot a hivatalos, nemzeti-romantikus történelemfelfogás befolyása alól, és — Magyarországon elsőnek! — marxista szellemben, osztályharcként ábrázolja a magyar múlt leginkább meghamisított fejezeteit; így például az 1437-es és az 1514-es parasztfelkelést, a 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom