Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Endrei Walter: Textiltörténeti múzeum lehetőségei — Óbudán

Textiltörténeti múzeum lehetőségei - Óbudán A kallómalmoknak otthont adó török korabeli erőd, röviddel a lebontás előtt Fővárosunk textilipari múltját kutatva, eleinte szerény adalékokat szolgáltatnak forrásaink: olvasunk Zsigmond és Mátyás által telepített vallon szőnyegszövőkről, a guzsaly nélkül fonó budai asszonyokról a Jagellók idején, a céhek tiltakozásán elbukott karton nyomóüzemről a Rákóczi szabadságharc után. A 18. század utolsó negyedében mintha az ipari forradalom előszele érintené a várost: állami kezdeményezésként, a külföldi és hazai tőke vállalkozásában egy sor textilipari üzem keletkezik. Egy részük céhes keretekből nő ki, de legalábbis igénybeveszi önálló kézműves iparosok munkáját, nagyobb részük már igazi manufaktúra. Egy vonatkozásban hasonlítanak egymásra : pénzügyi megalapozottságuk gyenge lábon áll. Kevés kivételtől eltekintve nem érik meg a századfordulót sem. Érdekes módon Óbudán és Újlakon jóval több alapítási kísérlet mutatható ki, mint pl. Budán. Ennek több oka van. A bőséges és lágy víz elengedhetetlen kelléke a textüipari gyártás több műveletének; ilyen forrásokban és patakokban ez a táj gazdag. De vízfolyás kellett energiahordozóként is, akár festékőrlő, akár kalló- vagy cérnázómalomról volt szó. Óbuda koronauradalom központja is volt, (régen a Zichy család tulajdona), ahol a céhek gyengék voltak, de a kincstári raktár (a mai napig is depónak nevezett épülettömb) közelsége miatt megrendelésben nem szenvedtek hiányt. Az iparosok állandó foglalkoztatottságát előmozdította továbbá Pest és Buda közelsége, és a nagyszámú vállalkozó kedvű kereskedőréteg. Az első nagyobb próbálkozás a Császármalom forrásaihoz fűződik. A főváros körzetében olyannyira hiányzott a kallómalom, hogy posztósai nem átallották Tatára vinni ványoltatni nyers szöveteiket. A kincstár kezdeményezésére még az 1760-as évek második felében kallózóberendezés került a mai Császárfürdő helyén állott négytornyú, török korabeli váracska belsejébe. Ez az 1566-ban lőpormalomnak épült, Baruthane nevű épület sértetlenül került 1686-ban keresztény kézre, és hol eredeti céljára, hol gabonaőrlésre használták. Nem tudjuk, hány kölyűs kallót rendeztek be, de tény, hogy 1777-ben továbbfejlesztették, és egy sor kisebb épületben is feltűnnek a korabeli térképen a jellegzetes szerszámok. Ekkor 5 vályút együttesen 20 kölyűvel számlálhatunk meg; ez a kapacitás lényegesen meghaladja a fővárosi posztósok igényeit. Tudunk arról, hogy pl. az apatini manufaktúra is ide küldte kikészíttetni posztóvégeit. A kallómalmokat utóbb ismét gabonamalmokkal helyettesítették, és a múlt század 60-as éveiben a kis török erőd áldozatul esett a városrendezésnek. Senki sem gondolt arra, hogy ezzel a város textilipari történetének egy emléke is elveszett, hiszen kallómalomról ezen kívül a régi Budapest területén nincs tudomásunk. A második érdekes vállalkozás története sem rendeltetésszerűen létesült épülethez fűződik. 1775-ben súlyos válságba jutott a bécsi selyemipar: a fiziokrata kormányzat feloldotta a selyemszövet importtüalmát, olcsó és szép francia meg olasz áru árasztotta el a piacot. Számos gyáros és iparos ment ekkor tönkre, mások kivándoroltak. így jutott 1776-ban Pestre Valero; ugyanakkor az Eszékre igyekvő Beywinckler József és sógora, Höpfinger Jakab selyemszövőmesterek Óbudán rekedtek. A bécsi eredetű óbudai prefektus a volt Zichy-kastélyban és annak kerti épületeiben helyet szorított nekik. Összesen 25 helyiséget vettek igénybe, minimális bért fizettek, és rövid időn belül a két cég virágzásnak indult. 6500 eperfát ültettek, önállóan gombolyítottak és cérnáztak. Beywinckler rövidesen 12, Höpfinger 16 szövőszéken termelt sima és damasztszöveteket. 1787-ig, tehát 11 esztendeig dolgoztak a mai Fő téren álló kastélyban: ekkor a kamara felmondott nekik. Egyikük saját óbudai házába, másikuk Budára költözött, de a 90-es években csődbe jutottak. Beywinckler legidősebb fia még korábban kivált apja cégéből, és Pesten önálló szövőüzemet alapított; ez még 1812-ben is fennállott. A két selyemmanufaktúra eredményes működése bátorította fel Facchini Pál olasz származású vállalkozót, hogy javaslattal éljen egy óbudai selyemcérnázó, akkori nevén filatórium építésére. 1776—79 között vita folyik a helyszín körül; végülis 1780-ban a mai filatorigáti HÉV-állomástól északra folyó patak partján jelölik azt ki. A kerti malom helyére Facchini monumentális, ötemeletes gyárat tervez, amely hosszas huzavona után 1782 elején meg is épül. Az öt emeleten keresztülhaladó 3 hajtótengely 3240 cérnázó- és 1000 Mazzocatto sajátkezű vázlata és Tollherr építész végleges terve az óbudai selyemcérnázó épületéhez (1785) 34