Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - SchieltIstván: A „Huszadik század"

de és társai, de Szabó Ervin — a kor legműveltebb és legszélesebb látókörű magyar szocialistája — is csak „szabad" szocialista lehetett, s az elmélet próbakövétől, a politikai gyakorlattól elszakadva sokszor súlyos tévedések áldozatává vált. Ez fokozottan igaz Jásziék esetében, kik a tudományos szocializmust soha nem tanulmányozták és nem is ismerték oly mélyen, mint Szabó Ervin. Lenin írta: ,,Az anarchizmus meglehetősen gyakran volt mintegy büntetés a munkásmozgalom opportunista bűneiért." Ezt e „szabad" szocialisták esete is bizonyította. Szabónak a forradalmi szindikalizmushoz való elméleti és politikai közeledése, Dániel Arnoldnak, Jászinak a föld-, illetve a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását, s egyben az ország strukturális átalakítását hirdető cikkeinek súlyos elméleti tévedései részben az ortodox-dogmatista felfogás hibáinak jogos, de eltúlzott bírálatából fakadtak. Nincs semmi okunk arra, hogy ne tartsuk őszintének (ami persze tévedései alól nem adhat felmentést) Dániel Arnold szavait, ki Garami meglehetősen durva hangú és dogmatikus írására válaszolva így írt: ,,Magammal szolidárisnak ismerem a Huszadik Század szerkesztőségét abban az álláspontban, hogy Marxban a tudomány s az emberi haladás egyik legnagyobb és legönzetlenebb úttörőjét tiszteljük, akinek lángelméje semmiben sem tűnt ki oly ragyogóan, mint az igazság keresésének bátorságában." (Dániel Arnold: Néhány észrevétel. H. Sz. 1907. 15. k.) Azonban Dániel további működése bebizonyította, hogy Marx-bírálata tévutakra terelte. E. David revizionista agrárprogramja nem lehetett a helyes megoldás az ortodoxiának a parasztkérdést lebecsülő álláspontjával szemben. De arra jó volt, hogy egyáltalán felvesse ezt a politikailag nagyon fontos problémát. Az viszont már a Szociáldemokrata Párt elméleti gyengeségét mutatta, hogy a kérdés politikai tartalmát is figyelmen kívül hagyta, bár a Huszadik Század szerkesztője a vita során kifejezetten kérte a Szocializmus elméleti közreműködését. Jászi — ha elméletileg bizonytalanul is — ebből a szempontból, a magyar átalakulás politikai feltételei szempontjából vetette fel e kérdést. És ebben — társaival együtt — jelentőset alkotott. Védelmébe vette a demokratikus agrárreformot a különböző szocialista és nem szocialista doktrinerekkel szemben. Egyik jelentős cikkében a döntő kérdést illetően jól ragadta meg az összefüggéseket. Miután jelezte, hogy a kisbirtok-nagybirtok elvi vitáját még nem látja eldöntöttnek, kifejtette, hogy ettől függetlenül ,,... már ma kívánatos egy másik szempontot itt leszegezni, mely véleményem szerint — a nagy- és kisbirtok üzemi eredményeitől függetlenül — arra kényszerít, hogy teljes erővel kibontsuk a parcellázó politika jelszavát. . . Azt állítom, hogy mindazoknak az áramlatoknak, melyek a polgári Magyarország felé gravitálnak, akár mint végcél, akár pedig mint a szocializmust előkészítő közbenső alakulat felé, nincs sürgősebb és fontosabb feladatuk, mint a latifundiumok széttörése . . . Magyarország egész közélete, egész közigazgatása, egész kultúrája egy csomó főúri családnak és szolgahadának uralma alatt áll. Ezt az igát másképpen megdönteni nem lehet, mint úgy, hogy kihúzzuk alóla azt az anyagi bázist, melyen nyugszik." S nagyon helyesen — az agrárszocialista mozgalmak, Várkonyi, Áchim és Mezőfi sikereire utalva — rámutatott arra is, hogy e lépés a forradalmi energiákkal rendelkező, nagy tömegerőt képviselő parasztság mozgósítását is eredményezné. (Jászi: A latifundium elleni küzdelem. H. Sz. 1907. 15. k.) Jászi 1907-re eljutott a magyar társadalom átalakulását gátló legfontosabb ellentmondásoknak a fentiekhez hasonló — elméletileg nem mindig pontos, de a politikai szükségletek szempontjából helyes — felvetéséhez. Ezt azonban gyakorlati és elméleti tényezők hatására, a megvalósítására alkalmas egyetlen politikai erőtől, a szocialista munkásmozgalomtól függetlenül tette meg. És ez megintcsak nem Jászi és társai egyéni hibája volt. Részben még mindig Lassalle hatására többen úgy vélték: a polgári átalakulást csak polgári párt vezetheti. Ebben Szabó Ervin épp úgy támogatta őket, mint Garami, a Társadalomtudományi Társaság tagjai csakúgy, mint az SZDP kongresszusa. Jászi hibáiban is jórészt egy volt a szocialistákkal. A demokratikus és szocialista átalakulásért folyó harcot ő sem tudta egységében szemlélni. Ez megmutatkozott abban az érzelmi konfliktusban is, mellyel a polgári Magyarországért folyó harcot vállalta. ,, . . . ez a feladat nemcsak tárgyilag lesz a legnehezebbek egyike, hanem ezt a csoportot súlyos lelki dilemmák elé is fogja állítani, olyan dilemma elé, melyet a nagy nyugati államok politikusai nem ismernek. Természetes, hogy mi, kik a XIX. század végének és a XX. század elejének szociológiáját és szocializmusát tanulmányoztuk: eszmékben egyek vagyunk azokkal, kik a nagy nyugati demokráciák avante-garde küzdelmeit vezetik. Ott egyre inkább aktuálisabbá válik a polgári demokráciából a munkásdemokráciába való átmenet problémája: nálunk elsősorban ezt a polgári demokráciát kell létrehozni. Tehát oly valami eljöveteléért kell majd küzdenünk, melynek átmeneti jellegéről meg vagyunk győződve, valamiért, aminek szellemi és gazdasági gyarlóságait már a nyugati tapasztalatokból jól ismerjük. Mégis, modern szocializmus, modern gyáripari kapitalizmus és az ezen alapuló polgári demokrácia nélkül el sem képzelhető. És ezen a ponton jutunk megoldhatatlan ellentétbe az agrárfeudalizmussal és valószínű szövetségbe az ipari tőkével, jóllehet meggyőződésben és érzelmekben csökném egyformán távol állunk az egyiktől, mint a másiktól." (Jászi: Az Új Magyarország felé. H. Sz. 1907. 15. k.) Ezen az érzelmi és elméleti alapon kezdték meg a polgári radikalizmus politikai programjának kidolgozását, melynek fő pontjai: az ország gazdasági önállóságának, a latifundiumok felosztásának, a népies községi és megyei önkormányzatnak, a közoktatásügy reformjának, az egyházi birtok szekularizációjának, a progresszív adónak, az egészségügy és igazságszolgáltatás államosításának, az ingyenes jogvédelemnek, a munkásbiztosítás minden fajtájának, a gondolat-, sajtó-, gyülekezési-, egyesülési-, izgatási- és sztrájkszabadságnak, „közös érdekekben való egyesítés politikája, a jólét, a kultúra és az igazságosság alapján" álló nemzetiségi politikának s végül „a modern néphadseregnek" a követelése, ,,.. . mert az igazi alkotmánynak csak egyetlen igazi védbástyája van, és ez: az egész, felfegyverzett, érdekeit jól felfogó nép." (u. o.) E munka során olyan alkotások születtek, mint Jászinak a nemzetiségi kérdésről, Szendének, Varga Jenőnek az ország gazdasági helyzetéről, Dániel Arnoldnak, Ágoston Péternek, Rácz Gyulának a nagybirtok politikai, gazdasági szerepéről, Ágoston Péternek, Kerekes Jánosnak a magyar közigazgatásról szóló munkái. De ide sorolhatók Kunfinak a közoktatásról, Madzsar Józsefnek az egészségügyről, s többeknek — mint például Lukács, Schöpflin, Kernstok — az irodalom és művészet kérdéseivel foglalkozó cikkei, cikksorozatai. És idetartozik több, a magyar társadalom történetével foglalkozó mű, köztük Szabó Ervinnek a radikálisok történelemfelfogását közvetlenül meghatározó Társadalmi és pártharcok . .. című könyve is. Nem sorolhattuk föl a Huszadik Század ez irányú tevékenységének még legnagyobb értékeit sem. Még csak jelezni sem tudtuk azt a gazdag szociológiai, szociográfiai tevékenységet, melyről joggal írta Jászi, hogy ezzel kezdték el Magyarország felfedezését. De tragikus helyzetük: a szocialista munkásmozgalomtól való elszigeteltségük — lehetetlenné tette, hogy a megkezdett úton saját erejükből továbblépjenek. A politikai harc dialektikáját nem értették meg: a bolsevik programhoz, a leninizmushoz önállóan egyikük sem jutott el. Ez azonban nem azt jelenti, hogy munkájuk kárbaveszett fáradság lett volna. Nem volt eredménytelen tudományos munkásságuk, nem volt hiábavaló a reakciós-konzervatív kormányhatalom politikája, majd a háború elleni fellépésük. (Az 1914 július—augusztusi számot, melyben Jászi cikke szocialista forradalommal fenyegeti meg a háborús készülődőket, megsemmisítették.) A demokratikus átalakulás szükségességének hirdetése is nyomot hagyott az emberek fejében. A sok baráti és értő kritika helyett hadd summázzuk a Huszadik Század értékelését egyik elszánt ellenfelének, a klerikalizmus folyóiratának bírálatával: ,,S bármilyen éles ellentétben is állunk a Társadalomtudományi Társaság irányának és törekvéseinek sok részével, el kell ismerni, hogy ez a hatás csakugyan bámulatos .. . enélkül szellemi életünk alighanem ma is a nyolcvanas és kilencvenes évek álmos semmittevésében tengődnék." (Görcsöni Dénes: Folyóiratszemle. Katholikus Szemle. 1911. I. k. 211. I.) Ezzel csak egyetérthetünk. S ha mindehhez hozzászámítjuk a Huszadik Század 1911 utáni tevékenységét is, nem tarthatjuk túlzásnak azt a megállapítást, mely szerint ,,a Társadalomtudományi Társaság . . . és folyóirata jelentős szerepet játszott az 1918-as polgári demokratikus forradalom előkészítésében." (Révai: Irodalmi tanulmányok. 415. I.)