Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Kahána Mózes: Budapest a világ közepe (regényrészlet)

nem hatott. Egy perc múlva, evés közben is, folytattuk. Ezalatt — nem is vettem észre, mikor — megjött Béla. Ott ült a divány sarkában, nem evett — már jóllakott máshol — és nem szólt semmit; mint rendesen. De aztán, amikor felálltam, hogy hazamenjek, ő is felállt, hozzám lépett, vállon veregetett, arcomhoz hajolt — ez is szokása ennek a közönyös Hallgató Vilmosnak — és viccre fogta a dolgot. — Igazad van Mojszikám, csak folytasd . . . Szerezzél egy revolvert és lődd le Konrad von Hötzendorf tábornokot! Tegnap is belém akadtak: hogy falusiasan öltözködöm. Hogy fehér piké nyakkendőt viselek. Azt kezdték ráncigálni: „Értsd meg te vadóc, ilyet Pesten egy suszterinas se vesz fel!" Vadóc — én, ők meg az entellektüelek. Rózsikára gondolok most, folyton gondolok rá, amióta Pesten vagyok. Mivé lett volna ő itt ebben a társaságban ? Kis falusi csirke: parkétruhás, éhező toplicai diáklány, az iskolából is kimaradt. .. Aki aligha tudja megmondani, mi a különbség a kultúra és civilizáció között. De nem nézné szegény bolondnak azt, aki megtorlást követel! Azt mondaná... Mit is mondanál, szerelmem? Talán ezt — okosan, asszonyosan: „Nem bírod mind megölni őket, Mózsikám ... Hamarabb megölnek ők Téged ..." * Rózsika! Rózsikám ... Én elveszett nemes-gyöngy-madaram ... Eszem, rágom magam: gyáván átengedtelek egy fakukacnak, megfutottam, nem küzdöttem érted. Nagy csíki bátorságommal legénykedem, kakaskodom, de hagytam, hogy a feletted kóválygó ülü (ölyv) lecsapjon rád! S talán ez is keserített s buzdított titokban ott a vita hevében, amikor a revolveres bosszúért kiáltoztam. De nem bánom most már! Dacból mondtam, de nemcsak dac volt, igazság is volt, igaz magamat mondtam, azt, ami öntudatlanul, de bennem forrt és forr. Az ölyv — az ülü, otthoni udvarunk örökös réme — nem valami szókép, valóságos valóság, a véreskezű Hatalom és hatalmasok képe, Ady nagy, örökké valóságos Disznófejű Nagyúrjának egyenes leszármazottja ... De a Disznófejű, a békebeli rém, a nép lelkét fojtogatta csak, s a költő verse kardját adta népe kezébe; ám a mai Disznófejűnek, az Ülünek véres a csőre, ennek nem elég a lelkünk, egészen fal fel, a népet magát falja fel! Ennek a vers-pallos, smafú, fikarc, semmi! Vassal kell rámenni, vas-tűzzel, nyaktilóval! A vas szavát a dúvad is megérti... No igen, a nyaktiló... Erről is volt szó a vitában. „A terror — mondta századunk neveltje, Ottó polgártárs —, a terror a múlt század fegyvere, ekkora (köldökéig érő) szakálla nőtt, s rég el van temetve." De miért éppen a múlt századé ? — kellett volna felelnem erre, — szülőanyja, la Terreur a nagy francia forradalom, apja Robespierre és Saint Juste, a Megvesztegethetetlen és a Nemzet Kardja, a felejthetetlen, leányarcú ifjú titán ... Kellett volna mondanom ... De ez akkor nem jött nyelvemre! Hebegtem, habogtam ... A munkahelyem... Mi öten-hatan, ahányan voltunk alantasok, hamar egyetértettünk abban, hogy a háború nagy disznóság; hogy dolgozni ugyan nem érdemes azért a pénzért, amit nekünk havonta kiszámolnak, de szépen és pontosan könyvelni, elszámolni, kimutatást összeállítani, hibátlan leveleket gyors- és gépírni nemcsak kötelesség, hanem valamennyire érdekes is; hogy a munka hatodik-hetedik órájában, amikor csak magunk vagyunk, s dolgozni kínos, abba lehet hagyni, ez a lógás és smuzolás ideje. A főtémák — mint a világ minden hasonló munkahelyén: i. a főnökség és 2. a fizetés. Hamarosan magam is tudtam, hogy Lang úr, a vén vezérigazgató, a Hitelbank, báró Ullmann és báró Rotschild embere, míg igazgatónk, a jólelkű, együttérző igazgatónk, Quittner úr az ő kiskutyája; hogy irodafőnökünk, a doktor Rubner egy nagyképű protekciós senki, egy niemand, egyetlen érdeme, hogy felesége született Quittner Olga, de az is rühelli. A főnökséggel egyenrangún gyűlölet és megvetés tárgya Zeidner úr, a szebeni szász kiejtéssel karattyoló, bélbajos irodagondnok: mucsai hólyag, a főnökség spiclije stb. Az ilyenek Pesten — egy kolléga véleménye szerint — a legjobb esetben csikkszedő parkőrök lehetnek a Népligetben, vagy verklis emberek a kültelken ... De én ismerem Zeidner urat még Zernestről, s tudom: négy polgárit vagy gimnáziumot végzett tiszta egyesre, és vannak képességei, nem utcai, hanem irodai ember, annak született, ő az abszolút becsületesség, kötelességtudás és lelkiismeret, ezekre büszke. Büszkén mutatja a pénztárát, amely egy kazettából áll, s ebben minden címletnek megvan a helye, a rekesze és bármely percben kész a rovancsolásra — fillérig stimmel. A kazettát a Wertheim szekrényben tartja, mindig zárva, az irodai szerekkel együtt, s amikor valakinek egy ceruzát kiad, aláírást vesz és feljegyzi a kiadás dátumát, így bármikor ellenőrizheti, ki mennyi írószert fogyaszt, megakadályozhatja az anyagpazarlást és — sikkasztást. Fizetés-kiosztásnál betartja a rendet: először a vezér úr fizetését teszi finom borítékba és külön, személyesen kopog be vele a Lang úr ajtaján, miközben elölről-hátulról megszemléli mindkét lábát —, hogy sarkig fényes-e mindkét cipője; aztán, kisebb borítékban és már bátrabban beviszi Quittner úrnak a fizetését; dr. Rubner irodafőnökhöz kopogtatás nélkül mehet be, a pénzt kezében viszi be neki. Mindhárom alkalommal az asztalán fekvő kazettát nyitja és zárja, a kulcsokat — vagy tíz kulcsot egy karikán — magával viszi; csak aztán tér át az alantas személyzet fizetésének kiadására: a kazettát nyitva hagyja, de átteszi a védettebb, falmelletti asztalsarokba és sorba szólítja magához — a fizetés nagyságának sorrendjében a kollegákat . . . Ezalatt a kollégák nem dolgoznak, mindenki a fontos ember lépéseit és mozdulatait figyelve, pukkadozik a nevetéstől, röpködnek a röhögtető megjegyzések ... Valamennyire engem is illet a gúny és nevetés, mert én nem vettem részt benne, s nem nevettem velük. Sajnáltam földimet, erdélyi szász testvéremet és haragudtam is rá. Az ilyen Zeidner-féléknek — Erdély szégyenének, gondoltam — otthon kellene maradniok, mint ahogy ottmaradt, kettőnkön kívül, minden kolléga, a gyár munkásai, a falu lakosai; de ő eljött, családját is ott hagyta, mert egyrészt féltette az állását, másrészt nélkülözhetetlennek tartotta magát, s nem akarta cégét ily nehéz órában megfosztani munkaerejétől; amit a cég azzal viszonzott, hogy biztosította minden katonai szolgálat alóli felmentését, egészen a békekötés napjáig. Ami a háború végét illeti, az Zeidner külön egyéni (ich meinerseits) véleménye szerint nem lehet más,mint amit, ugyancsak szerinte, mindenki mond: a központi hatalmak teljes győzelme. A pesti kollégák egymásközt kikapcsolták ezt a kérdést. Se munkaközben, se a smuzolásban nem került szóba. De lehet ítélni a külsőségekből is. Itt van például ez a csinos gépírófruska és párja, a girhes könyvelő: mindkettő nemesi előneves, a lány egy ezredes tizennyolcéves, szépséges lánya-virága. Az övékével ellentétes, de szintén ki nem mondott véleményen lehet Neumann Mariska könyvelőnő, szombathelyi német-zsidó ivadék: megfigyelhettem, hogy amikor a két nemesi előneves összebújt vagy összekacsintott, Mariska tüntetőleg valami opera-áriát kezdett dúdolni. Művelt lány, minden operát kívülről tud, az Operaház egy ismert énekesnőjének, Sámson Máriának klakőrje ... A háború végét illetőleg félig viccesen fejezte ki magát: „Nagy muri lesz, az biztos" és „Ende gut, alles kaput" ... Egyszer Mariska munka után hazakísértette magát velem és közölte: 18