Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Kahána Mózes: Budapest a világ közepe (regényrészlet)

pénz nélkül érkezett Budapestre. Volt egy címe: apjának szegénysorban élő testvére, egy hadbavonult kis alkalmazott, Weisz Izidor felesége és családja a Felsőerdősoron. Meg voltunk mentve. A kis szoba, ahol Bélával ketten lakunk és naplómat írom, a Felsőerdősor és Szondi utca sarkán van, a negyedik emeleten. Ablakunk alatt a 46-os villamos jár, minden öt percben megreszket tőle az ablakunk. Éjfél után hagyja abba, reggel ötkor felriaszt álmomból. Harmadik napja nem alszom ki magam. Nappal a várost nézzük, délben és este a nagynéni Weisz Izidorné vendégei vagyunk, itt is kosztolunk, és a néni három lányával szórakozunk. Éjjel és hajnalban olvasgatunk, de ebben is zavar a villamos. Nem bírom megszokni. . . * Szeptember . .. Majdnem két hete vagyok Pesten. Új barátunk akadt, Weisz néni harmadik kosztosa — R. Ottó. Cingár fiú, kicsit mintha púpos is, biztosítási tisztviselő. Olvasott gyerek, a Világot járatja. Mindent elkövet, hogy megszerettesse velem a Világot, magyarázza a nemzetiségi kérdést, a földkérdést, Jászi Oszkár cikkeit. A Fővárosi Könyvtárat ajánlja nekem, Szabó Ervin híve, akit kizártak a szociáldemokrata pártból, mert annál baloldalibb. Tagja a Galilei Körnek, amely szerinte a radikális diákok szervezete, engem is, Bélát is kapacitál oda. Béla kereken elutasította: ő tanulni akar, mérnöki dolgok érdeklik, nem foglalkozik ilyen smoncákkal. Én elmentem oda Ottóval. Már nem a vásárhelyi Turnovszki Sándor az elnökük. A zsúfolt teremben egy tanárféle tartott előadást. „ADunakonfederáció és az Osztrák—Magyar Monarchia" címen. Énnekem túl magas. Megmondtam Ottónak is. Az előadás előtt és utána csoportokban, a teremben és a folyósokon folyt a vita, mindenfélékről. A főtéma: a „Nyugat" és Rákosi Jenő; s a Szentimrések; és megint a Szentimrések. Ezek, mondja Ottó, a Szent Imre ifjúsági egylet tagjai, jezsuiták, a szocializmus, a radikalizmus, a Nyugat, Ady és a Galilei Kör esküdt ellenségei, háborús uszítók és antiszemiták, obszkurantisták, sötétlelkű reakciósok stb. Költőjük, félistenük Sík Sándor, egy katolikus szerzetes tanár, a tanuló ifjúság gonosz szelleme, a vallásosság és istenhit költője. Ottónak bizonyára igaza van. De Sík Sándor verseit a Zászlónk-ban olvastam, tetszettek nekem . .. Megmondtam Ottónak: még meg kell gondolnom a dolgot. Megmondtam: úgy érzem, az egész vitában főleg a vallás kérdéséről van szó, s ebben még nekem is egyet-mást tisztáznom kell magamban. Nagyon csodálkozott. Megmondtam, miért gondolom, hogy a vallásról van itt szó: mert megfigyeltem, a galileistáknak legalább fele zsidó ... Ottó szerint ez semmit, egyáltalán semmit se jelent. Azt is megfigyeltem, hogy a jelen voltaknak, vitatkozóknak java része nem egyetemi hallgató, s nem tudom, mit jelentsen ez? Semmit, mondja Ottó, egyáltalán semmit. Mindenki gyűlöli a háborút, minden jóérzésű ember baloldali, forradalmat kíván, de ezt nem lehet mondani, a Kör tele van rendőrspiclikkel. * Ma Ottó elvitt engem és Bélát a Duna-korzóra. Korzóztunk egy kicsit. Micsoda előkelőség! Igazi békebeli, mintha nem is volna háború. A régi, békebeli Vásárhely esti korzója is rongyosok gyülekezőjének látszanék emellett a flancos-luxusos társaság mellett. Fonott székek hosszú sora, fizetett ülőhelyek, mind foglalt. Az ülők és a sétálók, akár fiatalok, akár öregebbek, mind finom külsejűek, a sok tiszti egyenruha csak emeli az eleganciát. A kisebbrangú és hangtalan önkéntesek is finom tiszti szövetből készült, tiszta és vasalt egyenruhában jelennek itt meg. Még a katonai járőr is, amely az egyenruhásokat igazolni jár itt, stílusosan végzi a munkáját: egy mellékutcában áll fel, csak egy jobban öltözött altiszt jár fel-le a korzón, s aki gyanús, diszkréten, észrevéüenül szólítja meg, s vezeti oda a mellékutcába, a járőrparancsnok elé. „Ez a lipótvárosi aranyifjúság", mondja Ottó megvetően. Olyannak is látszik. Bélát Ottó véleménye sérti, ő maga is félig „lipótvárosi". Gazdag rokonai vannak a Lipótvárosban, a Vígszínház környékén, ott laknak ideiglenesen szülei és két leánytestvére, Hilda és Böske. Béla is odajár, ott etetik minden jóval. Csak reggelizni és vacsorázni jár ide, a közelében lakó nénikéjéhez. A három lány — unokatestvérei, nem érdekük. A Weisz-család... Nem egyszerű család. A kis udvari lakásban egész nap zongoráznak, mind a három lány kitűnően zongorázik. A legidősebb, Ilona, a Nemzeti Zenede-főiskola utolsó évét végzi, már igazi művésznő. A középső, Olga kimaradt a Zenedéből, banktisztviselőnő, a család kenyérkeresője. A legkisebb, Edith zene-középiskolás, de most nincs hol gyakorolnia, a zongorát egész napra Ilonka foglalta le, nagy koncertje lesz a Vigadóban. Lisztet fog játszani, zenekarral, enni is alig van ideje, bekapja az ebédet, ül a zongorához. Néha nekünk is játszik — Lisztet, Dohnányit, Rachmaninovot. Ottó nagy zenekedvelő, ért is hozzá. Én csak butáskodom. Ilonka, úgy látszik, észrevette, hogy mohón hallgatom, gyakran rám emeli nagy sötétbarna szemét, máskor félig behunyt szemmel egyenesen nekem játszik ... Sűrű bozontos fej, nagy elábrándozó szemek, csupa zene ... Szeretni kellene ... Lehetne is ... Ha nem lett volna Ő, a másik, aki volt és van és lesz . .. A többiek legtöbbször nem hallgatják végig. Ilonka egész repertoárját kívülről tudják, a könyökükön nő ki. Olga, Edith, Ottó. Hárman két duót képeznek. Ottó—Edith: egy jövendőbeli pár ... Ottó—Olga: politikai vitákban akaszkodnak össze. Az egyik (Ottó) a teoretikus, a parasztkérdést meg a nemzeti kérdést fújja, a Huszadik Századot idézgeti, a másik (Olga) szakszervezeti tag, a munkásságért van oda, elmélete nincs, csak amit a Népszavában olvas, neki a Jászi, a Világ, a Huszadik Század zu hoch és általában „piti", Ottó tudományos stílusát pesti jassz nyelven fumigálja és az intelligenciára „köpik a legfelső emeletről". Ottó az okosabb: idejében félbehagyja a vitát, legyint, Edithj éhez simul, játsza udvarlói szerepét, úgy látszik, valóban szerelmes. Edith pedig ... ? Alig tizenöt éves s már „kész nő", testes lány, de flegmás, hidegen tűri az udvarlást. A politika untatja és bosszantja, alig várja, hogy Ilonka átengedje neki a zongorát. . . Ma engem is elragadott a szenvedély. S bár ne történt volna meg. Ma az történt, hogy Ilonka egyszerre valami újjgyakorlatokba mélyedt, ami engem nem érdekelt. Otthagytam, átmentem a többiekhez. Éppen nagy vita folyt: hogy elavult-e a marxizmus, vagy sem ? Ottó felszólított, hogy nyilatkozzam. Vonakodtam, kijelentettem, hogy én semmilyen pártnak nem hiszek már. — De a Szocializmust olvasod! Abból tanulsz ... — Annak sem hiszek — mondtam dacosan. — Szóval nihilista vagy? — Erre nem feleltem. Ottó felvilágosított: — A nihilizmus meg anarchizmus az oroszoknál volt divatos a múlt században. Ilyen szakálla van! Neked talán új... Erre Olga is ráduplázott, tehát mindketten ellenem fordultak. Nem tűrhettem ezt a kezelést. Túlságosan gyakran mondják rám itt Pesten, hogy még zöldfülű vagyok, még tanulnom kell. Túlharsogtam mindkettőjüket: — Én a tett híve vagyok! — Vagy úgy! — kiáltották ketten egyszerre. De félreértettek, azt hitték, A Tett című kis folyóiratról beszélek, amelyet éppen mostanság Ottó hozott a házba. De én az orosz terroristák tetteire, merényleteire gondoltam. Megmondtam, ami a háború kezdete óta bennem felgyúlt. — Jól tették azok az oroszok! — kiáltottam. Tűzbe jöttem, mindjobban belelovaltam magam a forradalmi bosszúállás gondolatába ... Amely egyedül fékezheti meg a militaristákat! Nem hagytam már ellenfeleimet szóhoz jutni. — Mert a reakció nem teketóriázik, öl, gyilkol és gyilkoltat! Áchim Andrást meggyilkolták, a gyilkost felmentették! Jaurés-t meggyilkolták és itt van a háború! Százezreket visznek a vágóhídra, azt csinálnak a néppel, amit akarnak. A nép igenis bosszút vár a forradalmároktól... Ti pedig, marxisták meg jászisták szépen megbújtok, megható cikkeket írtok Áchimról a Szocializmusba meg Jaurés-ről a Világba. Antimilitarista verseket A Tettbe, amit meg se lehet jól érteni! Fecsegés! Fecsegés! A munkások meg a sok falusi ember meg se érti, nem is hallja, de ha bomba robban, annak híre megy! — És mit érsz el vele ? — kiáltott vissza Ottó. — Nem sokat ?! Mert egyedül vagyok ... Mert mindenki csak mellébeszél ... — Például Karl Liebknecht! — érvelt fölényesen Ottó, s Olga kontrázott neki. — Az orosz forradalmi szocialisták viszont a terrorcsapatukkal együtt megszelídültek, megbújtak a bokorban — most a cár háborúját támogatják! Ezt nem tudtam. Egy percig lefőzötten hallgattam; de nem hagyhattam magam és ... eszményképeimet, az orosz hős forradalmárokat; hogy őket mind, e nagy lelkeket, akik a népek élén, a nép igazi hőseiként feláldozzák magukat, ócsárolja és megdöntse egy kis pesti görcs ?! — Majd akadnak helyettük mások! — kiáltottam végre. — Krisztust is elárulták s megtagadták az apostolok, ez nem állította meg a kereszténység elterjedését. Olvassátok Kautsky-tól „A kereszténység eredetét"... A vacsorát behozták, Weisz néni figyelmeztetett minket a ház szabályára: hogy asztalnál tilos zenéről és politikáról beszélni. De most ez 17