Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - SchieltIstván: A „Huszadik század"

Schlett István A ,,Huszadik század": a polgári radikalizmus eszméinek bölcsője A Nemzeti Tanács programját 1918. október 26-án hozták nyilvánosságra. A Jászi fogalmazta „Magyarország népéhez" című kiáltvány miután felsorolta fő követeléseit: „...Csatlakozásra hív fel mindenkit, aki becsületesen és utógondolat nélkül akarja az azonnali magyar békét, a demokráciát, a nemzetiségek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felszabadítását és a dolgozó nép erőit fokozó modern szociálpolitikát." Mi volt ez a program? Az összeomlás fenyegetése alatt létrejött kétségbeesett — vagy zseniális — rögtönzés? Más forradalmak, forradalmi mozgalmak programjainak kölcsönvétele? Kétségtelen, ilyen elemek is kimutathatók, de nem ez a meghatározó. A program — bizonytalanságaival, későnjöttségével együtt — a magyar progresszió kínnal szült gyermeke, a forradalmat megelőző két évtized társadalmi, politikai, gondolati harcainak eredménye. Az aláíróiként szereplő Függetlenségi és 48-as Károlyi-párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az Országos Polgári Radikális Párt saját céljaikat és tapasztalataikat összegezték e programban. Most, és még néhány cikkben, azoknak a gondolatoknak a kialakulását kíséreljük meg — sajnos, csak jelzésekben — bemutatni, amelyekkel a polgári radikálisok, a városi polgárság és értelmiség egy vékony, haladni vágyó rétegének politikai képviselői járultak hozzá e programhoz. * Ritkán lehet egy politikai és szellemi mozgalom kezdetét olyan határozottan megjelölni, mint ezt a magyar radikálisok esetében tehetjük. E mozgalom kialakulása és története szorosan összefügg a dualizmus korának legszínvonalasabb tudományos folyóirata, a Huszadik Század létrejöttével és fejlődésével. Már önmagában ez a tény is sokat elárul a mozgalomról: megindítói és vezetői a fiatal lateiner értelmiség köréből kerültek ki, akiket közvetlenül nem anyagi érdekeik, hanem inkább a szabad tudományos kutatások korlátozása, a kulturális fejlődés elmaradottsága s a kormányhatalom igazságtalanságain való erkölcsi felháborodásuk állított szembe a fennálló rendszerrel. Céljaik általánosak, utópisztikusak és ellentmondóak voltak. Jászi a folyóirat fennállásának tizedik évfordulójára írt szép cikkében így emlékezett indulásukra: „ . . . a kitűzött célnál világosabb volt az az ellentét, mely bennünket a régi világtól elválasztott. Irtóztunk a jogdogmatika kietlen paragrafusmagyarázataitól, a törvényszerűség gondolata nélkül kuriózumokat, genealógiákat s csatákat csépelő történetírástól, az egyre növekvő vallásos-nacionalista ideológiától s a haldokló „liberalizmusnak" tehetetlen és gyáva politikai vergődésétől." (Jászi: Tíz év. H. Sz. 1910.21. kötet.) A tagadás volt az, mely mindannyiukat lelkesítette, s e negációban egyesülhettek azok is, kik céljaikban különböztek egymástól. Nemcsak olyanok, mint például Gratz Gusztáv, aki a liberalizmus híve volt, s ezen az alapon állt szemben a századfordulónak a klasszikus liberalizmus utolsó sallangjait, az Eötvös, Deák képviselte politikai magatartás addig még őrzött külsőségeit is sutbadobó erőszakos, konzervatív állásponttal, hanem még — igaz, csak nagyon rövid időre — azok is, akik a magyar imperializmus szellemi fegyvertárának megújítására gondoltak csupán: a Társadalomtudományi Társaság létrejöttekor még Rákosi Jenő is ott asszisztált. E széles körű támogatás az első évfolyamok eklekticizmusából következett. De egyre inkább azok határozták meg a folyóirat irányát, kik ekkor „evolucionista vagy racionalista radikálisoknak" nevezték magukat: többek között Pikier Gyula, Somló Bódog, Kégl János, Wildner Ödön, Zigány Zoltán és e csoport legaktívabb, legszínesebb egyénisége, Jászi Oszkár. E csoport kezdettől fogva önálló arculattal rendelkezett. Az együttműködést már kezdetben is csak az tette lehetségessé, hogy „húsz esztendős hitük és bizalmuk" még nem jelentett közvetlen veszélyt sem az államhatalomra, de még a hivatalos tudományos élet vezetőinek személyi tekintélyére sem. Elképzeléseiket — melyeket Jászi nemes öngúnnyal oly plasztikusan ábrázolt — a szellemi kamaszkornak kijáró lemosolygással fogadták. ,,Racionalista és korrupciógyilkos lovagok voltak, akik nem törődve a seregek szervezésével és a muníció előkészítésével, a terep kinyomozásával és a taktika szabályaival, lenézve és megvetve a hagyományokat és évszázadok érzelmeinek erejét: büszke és magányos gerillaharcokat folytattunk evolúciós vagy utilitarista gyémántoshegyű lándzsáinkkal a feudalizmus és klerikalizmus évezredes lovagvára ellen. Ugyan hogyan kételkedhettünk volna győzelmünkben? Hát lehetnek-e egyszerűbb és hódítóbb igazságok a mieinknél? A széles néprétegek érdekeit akartuk felkarolni a kaszinók urai táplálása helyett, a természettudományt akartuk fölemelni a vallási babonák füstölgő oltáraira; az emberszerető, földi morált a hierarchiák megkövesült és krisztusellenes osztályetikája helyébe és a szűklátókörű, elmaradt, dühös és vérengző nacionalizmus romjain meg akartuk alkotni a művelt népek testvéri köztársaságát." (u. o.) Ezekből az illúziókból azonban hamar kiszakította őket a „véres jelen". A klerikális-konzervatív körök gyors egymásutánban indították támadásaikat Pikier, majd Somló, a két, egyetemen is tanító radikális gondolkodású tudós ellen. Természetesen, csatlakoztak a minden heccre kész „istent s hazát féltő" újságok is, s csakhamar a „szociológus" egyet jelentett az istentagadással, hazafiatlansággal — a járatlanabbaknál és az ostobáknál a „cucialistákkal". (I. Horváth Zoltán: Magyar századforduló.) Ha más nem, e támadásoknak fel kellett ébreszteniök az álomvilágban élő fiatalokat. Voltak olyanok, kik nyomban ijedten viszszavonultak. De a többség, az értékesebbje és becsületesebbje, felvette az odadobott kesztyűt, s a maga módján, a gondolat fegyvereivel belement a harcba. E harc során hamarosan rátaláltak a marxista szocializmusra, mely ezután döntő hatást gyakorolt eszmei, politikai fejlődésükre. 1903-ban már a folyóirat címlapja is mutatta a változást. Az addig egyedüli szerkesztő, Gratz Gusztáv neve mellett megjelent Jászi Oszkár, Szabó Ervin és Wildner Ödön neve. Megváltozott a szerzők összetétele is. Feltűntek Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Engelmann Pál, Mérő Gyula írásai, jelentkezett a radikális Kégl János, Harkányi Ede, majd Ágoston Péter, és aki már nevével is leginkább jelzi a változást: Szabó Ervin. A lap terjedelmének nagyobbik felét ezután a már politikai értelemben is radikális, és ami még fontosabb, szocialista szemléletű, vagy legalábbis a szocializmus elvi-gyakorlati kérdéseivel jóindulattal és megértéssel foglalkozó közlemények töltötték ki. Ezzel nemcsak a radikalizmus, hanem a szocializmus fontos, rangos, s 1906-ig — a Szocializmus megjelenéséig — egyetlen magyarországi elméleti orgánumává lett. A tudományos szocializmus szellemében írt közlemények egyre inkább kiszorították a lapból a liberalizmus „szociális olajcseppeket" ígérő munkáspolitikáját. Engelmann világosan kifejtette, hogy valamennyi társadalmi osztály és így a munkásosztály is leghelyesebben maga védi meg érdekeit. Következetes munkásbarátság azt kívánja tehát, hogy a munkásosztálynak is módot nyissunk erre." (Engelmann Pál: Szociális olajcseppek. H. Sz. 1903. 8. k.) Engelmanrt egy másik írásában még határozottabban szögezte le: ,,A munkásosztály helyzetének javítása csakis magának a munkásosztálynak műve lehet." (E. P.: Szociális olajcseppek. Duplika. H. Sz. 1903. 8. k.) 6