Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos: „Amatőr-szállodáink”

érő — tömegnek ideiglenes vagy állandó elszállásolásáról gondoskodnia kellene. Ugyanakkor ennek a 140 000 munkásnak és tisztviselőnek a keresete után kivetett, illetve beszedett adót a főváros kapja, nem pedig a község vagy város, ahol az adófizető dolgozó családjával lakik. Mindezek alapján indokoltnak látszanék, hogy a megye fejlesztéséből vegye ki részét a főváros is. De le kellene róniuk hozzájárulásukat a különböző kommunális szolgáltatásokat igénybevevő kereskedelmi és ipari vállalatoknak is. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy „a különböző vállalatok . . . nem járulnak hozzá nyereségükből a telephelyüket befogadó városok költségvetéséhez" („Budapest", 1967. 1. sz. dr. Zoltán Zoltán: Urbanizálódó ország). Mivel Festetich György, Migazzi Kristóf vagy Ramasetter Vince típusú mecénásokkal a községfejlesztés terén a jövőben aligha fogunk találkozni és az állam egymaga nem gondoskodhat minden helyi igényről, a múlt mecénásainak a szerepét a jelenben a jövedelmező helyi vállalatoknak kellene magukra vállalniuk. Természetesen arról is gondoskodni kellene, hogy a városok és községek saját jövedelmeit az országos szervek ne „fölözzék le" túlságosan. A Pest megyei Tanács VB elnökhelyettesének egyik legutóbbi nyilatkozata szerint „sok lehetőség van a főváros és Pest megye szorosabb együttműködésére" (Népszava, 1968. május 30.). Ez teljes mértékben indokolt, hiszen Budapest Pest megye székhelye! Meggyőződésem azonban, hogy ennek az együttműködésnek a jövőben mindkét félre nézve előnyösnek kell lennie. A fővárosnak és az országos hatáskörű szerveknek be kell látniuk, hogy egy kiemelkedően szép világváros közvetlen környékén nem szabad olyan képeknek fogadniuk a bármilyen rangú és rendű látogatókat, amilyenek ma őket a Budapestre vezető autóutak mentén elhelyezkedő községekben fogadják. Nem viszonylagos, hanem abszolút elmaradottságról van szó (dr. Zoltán Zoltán idézett cikke a „Budapest" 1968. évi 7. számában.). A múlt öröksége! — vetik majd ellen egyesek. Természetes, hogy a múlt öröksége is. Minden amit nem mi létesítettünk, legyen az az egri vár, az esztergomi Dazilika vagy a Pest megyei állapotok, a múlt örökségét képezi. Nem lehet azonban az egyikkel vagy a másikkal kérkedni anélkül, hogy a harmadik miatt ne kellene szégyenkeznünk! Huszonöt év igen nagy idő, negyed évszázad. Mit tettünk ez idő alatt Budapest környéki településeink fejlesztéséért? Bármit is tettünk, messze van attól, amit tennünk kellett volna. Ezért tehát már ne csak a múltat hibáztassuk. Egy mulasztást jóvátenni soha nincs későn! Tarnóczi Lóránt Verses Budapest Ahogy a költök látják a várost Szeptemberben jelent meg a Verses Budapest: 120 költő 260 költeménye a magyar fővárosról. Az antológia — Komlós Aladár válogatása — egy kicsit Buda és Pest rímelő históriája is. Az első írás — Antonio Bonfini: A budai palota — az 1480-as esztendőkben keletkezett, a befejező — Garai Gábor: Gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest — a legmaibb máról szól: a XX. század második felének modern metropolisáról. Kezdetben a poétákat, Taurinus Istvánt, Langus Jánost, Dedricius Györgyöt elsődlegesen a királyi vár ihlette. Bornemissza Péter 1553-ban Siralmas énnéköm-ben búcsúzott Budától. Gvadányi József nyugalmazott lovas generális versbe szedett elbeszélésének hőse, a nótárius Zentay uram viszont többet időzött Pesten, mert hát az „Budánál sokkal még mostan ékesebb". Különösen méltányolta az egyetemet, az új univerzitást. Azon viszont megütközött, hogy mindenfelé német szót hallott, s az emberek viselete nem magyar ruha: Módom egyszer lévén, a hídon megálltam, Egy deli ifiút jönni felém láttam, Talpától térdéig őtet hogy vizsgáltam, Maskara köntösét felette csodáltam. Részletesen ismertette az 1787-es hippi eleganciát. Berzsenyi Dániel Vitkovics Mihályhoz intézett ódájában 1815-ben így hódolt Pestnek: Midőn Budának roppant bércfokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem, S a száz hajókat rengető Dunát, A nagy Dunának tündér kértéit És a habokkal küzdő szép hidat, Kívánhat-é még többfélét szemem ? Vörösmarty Mihály igazsága ma is elgondolkoztató: „Pest a haza szíve és agya, a humánus élet egyetlen lehetősége az országban." Garay János felfigyelt a két város különbözőségére: „ott fejedelmi Budát, a polgár Pestet emitten ..." Mikszáth Kálmán a jelenséget később prózában fogalmazta: „Pestnek jövője van, Budának múltja . . . Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes kocsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek". Petőfi Sándor is verselt Pestről: Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jó barátja voltam, És ahol csak kell, hát pártját fogom, Volt itt nekem sok kellemes napom. Arany Jánost a ritkán látott szénásszekér örvendeztette, Gyulai Pál a házsorok között kevesellte a természetet, Reviczky Gyula a fővárost az irodalom fórumaként tisztelte, Kiss József az akkortájt új Andrássy útnál inkább kedvelte az eltűnt régi girbe-gurba utcákat. A város: városa életéről vallott Csokonai, Vajda János, Czuczor Gergely, Rudnyánszky, a múlt század úgyszólván valamennyi híressége. S természetesen Budapest szerelmese, az ifjú Heltai Jenő: Szeretlek édes Budapestem, Te pajkos, kis kokott! Mint a kacér lányt, kit bolondos Szívünk már megszokott. Az 1900-as idők első évtizedei Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, Kemény Simon, Gábor Andor sajátos hangulatú Budapest-költeményeinek korszaka. S Kosztolányi Dezsőé: Ó, mint imádlak, mint szeretlek csordult szívem bálványa, Pest; ha rámfuvall százszínű lelked, a vér eremben újra pezsg. József Attila, Bálint György, Füst Milán, Nadányi Zoltán, Fenyő László, Áprily Lajos, Sík Sándor, Darvas Szilárd a főváros gyárairól, templomairól, kávéházairól, vásárcsarnokairól, villamosairól, házmestereiről írt. Az új Verses Budapest kötet — művészi cicerone. A városvezető Istenhegyen Radnóti Miklós, a Margitszigeten Karinthy Frigyes, Újpesten Berda József, Sasadon Illyés Gyula, a Szegedi úton Benjámin László, a Vérmezőn Vészi Endre. E lírai atlaszon egyszerre található a tegnapelőtt, a tegnap, a ma Budapestje. A daktilusokból, trocheusokból, jambusokból, anapestusokból előtűnnek a gyárak, középületek, a körutak, a fürdők. Szabó Lőrincnél még egy szivárvány is Pest fölött: és Újpesttől Csepelig érnek a puhán izzó félkörök s én szédülve, káprázva állok a nap s a szivárvány között. „A második világháborúban derült ki, hogy fiai mennyire szeretik a fővárost — olvasható Komlós Aladár előszavában. — Az ez időben születő versek végre már nem pestiek vagy budaiak, hanem budapestiek." A megrázó háborús költemények szerzői — egyebek mellett Illyés Gyula, Kassák Lajos, Vas István, Hollós Korvin Lajos, Keresztúry Dezső s az elfelejtett, goyai erejű A Pokol tornácán-é Lakatos István. Hajnal Anna — akár a már említett kortársakon kívül Képes Géza, Rónay György, Végh György, Simon István — a felszabadulást köszöntötte: Budáról jöttünk reggel óta már, — a verekvő kísértet fenn, a vár még meg nem adta vad csontvázfejét, nem hallottuk a jég élő neszét, hogy sercent, roppant lábaink alatt: mint mágnes vonzott, várt a pesti part. Az antológia hatoda, negyvennél több vers témája: a mai Budapest. Idősebbek, fiatalabbak: Fodor József, Devecseri Gábor, Váci Mihály, Ladányi Mihály és költő-társaik örömmel, bánattal szólnak — különböző hangvétellel, stílusformában — Pestről, Budáról. A város művészi kaleidoszkópjában feltűnik Weöres Sándor, Juhász Ferenc s Nagy László is. A Kormos István szerkesztette Kozmosz kötet zárófejezetében olvashatók az élő magyar költők közül mindazok, akiknek az utóbbi huszonhárom esztendőben volt mondandójuk a magyar metropolisról. E ciklusból idézzük Zelk Zoltán Zuglói reggel-ének záró sorait: Kiáltsatok ti kormos kürtök itt Zuglóban és Csepelen, Újpesten és Salgótarjánban s mindenhol s minden reggelen: kiáltsatok, hogy hangotokra tűnjön az éj romhalmaza — gépek és odvas gyárfalak közt épül már, épül a haza! László Miklós 30