Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos: „Amatőr-szállodáink”

Megjegyzések egy jóindulatú cikkhez A BUDAPEST szeptemberi számában terjedelmes cikk jelent meg „Nemzeti Színház 1968" címmel, amelyben Jósfay György részint a színház múltjáról ad összefoglaló képet, részint a jelenlegi működést tárgyalja. Egy színház számára mindig jó, ha írnak róla; az meg különösen jó, ha tevékenységéről elismeréssel írnak. Ez a cikk általában elismeréssel, jóindulattal foglalkozik a Nemzeti Színházzal, egyetért a színház néhány vezetőjének kijelentéseivel, s jó néhány megállapításában bizalmát és reményét fejezi ki a színház jövőbeli működését illetően is. Néhány kérdésben mégis vitára késztet. Nem azért, mintha csak a bíráló megjegyzésekre volnék allergiás, — egyik-másik hozsannázó dicséretét is túlzottnak tartom —, hanem kizárólag azért, mert tájékoztatása nem felel meg eléggé a realitásoknak. Egyik ilyen kérdés: a magyar drámák helye a műsorban. A cikk megállapítja: „Az elmúlt évadokban átlagosan bemutatott 2—3 mai és 2—3 régebbi magyar dráma száma . . . még mindig alatta van az egyik legválságosabb korszak 9—10 új magyar bemutatójának". Ez az észrevétel azért nem állja meg a helyét, mert abban a bizonyos „egyik legválságosabb korszakban 25—30 bemutatót tartott a színház egy-egy évadban, most viszont összesen 10 darabot mutatunk be egy szezonban, s ennek fele (több, mint annak idején) magyar darab. Csak két példát szeretnék felhozni erre: Az elmúlt 1967/68. évadban létrejött 10 bemutatónkból magyar művek az alábbiak: 1. Madách: Mózes. 2. Illyés: Fáklyaláng. 3. Boldizsár Iván: Túlélők. 4. Sántha Ferenc: Éjszaka. 5. Gyurkó László: Szerelmem, Elektra. A most induló 1968/69. évadra ugyancsak 5 magyar darab bemutatását (vagy bemutatószámba menő felújítását) tervezzük (és nemcsak tervezzük): 1. Dobozy Imre: Eljött a tavasz. 2. Németh László: Széchenyi. 3. Tersánszky J. Jenő: A kegyelmes asszony portréja. 4. Száraz György: A vezérkari főnök. 5. Vészi Endre: Üvegcsapda. (Ezeken kívül foglalkozunk a Bánk bán új színpadra állításával, amire vagy ebben, vagy a következő évadban kerül sor.) Ebből szinte természetesen következik az is, hogy ma egy-egy magyar színmű — általában — lényegesen többször kerül színre, mint annak idején. Nem szeretném „fetisizálni" az előadásszériákat, (sajnos, nincs is ez meg minden magyar darabnál), mégis hasznosabb és jelentősebb eredménynek tartom, mint az évadonkénti 10 új magyar drámabemutatót, aminek nagy része visszhangtalanul zajlott le s ma már soknak az emléke sem él. A Nemzeti Színháznak valóban kötelessége — s hadd tegyem hozzá: egyáltalán nem terhes kötelessége — az új magyar dráma ápolása, színpadra segítése, de ugyanakkor sikerre-vitele is. Ha nem így gondolkozunk: legfeljebb látszateredményeket érünk el. Mi viszont azt szeretnénk, hogy egyre értékesebb, egyre időtállóbb magyar darabokat tűzhessünk műsorra; egyre csiszoltabb, kimunkáltabb előadásokban; egyre nagyobb számú közönség érdeklődését és tetszését váltva ki. Ellenvetésre késztet a cikk néhány megállapítása, a színészek foglalkoztatásával, gondolkozásával és magatartásával kapcsolatban is. Ebben a kérdésben sem azt nehezményezem, hogy kevés a dicséret. Hiszen bőven van. Sokkal inkább azt, hogy a cikk írója összekeveri a különböző jelenségeket és nem helyesen elemzi azokat. Ami például az együttes összetételét és csorbítatlanságát illeti: színházaink államosításakor új helyzet állt elő, a legkiválóbb művészek egy része más színházakhoz került, hiszen sok közülük — a cikk is így állapítja meg — „a Nemzeti korábbi anyagi biztonsága szintjére ugrott". Ha azóta, a közelmúltban, vagy a jelenben, személyi változás történt a társulatban, ez nem olyan jellegű és semmi esetre sem olyan mértékű, ami indokolná a szónokias kérdést: „Csak kivételes művészegyéniségek akarják tudni és érezni, mit jelent ezen a helyen a vártán állani?" A színház vezetősége nagy gonddal és körültekintéssel törekszik arra, hogy színészeink — a legkiválóbbaktól kezdve az évről évre jelentkező friss ígéretekig — képességeiknek megfelelően és a műsorra kerülő darabok, az azokban levő szerepek követelményeit is figyelembe véve — arányosan jussanak művészi feladatokhoz. Ebből azonban nem engedhetünk. Sem abból, hogy a képességeket figyelembe vegyük, sem abból, hog}

7 a szerepek követelményeit szem előtt tartsuk. Ha akár itt, akár ott liberálisak vagyunk, az elsősorban a közönséget károsítja meg, s persze a színház hitelét is. Kényes kérdés ez, tökéletesen megoldani nem is lehet, bizonyos, hogy éppen olyan hiba volna fenntartás nélkül hitelt adni minden — e téren jelentkező — többnyire átmeneti panasznak, mint amilyen hiba az volna, ha a színház vezetősége nem figyelne következetesen tagjainak egyéni művészi problémáira is. Van viszont az említett cikknek egy olyan megállapítása, amit kénytelen vagyok eleve visszautasítani. „Színészeink közül sokan így vélekednek: Angliában jobban fizetik a színészeket, Franciaországban pedig nagyobb és általánosabb igény mutatkozik a nyelvkultúra iránt, mint nálunk. A mi közönségünk — mondják — nem Ínyence a magyar nyelvnek." Később a cikk így folytatja: ... „valamennyit vissza kell hódítaniuk a régmúlt elődök, a Dérynék lelkéből, akik a magyar nyelvű drámának szentelték életüket, pedig az angol színészeket akkor is jobban fizették . . ." stb. Ez sértő színészeinkre és nem is igaz. így nem gondolkoznak a Nemzeti Színház színészei (egyébként a többi színházakéi sem). Azért, mert szerényebb anyagi dotációban részesülnek, mint némely gazdagabb ország színészei — sem nem játszanak, sem nem beszélnek rosszabbul. És arra sem hivatkoznak, hogy a mi közönségünk „nem Ínyence a magyar nyelvnek". Ha van — és van! — javítanivaló színjátszásunkban a beszédkultúra terén, az fokozott követelményeket támaszt elsősorban a rendezőkkel szemben (még többbet kell erre figyelniök), a Főiskolával szemben (nem elég megnyugtató az onnan kikerülő fiatalok beszédkultúrája), a kritikával szemben (csak elvétve szentel teret ennek a kérdésnek) és — végül, de nem utolsósorban íróinkkal szemben (akik maguk sem valamennyien és nem mindig elég igényesek). Persze színészeinket is terheli felelősség: a magas színvonalú beszéd — és mozgáskultúra terén ők is többet követelhetnek meg önmaguktól. De ami itt hiba, az nem az anyagias gondolkozásból, nem is a cinizmusból ered. És ehhez kapcsolódik az az észrevétel is, ami az előadásainkban jelentkező lazaságokra, fegyelmezetlenségekre vonatkozik. Igaz, hogy a cikkíró egyik mondatában cáfolja azt, amit a másikban állít („A fáradtság és talán az is, hogy a Nemzeti tagság hajdani fénye kissé megkopott, gyakorta oka színpadi fegyelmezetlenségeknek is." Később viszont: „Ritkán fordulnak elő, de a közönség mindig észreveszi." ) Közel 40 (negyven) éve ismerem — és elég jól ismerem a Nemzeti Színházat. Nem állítom, hogy a jelenben lazaság, fegyelmezetlenség soha nem fordul elő, de azt az állítást meg merem kockáztatni, hogy — mióta ismerem — üyen általánosan megmutatkozó, következetesen és minden egyes előadáson tapasztalható művészi fegyelem, mint most nem igen volt még a színházban. Ezt mi nagyon fontosnak tartjuk és nagyon vigyázunk rá, hogy tovább erősödjék. Végül — van a cikknek néhány olyan kitétele, amely direkt vagy indirekt módon bírálja a Nemzeti Színház kommerciális gondolkozását. „A Nemzeti annyiban tarthatná meg leginkább 150 éves tradícióját. . . stb. . . még akkor is, ha ez anyagilag jobban terhelné a színházat" és „több százezer forinttal túlteljesítették a bevételi tervet, de még fontosabb volna, hogy teljesítsék a magyar dráma és a magyar drámán nevelhető színházi közönség fejlesztési tervét". Nem akarom, — nem is volna értelme tagadni: a Nemzeti Színház valóban törekszik arra, hogy a nézőtér tele legyen, hogy minél többen és ijűnél gyakrabban látogassák előadásait. Törekszünk arra is, hogy a bevételi tervünket teljesítsük, hogy túlteljesítsük. De úgy hiszem: azt végképp nem lehet állítani, hogy ezt az eredményt talmi darabok műsorra tűzésével értük el, vagy üyesmivel akarnánk elérni a jövőben. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Számos fogyatékosságunk van, nem minden produkciónkat sikerül olyan intenzitásúvá tenni, hogy átütő sikert arasson, de amit játszunk: azt tiszta lelkiismerettel, nagy felelősségtudattal játsszuk. A Nemzeti Színház vezetői és tagjai is őszintén arra törekednek, hogy a nemes hagyományok méltó örökösei legyenek, hogy színházuk tartalma, korszerű színház legyen. És hogy a közönség szeresse. Both Béla 31