Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Volly István: Pest-Buda dalai II.

/ A Kiscelli Múzeum Archívumából csolyázásra alkalmas-e még az olvadozó jég Az egylet irodájában ilyenkor vége-hossza nem volt a kérdezősködésnek. Minden kor­csolyázó úgy ismerte az egylet 20-82-es hívószámát (akkor még nem volt automata telefonközpont), mint ahogy napjainkban fejből tudjuk, hogy hatszor kell a kettest tárcsázni, ha taxit rendelünk. A későbbi években, amikor a jégpálya már látogatot­tabb volt, a főváros forgalmasabb helyein ovális alakú hirdetőtáblák adták hírül a jég­pálya nyitva- vagy zárva-tartását. Reggelen­ként kerékpáros küldöncök helyezték el a táblákon a megfelelő feliratot és egy kis zászlót, ha a pálya nyitva volt. A téli hóna­pokban a budapesti utcakép jellegzetes tar­tozékai voltak a BKE táblái. Idővel kevés­nek bizonyultak az utcasarkokon elhelye­zett hirdetések, s a jobb hírszolgálat érdeké­ben minden villamos-megállóhelyre is sze­reltek táblát. 1898-tól kezdve pedig Puskás Tivadar világhírű találmánya, a „beszélő új­ság" (Telefon Hírmondó) is közölte a jég­pálya híreit. Bizonyára vannak még néhányan, akik a századforduló táján a budapesti korcsolyázó életnek aktív részvevői voltak, ők is tudná­nak mesélni; de még hitelesebb, ha egy­korú írást idézünk. Dr. Márkus Jenő, Ma­gyarország 1903. évi műkorcsolyázó bajnoka írta 1909-ben az itt következő sorokat. „Végre beköszöntött az igazi tél! A hűvös szélben lobogva hirdetik a kis zászlók, hogy Az Erzsébet Nőiskola házi jégpályája az Ajtósi Dil KOiU OK' tást is Kezdetben petróleumlámpákkal kí­sérleteztek, majd áttértek az ívfény- és ké­sőbb az izzólámpás világításra. Most már késő estig állhatott a bál; s csakugyan, a jégpályán kialakult sajátos társasági életben valóságos báli hangulat uralkodott. Egyre többen járták a korcsolya alá alakított csár­dást, keringőt, mazurkát és a francia né­gyest. Nem hiányoztak a lányok kísérői sem, akik a melegedőből vagy kényelmes szánkókon üldögélve gyönyörködtek a jégen ide s tova „iringáló" fiatal párokban. Hogy a mamák meg ne fázzanak, a szánkók tal­pára kis agyagbögréket erősítettek, ame­lyekből izzó szénparázs árasztott valami kis meleget. Néhány esztendő múlva a tagok és a rész­jegyesek száma meghaladta a kétezret; több ezer napijegyes látogatta egy-egy idényben a jégpályát. Az egylet kinőtte az első évben épített melegedőházikót is. 1875-ben Lech­ner Ödön műépítész tervei alapján elkészült az új korcsolyacsarnok. A famunkával gaz­dagon díszített kioszkszerű épület csaknem két évtizedig adott otthont a jégsport hívei­nek. Lechner alkotása helyébe 1893-ban Francsek Imre tervei szerint új csarnok épült. Ezt az épületet azóta némileg kibőví­tették, de még mai alakjában is megőrizte újkori barokk stílusát. A csarnok középső kupolája alatt ma is látható az a félkör alakú homlokzattal ellátott helyiség, amelyben annak idején a katonazenekar játszott. soron (Klösz Gy. felvétele, Harsányt reprodukciója) A Dózsa György út környékének lakói, főleg a gyerekek, jól ismerték azt a különös kiképzésű faépületet, amely a Damjanich utcával szemben, a sátorcirkusz szomszéd­ságában állt. A gyerekek „csőszház" néven ismerték és így emlegették azok is, akiknek ma az unokái szaladgálnak a Városligetben. Ez az épület eredetileg korcsolyacsarnok volt és nagyapáink a gyenge fagyok idején az előtte levő játszótéren korcsolyáztak. 1895-ig ugyanis a Városligeti-tó nem volt szabályozva, vizét nem lehetett leengedni. Ezért a rendőrség a korcsolyázást csak akkor engedélyezte, ha az úszó jég legalább 10 cm vastagságúra hízott. Hogy a kisebb fagyok idején is biztosítani lehessen a korcsolyá­zást, szükség volt egy olyan pályára is, ahol nem fenyeget a beszakadás veszélye. Erre a célra bérelte ki 1888-ban az egylet a fő­várostól az említett játszóteret, amelyet fel­locsolva korcsolyapályaként használtak, amíg a tó jege az előírt vastagságot el nem érte. A kisegítő pálya mellé épített korcsolya­csarnok csak hét évig szolgált ebben a mi­nőségben; utána a főváros tulajdonába ment át, és fennállásának 79. évében, ez év nya­rán bontották le. Fél évszázadnál is hosszabb ideig (1869-től 1926-ig) hazánkban a korcsolyázás me­rőben az időjárástól függött, és fagypont körüli időben nem lehetett biztosan tudni, vajon befagyott-e már a tó, illetőleg kor-4}

Next

/
Oldalképek
Tartalom