Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Volly István: Pest-Buda dalai II.

a Budapesti Korcsolyázó Egylet jégpályája egész nap nyitva. Katonazene. Hamar előkerítik a gondosan őrzött korcsolyákat, aztán megindul a népvándorlás. Az egész város apraja-nagyja talpon van. Szorongásig megtelnek a villamosok, a döcögő omnibuszok, s a sok jármű: az elegáns fiakkerek, baktató konflisok, a díszes hintók meg a pöfögő automobilok csak úgy ontják magukból az embereket. A liget csöndjét vidám élet váltja fel. Egymásután érnek a csarnok feljárójához, ki gyalog, ki kocsin. Az érkezőket prémbundás portás fogadja. Tisztelegve emeli a jobb kezét fehértollas süvegéhez. Aztán kinyitja a nagy ajtót, s íme, benn vagyunk a rég látott kedves csarnokban. A mamák a melegedőbe vonulnak, a fiatalság meg sietve korcsolyát köt. Aztán le a jégre! Micsoda boldogsággal siklanak végig a sima tükrön! Hangos kacagás, pajzán dévajkodás tölt be minden zugot. Déltájban sétálók lepik el a csarnok előtti széles járdát. Olyan korzót lát itt az ember, akár tavasszal a Duna-parton vagy a Kossuth Lajos utcában. Különösen vasárnap és ünnepnapokon, amikor délelőtt is szól a zene. Ember ember hátán tolong s a tömegben alig lehet előbbre jutni. Hát még a jégen! Verőfényes időben négy-ötezren lepik el a pályát, csak úgy nyüzsög a • kavargó emberáradat. Este nyolc órakor megkondul a jelzőharang s éles szavával távozásra int. Még utoljára körülkorcsolyáznak, aztán siet mindenki a csatolókhoz. Ott már türelmetlenül várnak a mamák, akikről a mulatság közepette szépen megfeledkeztek. De azért nem haragszanak a hálátlan fiatalságra. Jól eltelik nekik is az idejük. Az emeleti nagyterem széles tükörablakain keresztül hosszasan gyönyörködnek a jégen tovahullámzó sokaságban, s ha ezzel beteltek, fel-alá sétálnak a pódiumon, kedélyesen elbeszélgetve az ismerősökkel a divatról, a háztartásról, a családi eseményekről, a farsangi hírekről és más mindenféléről. De a szép kép, a vidám élet sem tart örökké. Változik a nap járása, már csak esténként lehet néhány rövid órára megnyitni a pályát, míg az első tavaszi eső, a langyos szelek az enyészetre ítélt jég szomorú sorsát végleg meg nem pecsételik. A csarnok kapui bezárulnak, az utcákról leszedik a kis táblákat, s a rozsda elől gondosan beolajozott korcsolyák a fiókokba kerülnek. Vége a télnek! De megmaradnak a szép napok felejthetetlen emlékei, s megmarad az a vigasztaló remény, hogy hiszen jövőre megint lesz tél, s akkor majd ismét korcsolyázunk." A törzstagok társadalmi összetételére sem nehéz következtetni a leírtakból. Az egylet alapítóinak — egyetemi hallgatóknak, pályájuk kezdetén álló fiataloknak — a lelkesedésen kívül jóformán semmijük sem volt. Márpedig a pálya gondozása, az építkezések, a tómeder rendezése, a személyi és a dologi kiadások súlyos terhet róttak az egyletre. Sem állami, sem városi támogatásra nem számíthattak; kénytelenek voltak alkalmazkodni az akkori társadalmi viszonyokhoz, s megnyerni ügyüknek az arisztokráciát és a vagyonos polgárokat. Törekvésük sikerrel járt; erről a századforduló táján az egylet titkára így számolt be évi jelentésében: „Gondoskodva lévén a szórakozó helyek szokásos salakjainak távoltartásáról, egyleti pályánk a főváros művelt középosztályának és a rangos és pénzes felsőosztálynak kedvelt, sűrűn látogatott találkozó helye.'" Az egylet működéséről azt írták, hogy „összekötő kapcsot létesített a különböző társadalmi osztályok között." Ez azonban csak az uralkodó osztályokra értendő, mert másutt ezt olvashatjuk: „Az egylet külön jégpályát tart fenn a tavon a szegényebb néposztály részére, ahol néhány fillérért, sőt, ingyen, bárki korcsolyázhat." Ez az alamizsnaszemlélet nem éppen hízelgő az egylet vezetőségére. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy az egylet a korcsolyázó sportban nagy eredményeket ért el. Európai nívóra emelte a hazai jégsportot és sok kiváló versenyzőt nevelt (Földváry Tibor, Kronberger Lili, Méray Horváth Zsófia műkorcsolyázók; Péczeli Andor, Mannó Miltiades, Wampetics Imre, Pajor Imre gyorskorcsolyázók; Rotter—Szollás páros műkorcsolyázók stb.), akik nemzetközi versenyeken is sikerrel szerepeltek, jóllehet az északi államok versenyzőivel szemben nagy hátrányban voltak. A műjégpálya megépítéséig ugyanis átlagban mindössze 45 korcsolyanap jutott egy-egy idényre (napjainkban legalább 120 a korcsolyanapok száma), de voltak fagyszegény telek is, amikor a pályát egyszer sem lehetett kinyitni. A korcsolyasport hívei két esztendő múlva ünnepelhetik a hazai szervezett korcsolyázó élet megindulásának centenáriumát. Az úttörő Kresz Géza — akinek nevét egy utcanév őrzi a XIII. kerületben — egy emléktáblát is megérdemelne a Műjégpálya városligeti csarnokában ... 44