Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Nemzeti Színház 1968. Jósfay György cikke

Nemzeti Színház 1968 Aszínháznak, és így a Nemzeti Színháznak is, elsősorban a jelene érdekes, hiszen a közönség a mindenkor folyó színházi évadban, a nap mint nap megtekinthető előadásokra vált jegyet. Alig befolyásolja őt ebben a színház százados múltja, hagyományai, még kevésbé jövője. A színház vezetőit, művészeit azonban másként érinti a múlt és a jövő, ugyanis a hagyományok ismerete, elvetése vagy ápolása hatást gyakorolhat a jelen műsorainak és stílusának kialakítására. Különösen áll ez a Nemzeti Színházra, amelynek művészi munkáját elemezve nem hagyhatjuk figyelmen kívül a múltat és a jövőt sem. A múlt inti a jelent „A Nemzeti Színház a magyar nemzeti dráma és a magyar drámai színművészet ápolására alkottatott" — írják az egykori beszámolók. Felépítésére az egész nemzet összefogott; azután, amikor megnyílt, alig akadt közönsége. Hogy ne kelljen kapuit időnként bezárnia, kötéltáncosok mutatványainak is otthont adott. Eleinte a vármegyei intézőbizottság kötötte meg Bajza József igazgató kezét, később egy országos választmány vitte csődbe a színházat. így eszméltek rá, már az elődök, hogy a színház működtetésének a hozzáértő egyszemélyi igazgatás lehet csak az alapja. Bartay Endre, az első „bérlő" igazgató, drámapályázattal kezdte, olyan magyar színművet keresve, amely képes a köznépet is a színházba csalogatni. Ennek eredménye lett Szigligeti Szökött Katonája, amely nagy sikert aratott. Később Szigligeti, Csiky és Paulay Ede is elsősorban a magyar írótársadalom új drámáival, s csak másodsorban francia társalgási drámákkal és külföldi klasszikusokkal lendítették fel a színházat. Paulay, az első európai értelemben is koncepciózus rendező, az új drámák mellett 1881-ben és 82-ben „magyar ciklust" hirdetett, és ennek keretében rendezte meg a Csongor és Tündét és Az Ember Tragédiáját. Ezzel egyidejűleg kezdődött a nagy sztárok (Csillag, Fáy, Márkus, Gabányi, Szacsvay stb) és az együttes munkára törekvő rendezők állandó versengése. A századforduló táján — Paulay halála után — a divatos nyugati áramlatoknak behódoló erélytelen és koncepció nélküli vezetés (gróf Festetich, alias Tolnai Andor és Somló igazgatósága) szétforgácsolódott a sztár-klikkek rivalizálásában, és eltért a színház eredeti célkitűzésétől. A színház csak Tóth Imre, Paulay egykori erélyes főrendezője igazgatása alatt lendült fel ismét, de már új, „ideiglenes" otthonában, a Népszínházban. A régi Nemzeti Színházat lebontották. Erről utána sokan vélekedtek ilymódon: „A régi kedves és szép épületet vétkes hebehurgyasággal lebontották, és míg a tervezett új színház felépül, addig a bajbajutott Népszínház épületét bérelték ki a Nemzeti Színház számára, mely azóta is ebben a nem minden tekintetben megfelelő épületben működik" — illetve működött, mert azóta — a hasonlóságot erőltetni sem kell — már ezt az épületet is lebontották, és a tervezett új színház ki tudja, mikor készül el. S mivel az új, „végleges" Nemzeti körül nagy a csend, a sajtó sem ír róla esztendeje, gyanús, hogy még soká lesz kénytelen a Nemzeti Színház immár harmadik — valamivel korszerűbb — ideiglenes otthonában működni. A Nemzeti az első világháború utáni nehézségeket hamar kiheverte, és elsősorban Hevesi Sándor zsenialitása révén soha nem látott virágzásnak indult. Régi magyar drámai értékek: a Czillei és a Hunyadiak, a Mózes, számtalan verzióban a Tragédia éppúgy színre kerültek, mint a legnagyobb klaszszikusok és a legmodernebb európai szerzők. Hevesi már vérbeli színházi ember volt, míg elődje, Ambrus Zoltán részben a minisztériumból dirigáló hivatalnok Pékár Gyula és az ellenőrző Színművészeti Tanács miatt, másrészt azért, mert ő maga is csak az irodából, tisztán irodalmi szemlélettel irányított, nem lehetett jó vezére a társulatnak, jóllehet a szigorú cenzúra és a gáncsoskodások ellenére is műsorra tűzött kilenc, akkori új magyar drámát. Hevesi Sándor sokat tanult az európai színház nagyjaitól, írót, színészt és közönséget egyaránt tisztelve világszerte elismert színházzá fejlesztette a Nemzeti Színházat. Az egyre jobban teret hódító fasizmus azonban hamarosan eltávolítja a színház éléről, és azóta igazán jelentős, hasonlóan magas színvonalú vezetést ritkán találhatunk a színház történetében. Jóllehet utóda, Németh Antal, kinevezett igazgató, erős kezű, vérbeli művész volt, a háborúba fulladó kor, a harmincas évek vége, korlátozta a színház lehetőségeit. Hogy a művészi színvonal mégsem csökkent, annak kizárólagos oka: szabad kezet kapott a társulat átszervezésére. A színház valamennyi tagjának felmondtak, és az igazgató azt szerződtette vissza, aki beleillett művészi koncepciójába. Az ő nevéhez fűződik a jelenbe nyúló új Nemzeti Színház műsorainak és színész gárdájának kialakítása, hiszen Apáthy Imre, Makiári Zoltán, Gózon Gyula, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Tőkés Anna és sok más kiválóság mellé az Akadémiáról szerződtette Olty Magdát, Gobbi Hildát, Lukács Margitot, Ungvári Lászlót, Major Tamást és Várkonyi Zoltánt, olyan darabokra, mint az új Bánk Bán, az új Tragédia, a Csongor és Tünde, a Liliomfi, a Kegyenc és számos más klasszikus és modern műhöz. Elsőnek próbálkozott az Ember Tragédiája kamara előadásával is, amelyben elsősorban Madách szellemiségét hangsúlyozta. És ezzel lényegében a mához érkeztünk, hiszen több, kisebb-nagyobb hullámhegy és völgy után a színház ma még a köztudatban elevenen élő közvetlen tegnapja, melyről egy későbbi nemzedék mondhat majd „pártatlan" véleményt, vezet a mába. Ismét előtérben a magyar dráma Napjainkban a Nemzeti Színház mintha vesztett volna patinás, sajátos és magyar szellemi arculatából, amely régente nemcsak dotált, kivételes anyagi helyzetét, de művészi rangját is fémjelezte. Most valamennyi fővárosi színház játszik régebbi és új magyar drámát, klasszikus és modern külföldi műveket. Elszipkázták a Nemzetitől hajdan privilégizált klasszikus műveit, és a mai magyar drámák közül sem játszanak kevésbé magvas vagy kevésbé költői műveket. A jelenség egyik oka kétségtelenül, hogy az államosítás után valamennyi színház a Nemzeti korábbi anyagi biztonsága szintjére került. A színház mai igazgatója, Both Béla így fogalmazta meg a Nemzeti működési elvét: „A Nemzeti Színház elsőrendű feladata a magyar klasszikus és új magyar színművek korszerű előadása, egy-egy klasszikus világirodalmi remekmű, és néhány kiemelkedő és aktuális mai külföldi dráma bemutatása. A közönség fokozottabban várja az igényes műsor összeállítást és az igényes korszerű színjátékot. Ezt az igényt kívánjuk szolgálni." így vélekedik Marton Endre, a színház egyik főrendezője is: „Mind régebbi, mind mai színművek színpadra állításánál az a legfőbb szempont, hogy a legaktuálisabb kérdéseket vesse fel, hogy elsősorban az ember és a társadalom viszonyát ábrázolja. A rendezők feladata, hogy megtalálják és megvalósítsák a daraboknak leginkább megfelelő, korszerű, a tartalomhoz híven kapcsolódó stílust." A célkitűzésekkel egyetérthetünk; a Nemzeti Színház legyen tartalmi célkitűzéseiben is korszerű, modern színház; de helyes volna, ha egyre inkább visszakanyarodna eredeti hivatásához, a magyar dráma ápolásához. Az elmúlt évadokban átlagosan bemutatott 2 — 3 mai és 2 — 3 régebbi magyar dráma száma ugyanis még mindig alatta van az egyik legválságosabb korszak 9 —10 új magyar bemutatójának. Ezen a téren jelentős lépésnek mondható a közelmúlt néhány drámapályázata, még akkor is, ha igazán kiemelkedő mű nem született. Az okok vizsgálata sok esetben a Nemzetin kívülre vezet. (Gazdasági szemlélet, írói törekvések, részben érdektelenség, bizonyos színvonalbeli engedmények.) A színház nagyobb kockázatvállalással, művészi bátorsággal — amelyre ma már néha van példa —, csökkenthetné az új magyar dráma elé gördülő akadályokat. Amellett, hogy igazi színházi produkciókra törekszenek, érezhető, hogy ezekben egyre gyakrabban a kasszasiker igénye jut szóhoz. A Nemzeti annyiban tarthatná meg legalább 150 éves tradícióját, hogy a nem is mindig biztos kasszasikert jelentő külföldi produkciók helyett is magyar művekkel kísérletezne, még akkor is, ha ez anyagilag jobban terhelné a színházat. A mai adott helyzetben ugyanis semmiféle kasszasiker sem szüntetheti meg a színház állami szubvenciójának szükségességét. (Hogy csak egy példát említsünk: a Bűnbeesés után című drámában felvetett lelkiismereti konfliktusokat sok magyar mű erőteljesebben és aktuálisabban fejezhetné ki, nem is szólva arról, hogy ezek a művek talán szélesebb rétegeket is lekötnének és szórakoztatnának, vagy ahogy Bartay száz egynéhány évvel ezelőtt megfogalmazta, képesek lennének a köznépet is a színházba csalogatni.) A magyar drámai műfaj ápolásában az új művek bemutatóinál jelentősebbnek bizonyultak a hagyományokat felelevenítő kísérletek. Évek óta csaknem állandó telt házzal játsszák Major Tamás rendezésében Az ember tragédiáját, amely mind rendezői felfogásában és előadói stílusában, mind pedig szcenikájában elsősorban Madách szellemiségét, filozófiájának örök fiatalságát hangsúlyozza. Az előadás hazai közönségünk valamennyi rétegének, és a színház iránt érdeklődő külföldieknek is elnyerte tetszését, lelkes elismerését. Ehhez az örök műhöz csatlakozik két nagyszerű kísérlet, Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak és Madách Imre: Mózes című drámájának színpadra állítása. Az érdem elsősorban Marton Endréé, aki az írókhoz simuló teremtő fantáziával állította színpadra ezeket a műveket, ragyogó művészi teljesítményre sarkallva a színészeket, a díszlet- és jelmeztervezőket egyaránt. A kísérlet sikerült: mindkét darabot telt házak előtt játsszák, mindkét műben a szép magyar nyelvvel, a költőiséggel, tartalmilag pedig nagyon is aktuális problémákkal találkozhat a néző. Mindkét mű útjelzőként irányítja a figyelmet hazai, magyar művészi és társadalmi értékeink felé, bizonyítva, hogy ezeket nem lehet kézlegyintéssel elintézni és az igazi értékeket nem éppen a sznobizmus divatáramlataiban lehet megtalálni. Bár a mai magyar drámák közül kevesebb az igazán jelentős — maradandó értékükről a kortárs ritkán ítélhet helyesen — de Sánta Ferenc Éjszaká-)a például jó műnek és értékes előadásnak bizonyult. Ha a mai magyar drámák a Nemzeti Színház repertoárjában szaporodnának, még akkor is örömet és bizakodást keltenének, ha ezek a művek esetleg elmaradnának a külföldi sikerdarabok látogatottságától vagy ünneplésétől. A Nemzeti Színház művészeinek aligha lehet értékesebb törekvése, mint a magyar dráma feltétlen szolgálata. Erre is akadt példa. 6