Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Nemzeti Színház 1968. Jósfay György cikke

Szinte megható az a hit és akarás, amellyel például Major Tamás színpadra kényszerítette Komlós János Majakovszkij adaptációját, a Buffó Misztérium alapján íródott „Az Édent bezárták" című darabját. Hatalmas művészi alkotóerővel ihlette meg az egész társulatot annak érdekében, hogy egy új magyar mű igazán színpaciképessé, érdekes, modern előadássá váljon. Ugyanez a hatalmas erőfeszítés, és „szent, művészi őrület" vezette Major Tamást Brecht A vágóhidak Szent Johannájának színreállításában, még akkor is, ha kevésbé aktuális, bizonyos fokig érdektelen és elavult művet tűzött műsorra. Csak azt sajnáljuk, hogy ez az energia nem ismét egy új magyar mű színrehozásában égett el. A színház 1968 — 69-es új évadjában ismét helyet kapnak friss hazai művek. Dobozy Imre, Száraz György és Urbán Ernő ír egy-egy színművet, de nem ártana, ha „menet közben" előbukkanna esetleg még egynéhány, ma még talán fiókban rejtőző dráma is. Színészek — szerepek Bizony sokan húnytak el az elmúlt évtizedek nagyjai közül, és sokan vonultak nyugalomba. De hányan kerestek maguknak másutt színpadot? Ma már a Nemzeti sem ad több fizetést, nyugdíjat sem egyedül ez a színház biztosít, mint régen, ezért több évtizedes hűség után is vándorolnak el nagy művészek, akár a Madách, akár a Vígszínházhoz. Lehet, hogy ennek az anyagiakon kívül más oka is van? Csak kivételes művészegyéniségek akarják tudni és érezni, mit jelent ezen a helyen a vártán állani? Az elmúlt évadokban a legtöbb nagy főszerep három „sztár" vállán nyugodott: Váradi Hédién, Sinkovits Imréén és Kálmán Györgyén, amit az is bizonyít, hogy betegségük esetén egy-egy művet hosszabb időre is félre kellett tenni a repertoárból. A velük egyenrangú „nagyok" kevesebbet játszottak, az új vezető gárda pedig csak most formálódik. Sem emberileg, sem művészileg nem helyes legjobb színészeinket túlterhelni. Sinkovits Imre — csodálatra méltó teljesítmény — estéről estére hosszú és hatalmas főszerepeket játszik, számos film, televíziós és egyéb művészi feladat között. A nagy előadásszám külön díjazása, a „tuli" nem tudta maradéktalanul megoldani a tehermentesítést. De nemcsak anyagi megfontolások késztetik arra legjobb művészeinket, hogy minden felkérést elvállaljanak. Nem egyszer hallani: „jaj annak, aki egy tv- vagy filmszerepet visszautasít, az a rendező már nem hívja őt többé." Pedig a túlterheltség a művészi színvonal rovására is mehet. A fáradtság, és talán az is, hogy a Nemzeti tagság hajdani fénye kissé megkopott, gyakorta oka színpadi fegyelmezetlenségeknek is. Pedig az érthetetlen, „dobott" szövegmondás, egy-egy magyar klasszikus mű megcsonkítása, apróbb magán-akciók nem bocsánatos bűnök a színházban, a Nemzetiben pedig egyenesen megengedhetetlenek. Ritkán fordulnak elő, de a közönség mindig észreveszi! A nagy általánosságban persze inkább az egyöntetűség és a magas művészi szerepformálás jellemzi az előadásokat. Errenemcsak az előadók ügyelnek, de egyes rendezők is. Marton Endrét csaknem minden este a színházban találhatjuk, ha általa rendezett darabot játszanak. A szerepek változatos kiosztását segíti a színészgárda állandó frissítése, fiatal művészekkel. (Hajdan micsoda három ördögfióka volt a Csongor és Tündében Major, Ungvári, Várkonyi!) Mostanában nem mindig a leginkább odavaló és legtehetségesebb főiskolásokat szerzi meg a Nemzeti Színház. Ennek oka, egyszerű „belső titok". A színház főrendezői rendező-szakos hallgatókat oktatnak a Főiskolán, és a színészeket nevelő tanárok saját színházaikhoz, a Víghez, a Madáchhoz viszik legjobb tanítványaikat. A probléma úgy véljük, mégis áthidalható. Both Béla igazgató szerint: „Színjátszásunk előtt még vannak meghódítandó csúcsok." Megint csak egyet kell vele érteni. Jóllehet a modern játékstílus kialakulóban van, mégis láthatunk olykor rossz mozgást, hallhatunk gondatlan beszédet, és egy előadáson belül generációk szerint megosztó különféle játékstílust. Néhány külföldi vendégegyüttes fellépése után elterjedt, hogy az angol és német színészeknek nagyobb a testkultúrája, hogy a francia színészek gondosabban, szebben beszélik anyanyelvüket stb. Színészeink közül sokan így vélekednek: Angliában jobban fizetik a színészeket, Franciaországban pedig nagyobb és általánosabb igény mutatkozik a nyelvkultúra iránt, mint nálunk. A mi közönségünk — mondják — nem ínyence a magyar nyelvnek. Hogyan lenne ínyence, ha nem tálalnak elébe csemegét ? A Czillei és a Hunyadiak, a Mózes és a Tragédia sikere bizonyítja, hogy igenis igényli közönségünk a szép magyar nyelvet, és a Nemzeti Színháznak élen kell járnia ennek az igénynek élesztésében. Amit eddig tettek, az dicséretes. Tovább kell lépniük, és valamennyit vissza kell hódítaniuk a régmúlt elődök, a Dérynék lelkéből, akik a magyar nyelvű drámának szentelték életüket — pedig az angol színészeket akkor is jobban fizették. Legalább ebben a tudatosságban tűnjék ki a többi színházak közül a nemzet színháza. Hadd lássunk korszerűen szépet! Marton Endre nyíltan és keményen jelentette ki, hogy kevés történt a modern szcenika megvalósításáért. Szinte alig képesek a modern képzőművészet erejével támogatni a korszerű írói és rendezői törekvéseket. Több bátorság és persze, több pénz is kellene a kísérletezéshez, hiszen ezen a területen európai viszonylatban elmaradtunk. A bátorság a színház vezetőire vár, s az talán majd megnyithatja az „illetékes erszényeket" is. Marton Endre hiányolta a szcenikus és díszlettervező képzés terén a színházak, a Szövetség és az Iparművészeti Főiskola kooperációját. „Nem tudunk róla, hogy hol vannak a fiatal szcenikus művészek ?" mondotta. Kifakadása azért is jogos, mert az ő darabjaiban sok szépet és korszerűt is láthattunk. A Czillei és a Hunyadiak színben és anyagban összehangolt díszletei és jelmezei, a Mózes Chagall-i színekben derengő horizontja azt bizonyítja, hogy inspirálóan hatott a tervezőkre. Hasonló újszerűre törekvés jellemzi a Tragédia színpadképét is. Major Tamásé az érdem, hogy festőművészre, Bálint Endrére bízta megálmodását. Kevésbé hatott jól, hogy Kaffka Ameriká]a az utóbbi időben immár a harmadik darab volt, amelyben vascső és favázszerkezet szolgált a színpadtér kialakítására. A közönség figyel és fizet Gyakori a telt ház. A külföldi ínyencségek mellett a magyar drámák is kasszasikert jelentenek (a Bűnbeesés helyett telt házzal ment a Mózes), még indokoltabb tehát több magyar művet műsorra tűzni. A nemzeti színház közönsége alkalmibb jellegű, mint a többi színházé, viszont szélesebb rétegeket mondhat magáénak. Sok az ifjúsági előadás, fiatal nézőket nevelnek a színháznak. Ezért aztán fontos az is, hogy az elmúlt évadban több százezer forinttal túlteljesítették a bevételi tervet de — még fontosabb volna, hogy teljesítsék a magyar dráma és a magyar drámán nevelhető színházi közönség „fejlesztési" tervét. Ezt persze nemcsak a színház vezetőinek kell tudomásul venniük. A színház bővelkedik olyan tehetségekben, akik most ismét bizonyíthatják, hogy a x Nemzeti nemcsak egyike fővárosunk színházainak. Ehhez jótékonyan hozzájárulhatnak a nézők is, és a közönség közpénzével és közkívánatával sáfárkodó vezetők egyaránt. A pénztárkönyv tehát máris a közönség elégedettségét igazolja. A Nemzeti Színháznak viszont az a feladata, hogy lépjen az igények eléj s ápolja és serkentse a magyar drámai művészetet, amelyért alkottatott. Jósfay György Müemlékhelyreállítási nívódíjak kiosztása Az 1967. évi műemlékhelyreállítások tudományos, műszaki és művészeti értékelése során az Országos Műemlékvédelmi Bizottság javaslatára és az Országos Műemléki Felügyelőség előterjesztése alapján a műemlékhelyreállítási nívódíjakat Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter az alábbiak szerint osztotta ki: I. fokozat: NAGYTÉTÉNYI KASTÉLYMÚZEUM; tervezők: Borsos László és Thurszky Béla, kivitelező: Fővárosi 4. É. V. Venekey Gyula főépítés vezető, Márai János technikus. II. fokozat: NÓGRÁDSÁPI GÓT TEMPLOM; tervező: Schőnerné Pusztai Ilona, régész: Kozák Éva, falkép restaurátor: Rádi Ferenc. Miniszteri dicséretben részesültek: NAGYBÖRZSÖNYI BÁNYÁSZTEMPLOM; tervezők: Sedlmayer Jánosné Beck Zsuzsa, statikus: dr. Urbán István, régész: Romhányiné Ruttkai Ida, falkép restaurátor: Reisinger Mária, kerttervező: Őrsi Károly. Kivitelező: OMF építő kiviteli O.; Barna Gyula építkezési vezető, Ferencz Sándor művezető. NÓGRÁDSÁPI GÓT TEMPLOM; őrsi Károly kerttervező. Kivitelező: OMF kiviteli O.; Barna Gyula építésvezető, Ferencz Sándor művezető. BUDAPEST, FERENCZES TEMPLOM; tervezők: Borsos László és Thurszky Béla. Kivitelező: Fővárosi 2. É. V. Mészáros Antal főépítésvezető, ÉM Kőfaragó V.: Nick Endre, Borsos Pál. BUDAPEST, I., TÁNCSICS U. 26. KÖZÉPKORI ZSINAGÓGA; tervező: T. Papp Melinda, régész: Horler Ferenc, falkép restaurátor: Reisinger Mária. 7