Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - A magyar Metró és az utcák nélküli város

Gegesi Kiss Pál 14 szépség egyik hír hordozója... Anna Margit gyűjteményes kiállítása elé A kiállítás-megnyitó, ha nem akar a leltárszerű felsorolás unalmasságába szürkülni, emberien szubjektív kell legyen. Magam is ehhez igazodom. Anna Margitnak a mostanit megelőző utolsó gyűjteményes kiállítása éppen 20 évvel ezelőtt, 1948-ban, az „Európai Iskola" rendezésében került bemutatásra. Mindazoknak, akik e szellemi megmozdulás megindításában 1945 nyarán és őszén részt vettek, majd akik itt Budapesten az „Európai Iskola" fenntartásában és a több mint 30 kiállítása rendezésében közreműködtek — és ezek közé tartozik Anna Margit festőművész is —, ez a két szó együtt nagyon sokat jelentett és nagyon sokat jelent ma is. Mintha az a 20 év, ami Anna Margit két kiállítását elválasztja és összeköti, nem történelmüeg elmúlt idő volna, hanem valami csodaként egyetlen művészeti jelenben terjedne ki. Pedig — túl az én szubjektív érzéseimen — ez az idő a valóságban mégiscsak 20 év volt, és mennyi minden történt e 20 évben mindnyájunkkal; és így mennyi minden kellett történjen Anna Margit festőművésszel is, akinek műveiben itt gyönyörködhetünk. Vajon szoktak-e azon gondolkodni, hogy mi tud egyáltalán történni az emberrel? A választ ezúttal lírai eszközzel próbálom megközelíteni. Az ember él. Az emberi élet-élés milyen bonyolult és milyen egyszerű. Örül, bánkódik. Felébred, elalszik. A vüágosság sötétbe, majd fekete éjjelbe fordul, majd megint derengeni kezd és újból elönt mindent a reggel fénye. Reménykedik az ember, majd elcsügged. Vágyakozik, vágya beteljesül, másikról lemond. A múltjába néz, majd a jövőt próbálgatja. Hallgatja valaki beszédét, majd valaki őt hallgatja. Valaki megsimogatja a kezét, az arcát, máskor ő teszi ezt ellenállhatatlan vágytól hajtva. Néz valamit, vagy valakit és őt nézi valaki, vagy a világ. Tesz, vesz, gondolkodik, cselekszik, dolgozik, alkot, máskor tehetetlenül, tehetségtelennek érzi magát, mintha a semmiben lenne a semmi, és elrombol maga körül vagy önmagában valamit. Fél és bátor. Szorong és biztonság tölti el. Fél a haláltól, és éli a halhatatlanságot. Éhes és szomjas, vagy jóllakott és kielégített. Megnevez valamit a saját életében először, vagy általában az ember életében először; máskor eltitkol, elrejt, belső világa mérhetetlen mélységébe elsüllyeszti a megsejtett valamit mindenki elől. Kap valakitől valamit, máskor ő ad valakinek valamit, vagy saját magát. Mindig keres és mindig talál és mindig elveszít. Meg-megragadja az időt és el-elejti. Meg-megjelenik a térben, a valamiben, és el-eltűnik a végtelenben. Szeret és gyűlöl, őt szeretik és őt gyűlölik, szerelem érinti, ami jó neki, vagy talán rossz, fáj, fájdalmat okozó. Nagyon tetszik neki valaki, máskor ő tetszik nagyon valakinek. Babával, kockával, labdával, csörgővel, kisgyermekkel játszik, vagy pajtásaival szertelenkedik, vagy felnőtt barátjaival latolgatja a világ dolgait. Máskor elvonul minden és mindenki elől egy kuckóba, vagy ha lehet, barlangba, és nem akar tudni semmiről és senkiről. Bármeddig is tenném, hogyan tudnám felsorolni mindazt, ami az emberrel történhet és történik, és ami e 20 év alatt a két kiállítását elválasztó és összekötő időben a művésszel, Anna Margittal történt. Hiszen az említett történések mégcsak nem is mind valóságosak; nagyon sok közülük csak az érzelmi világ megmozdulásaiban, csak az emberi elképzelések, illúziók, „szeretném, ha lennének" fantáziák világában zajlik. És mi lett ennek a 20 évnek az életével? A művész e szempontból szerencsésebb mindenki másnál. Anna Margit életét itt látjuk megjelenítve e kiállítás műveiben. Gyengéden, áhítattal, talán az emberi együttérzés alázatával közelítsünk e művekhez, és úgy foglalkozzunk a bennünk keletkező élményekkel, hogy ez az élmény tulajdonképpen válasz arra a közlésre, amit a művész a műveiben az emberi életről meg kíván mutatni, közölni kíván minden emberrel. A művészet az emberek közötti kommunikáció egy bizonyos formája. A művész — tehát egy ember a sok millió közül — közli a többi emberrel, mondhatnánk mindenkivel, hogy szerinte milyen az emberi valóság. E közlésre különös jelrendszert használ: a művészi alkotást. A művel és a műben az emberi valóságról nem részleteket közöl, hanem az emberi valóság egészét, az egységben megragadott lényeget. Nem egy kis cica selymes szőrét, nem a ház kemény betonfalát, nem a rét füveit, a fák lombját, a tavak vizének felszínét, nem dombot, nem völgyet, nem tájat, nem a kötéltáncos figuráját, nem a háromszöget összekötő vonalakat, nem a pontot, nem a kör vagy a gömb, vagy a gúla foltjait. A művész által megragadott valóságban e részletek között az ember a világ elválaszthatatlan eleme. Emberközpontú ez a valóság. Ember nélkül nincsen művészi világ. A művészi alkotásban az emberen kívüli világelemek és az emberként megformálódott vüág-elemek együttesen tükröződnek, akként, ahogyan a művész saját szubjektív élményében átélte, majd emberi rendjüket meg tudta fogalmazni, tárgyként meg tudta jeleníteni élményeit. A művészeti alkotás közbejöttével minden érzékeny ember megközelítheti, hogy az egyik ember, az ember hírnöke miként ismerte meg átélése segítségével az emberi valóságot, az ember számára leglényegesebb valóság-formát! A művész az emberi valóság vüágából, a szerinte leglényegesebb tudnivalóból és megismerni-valóból, csak azt fogadja el hitelesnek, amit a saját életén át, lénye egészében élményben átélt, és amit ebből az átéltből a művében meg tud jeleníteni és így tud megismerni. Ismétlem, nem részeiben, nem részeire bontva, hanem egészében, egysége teljességében jeleníti meg és közvetíti számunkra az emberi valóságot. Az élményben megragadott általános emberi szubjektum fogalmazódik meg az objektumban: a műben !!! Minden ember — művész és nem művész, műélvező és élménykereső, a legkiválóbb és a leghétköznapibb utca embere — mint ember: lényegében ugyanazon öröm- és boldogság-lehetőségeknek és ugyanazon fájdalmak, félelmek, iszonyatok lehetőségeinek van kitéve. Minden ember szépen és boldogan szeretne élni, és félelmetes fájdalmak, iszonyatok nélkül kívánna — ha már a természet törvényei szerint ez az emberi sors — egykor meghalni. Az élet-közei és a halál-közei minden embert érintő emberi összefüggése, mint emberi valóság, felbonthatatlanul összeköt bennünket embereket. Ezért van, hogy mindenki, külön-külön minden egyes ember az ember-sorstársak „palackban" vagy nem „palackban" küldött minden üzenetét, minden kommunikációs jelet „jó hírre" szomjasan, a boldogság, az öröm lehetőségét lesve várja és fogadja magába. Mint ilyen kommunikációt, mint az ember-élet szépség-lehetőségeinek egyik hír hordozó ját üdvözlöm Anna Margit festőművész kiállítását. * Elhangzott az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján 45