Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - A magyar Metró és az utcák nélküli város

,,/jy élünk mi..." Kicsi magyar falu, száz lélekkel, talán 200 négyzetméternyi helyen, a címe pedig ez: Budapest, VIII. kerület Karácsony Sándor u. 1. Ott van a Teleki tér sarkán, előtte áll meg a 39-es autóbusz. Földszintes, vidékiesen sárgára festett épület, deszkából van a kapuja. Az Aszfaltútépítő Vállalat Munkásszálása — hirdeti egy tábla. Az ajtók udvarházszerűen belülről nyílnak, a kapuban egy bajuszos bácsi amúgy ingujjban, napbarnítottan, pipázik. Jön a gondnok, mondom miért jöttem, tessékel befelé. Benyitunk az első szobába. „Jóestét." „Jóestét". Szívesen fogadnak. Középen asztal, linóleum terítővel, ketten esznek körülötte, valamit, lábasból. Köszönik a jó étvágyat. — Csak azért jöttem — mondom —, hogy megnézzem, hogy is élnek Peiten. — Ha azért jött, jól tette — bólint rá egy alacsony, 50 éves forma parasztember. — így élünk mi, nézze! — mondja egy másik. A szobában négy emeletes vaságy, azon üldögélnek az emberek. A padló aszfalttal borított, de tiszta. Mondják, hogy a szoba lakóinak fele szabolcsi, a többiek Csongrádból valók. — Beszélj te, János — biztatnak valakit. — Jól van — mondja a Jánosnak nevezett —, hát éppen azon tanakodtunk, hogy milyen lesz az a 44 órás munkahét. — Nem lesz az jó — tiltakozik egy hang a szoba sarkából — az a jó nekünk, ha minél többet dolgozhatunk. — Az már igaz, — mondja a 30 év körüli János — amíg itt vagyunk fent, hát dolgozunk. Azért jöttünk, nem, a pénzért ? Helyesel mindenki. Úgy két-háromezer forint között keresnek, abból visznek haza. Ahogy közbekérdezek, ebből a szobából hazajár mindenki. Minden héten. Péntek este indulnak, a szabolcsiak például szombaton reggel érkeznek haza. Havi kétszáz az útiköltség, heti 150—200 a koszt, villamos, ami marad, megy a családnak. — Ha csak 1500—1600 forintot megkeresnénk otthon, bizony maradnánk. De mifelénk nincs megfelelő munka. — így hát Budapesten dolgoznak, látjuk is őket szerte a városban, ők azok, akik tűző napon, fagyban terítik a forró aszfaltot, bontják a kockaköveket, tolják a betonnal teli dögnehéz talicskát. — Pesti legény netn marad meg köztünk — hallom —, s mesélnek egy sikkasztó főkönyvelőröl, aki náluk próbálkozott. — De csak fogta a lapátot, s a hasával nyomkodta már reggel 10 órakor. Hát a kezed mire való, kérdeztük, de el is ment nemsokára — derülnek. — Hozzászoktunk mi a kemény, paraszti munkához — gyújt rá egy Munkásra egyikük (azt szív itt mindenki). Nekem feljött a fiam is, még a kisebbik is utánunk jött, azt pedig nem is akartam, de hát jött a bátyja után. Nyílik az ajtó, egy hozzájuk hasonló, de aktatáskás ember jön, s kis borítékokat oszt szét. A vasúti hozzájárulást kapják, amit a vállalat fizet. 33 forint, de előbb le kell adni a múltheti vonatjegyet. Ketten fel is állnak, mondják, mennek a pályaudvarra, megveszik holnapra a jegyet. Itt komolyan veszik a közösségi életet. — Ismerik Budapestet? — kérdem. — Persze, hogy ismerjük — mondják. Ismerik, hiszen azt dolgozzák nap, mint nap. János kérésemre elmeséli egy napját. Reggel ötkor kel, hétkor már dolgozik, este hatra ér vissza a szállásra, nyolcra pedig ágyban van, akárcsak a szoba többi lakója. Fáradtak, alszanak reggelig. — És mit esznek ? — nézek az üres lábasokra. Reggel szalonnát esznek, délben üzemi kosztot — olcsó, de lehetne jobb ízű — s vacsorára valamit. így mondják: valamit. Van itt konyha, maguk főznek. — Éheznek ? — Ugyan, dehogy — mondják —, hogy lehetne bírni ezt a munkát elég étel nélkül. — Mozi? — Van tévé, néha azt nézzük. — Bartók Terem? (Senki sem értette félre a kérdést, tudták, hogy a szemközti házban levő kocsmára gondolok, amit ki tudja miért, így neveznek a Józsefvárosban.) — A mi szobánkból senki. Nem telik rá. — így hát nincs sok közük Budapesthez ? — De nem ám! — bólogatnak. — Bárcsak sose láttam volna meg ezt a Budapestet — jön be az ajtón, pont ezzel a mondattal a száján egy erős negyvenes parasztember, aki arra a hírre érkezett, hogy újságíró látogatót kaptak. Erre is rábólogat mindenki, aztán a másik most érkezőt piszkálják, aki ugyancsak kapatos. A Bartók Teremből jött. Szavukat azonban elnyomja az erős parasztember hangja, aki mindjárt ki is mondja, azért jött, mert panasza van. Persze a falujáról panaszkodik, hogy van egy vizesárok az utcájukban, s abba belezuhannak a gyerekek. — A múltkor is megyek haza, hát a szomszédék kis Terkája fulladozik. Ledobtam a vekkeremet, legalább abban ne essék kár, s kihúztam. Ott egye meg a fene a tanácselnökünket, évek óta kérjük tegyen valamit, de hiába. Erősen kapatos társa végül csak magához ragadja a szót. Gyorsan elmondja, hogy ő egyedül él. Van ugyan felesége valahol, de rálegyint. Dolgozik és iszik. Bár ki se találták volna azt a bort — kívánkodik, aztán nekem szegez egy kérdést. -És a Kennedy-gyilkosság ? Arról meséljen, mit gondol arról? Erről aztán vagy tíz percig tárgyalnak. A gondnok közben hív, nézzem meg a kultúrszobát. A tévé működik, ülnek bent vagy húszan, de legalább öt széken alvót látok. Vissza se megyek az első szobába, ott már úgyis lefekvéshez készülődtek. — Ide jöjjön hozzánk — hív a kapatos ember —, mi legényemberek vagyunk, későbben fekszünk. Vagy négy fiatal fiú ül az asztalnál, jöttömre hárman kiszaladnak. Ottmarad egy nyakkendős fiatalember, s egy szótlan, szomorú öreg, s borkedvelő ismerősöm. Nézzük hát a fiatalokat! A nyakkendős 26 éves, gépkezelő, hajdusi, nyolc éve dolgozik Pesten. — Hazajár? — 3—4 havonta. Nekem nincs családom. Dolgozik mint a többiek, de estefelé neki akad egy-két óra mozira, csavargásra, lányokra. Kihúzza a fiókját, ott a könyvtara. Két ponyva, három Jókai meg egy Berkesi. — Van még több is — nyitja ki a szekrényét. Az tele van ruhákkal. S megtakarított pénze is van, 30 ezer forint. — Egyszer elment haza — kezd mesélni a borosember. — Itt hagyta a kulcsát, mondta, hogy olvassak. Nyitom ki a szekrényt, kiveszek egy ekkora vastag könyvet, hát uram isten, annyi, de annyi százas hullott ki belőle! Megijedtem ám! Fogtam, s visszazártam a szekrénybe. Bal oldalán egy egészen fiatal fiú kuncog. 17 éves, kiszaladt előlem, de csak visszahozta a kíváncsiság,. Ő Zolika. így hívja mindenki, a szállás Renjaminját. ő sem akar visszamenni a falujába. — Itt jobb — mondja nagynehezen. — Egy olyan kislány kellene — sóhajt fel a 30 ezer tulajdonosa —, akinek szintén van egy kis megtakarított pénze. Az asztalnál könyöklő öregember továbbra is szótlan. Nem is olyan öreg, 62 éves. Csak arra fakad ki, hogy mondogatják a fiatalok, nem érdemes annyit hazautazni. — Ha családod lenne, öcsém, futnál te is haza, mint a nyúl — mondja a nyakkendősnek, aztán visszazuhan a hallgatásba. — Maga hazajár, bácsi? — Én nem — mondja. — Miért nem? —(

bár már sejtem a választ. — Csak egy lányom van otthon, neki meg van családja — mondja az öreg. — Nyugdíja lesz? — kérdem aggódva. — Lesz, három év múlva. — És azután? Hiszen el kell mennie a szállásról. Bólint. Készült erre, vett egy kis telket 50 kilométernyire Pesttől, addigra ház is kerül rá, ott fog majd eléldegélni. Szomorú az öreg, de itt minden harmincnál idősebb üyen komor tekintetű. Ki azért, mert otthon, messze van a család, ki azért, amiért ez a szótlan öreg. így nézhette az óceánt az a másfél millió magyar, aki „kitántorgott" Amerikába. A folyosón szembetalálkozunk egy hosszúhajú fiúval. Az előbb még hetes szakálla volt, most simára borotvált a képe. — Inkább a hajadat nyírattad volna le — évődik vele valaki. — Jól megy neked — szól egy másik. — Borbélyhoz jársz beretválkozni. A fiú szégyenlősen védekezik: — Egyszer egy hónapban, miért ne? A gondnok mutatja a mellékhelyiségeket, rendesek, tiszták, egyébként itt minden tiszta és rendes. Megyünk konyhát nézni, hát citeraszó fogad. Egy farmernadrágos nyírségi legény pengeti hagszerét, az „Ajjaj, fekete vonat"-ot játssza. Aztán jön egy 39-es busz, s a dübörgés elnyomja amúgy is halk éneküket. Mennek hát lassan lefeküdni. B. B. 42