Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Címlapunkon: Az Illés-együttes az Új Világ kapuban. Ágoston István felvétele.

jét, amely gerincét tartja, s akkor le akarták százalékolni, ám a brigád nem hagyta, ők még Kazincbarcikán 1950-ben erős fogadást tettek, — jóban-rosszban együtt tartanak, míg az életből futja, amíg lehet. Tizenhat esztendeig ő volt a vezér, ő tanult meg a legszebben írni. Neki volt a legjobb kibeszédje. őt választották szakszervezeti bizalminak is. Tizenketten vannak. Tizenegy a Csoki cukrászdától a Bercsényi utca sarkáig, a csatorna árkában lapátol, a tizenkettedik meg, rokkantan, itt csőszködik a lakókocsi és a szerszámok körül. írja a teljesítményt, vezeti a naplót, előkészíti a déli szalonnát sütésre, időnként vizet visz társainak, akik helyette, a tizenkettedik helyett is dolgoznak, mert a brigádelszámoláson, a teljesítménylistán tizenkét név szerepel és tizenegy dolgozik úgy, hogy a tucatra való norma meglegyen, hogy kilegyen az ő pénze is. Testvériesen, mert neki még négy éve hátra van a nyugdíj korhatárig, és annyi munka után neki is jár, nem a rokkant pénz, hanem a teljes nyugdíj, mert a középső fia még Szegeden az egyetemen orvosnak tanul. Odavisz a főutat szántó árok széléhez. Lent, első helyen a kunbajszú öregebb Karakas lapátja hányja tempósan a földet. Mögötte öccse, amott a zömök Szőke Miska ... Parányi fejek, érdes kezek, és szüntelen bólogató ritmus. „Megismerem-e Antal Lacit?" Tizenhat éves volt, akkor, a Tardona partján, ma harmincnégy. Az ő kezében csörög dühödten a légkalapács... Hát ő riaszt engem reggelente? Őt küldtem én, szerszámával együtt, annyiszor a pokolba? Igen. Mert nincs itt pesti egy se. Csak az építésvezető, ám ő se pesti, csak valaha itt született, s azóta is itt van állandó lakása, elvben, mert lakása az ország, amerre a munka viszi őket. Építősors. Munkájuk látszatát betakarja az aszfalt, a sima beton, a rá kerülő épület, hiszen ők mindig, mindenütt csak az alapokat rakják, s ha az alap jó, szilárd: ugyan ki kérdi az alaprakók nevét? Most az én városomat építik s pesti egy sincs közöttük. Ám a magasépítők között is alig húsz százaléknyi az e városban lakó. Mások, nem budapestiek, hanem ők az ország minden részéből összeálltak, építik nekünk ezt a várost. Csendes emberek, akik naponta a kátrányos kandliban rakott tűz fölött, a járdaszélen ülve sütik szalonnájukat, mert csak este főznek a lakókocsik gázrezsóin. Építő kezek, emberek, akik egy életet élnek kényelmetlen és zsúfolt, gyakran nem is emberi munkásszállásokon csak azért, hogy új utakat, utcákat, városnegyedeket építsenek évente a budapestieknek. S nem reklamálnak. Nem ostromolják kérvényekkel a kerületi tanácsot, csak azért, mint sokan nem egyszer, hogy a jót jobbra váltsák, holott elsőnek illetné őket minden lakás és kényelem, mert ők építik azt. Mindig is így volt — mondják —. A nagyvárosokat nem lakóik építették. S aki faluját elhagyta, akár csak harminc esztendővel ezelőtt is, az Budapestre kalauznak, vagy portásnak szegődött szívesebben, hol nyugdíjra is számíthatott az élet alkonyán, s nem építőiparosnak állt a sorba, és így lett városlakó. Kétmillióan élünk ma itt, ez négymülió kéz és annyi kéz csodákra lenne képes, ám még mindig sokminden van amit mi, budapestiek nem tudunk megteremteni magunknak. Nemcsak a nehéz erőkifejtést igénylő építkezésekről hiányzunk, de egyegy forró nyáron mindig kiderül, hogy képtelenek vagyunk elegendő mennyiségű ásványvizet palackokba tölteni, nem azért, mert a természet szűk marokkal méri a frissítő italt, hanem mert nincs munkáskéz, amely a palackokat a töltőcsapok alá helyezné. Idegen kezek formálják, adnak hangulatot, teremtenek kényelmet mindannyiunk számára. Sokan vannak és mégis kevesen, mert hiába bosszankodik mindenki, vagy 40 ezer ember, aki például a Fehérvári úti üzemekbe, gyárakba jár, hogy évek óta feltúrt az utca, s nem lehet a megkezdett munkát oly hamar bevégezni, mint azt mindenki szeretné. Innét is hiányoznak a kezek, több kellene, egyre több, és ha az Alföldről vagy a Tiszahátról már nem jön több kaput kellene nyitni, és lehet, hogy egyszer sor kerül rá, — a határokon, ha azt akarjuk, hogy tehetségünkhöz, anyagi helyzetünkhöz mérten gyorsabb tempóban épüljön a Duna-parti főváros. Senki senkinek nem vethet szemére semmit és nem is panaszként hangzik: mások építik nekünk ezt a várost. Hiszen mi, akik lakjuk, ezer mással foglalkozunk és cserébe ruhát, gépet, millió eszközt adunk, mert a mi kezünk sem tétlen és az egyre fokozódó munkamegosztásban valahol mindent viszonzunk egymásnak. Közepes városra való nép, 20—30 ezer ember él átmenetben Budapesten, legény- és munkásszállásokon. Itt építkezik, itt dolgozik és hétvégeken felkapaszkodik a szélrózsa minden irányába induló vonatokra, hogy a Nyírségtől Somogyig, Békéstől Borsodig szétvigye a pénzt, mit Budapesten keresett, hogy odalent is éljen a család, nőjenek új munkáskezek, kik a nagyapák, apák nyomdokain majd újra felkapaszkodnak a vonatokra és jönnek a fővárosba, hogy mindazt a nagy tervet, mely a második évezred Budapestjét álmodja meg, fejtőkalapácsokkal, betonkeverőkkel, ásóval és lapáttal is ha kell, napról napra és évről évre megvalósítsa még akkor is, ha mi csak akkor vesszük észre őket, ha feltúrták a város útjait s miattuk elterelik a közlekedést, s ha légkalapácsaik hajnalonta vekkerórák helyett riasztanak bennünket álmainkból, és akkor is, ha bevégezték valahol a munkát és mi újra a megszépült utakon járva három nap alatt már nem is emlékezünk azokra, akik mindezt megépítették. így voltunk legutóbb a Blahaaluljáróval, melynek csodájára járt a város s valljuk be: elégedetten birtokba vettük s még csak azt se kérdeztük, ugyan kik építették ezt nekünk! Koffáti Károly felvételei 3