Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Címlapunkon: Az Illés-együttes az Új Világ kapuban. Ágoston István felvétele.

tem rá, csak láttam, mint annyi mindent lát az ember, ha épp meg nem néz, nem figyel oda. Viseltes kék ruhában öreg munkás matat a bódék közt a sarkon. Csütörtök van, s a rikkancs ilyenkor integet, mint ' mindig, most is félretette az e heti Fülest. . . Mig két szót váltunk, a nyárról, a forró júliusról, a fogunkban roszogó porról és a zajról, érzem a hátamban, annak pont a közepén, szúr valami. Az ember valami sejtelmes ösztönnel, mintha hátul is szeme lenne, ráborzong, ha figyelik. Az öreg áll mögöttem . .. s szól: Bocsánat, mérnök úr. Tölcsérben száll a por s az első gondolatom: kivel téveszt össze a ház tövén, ahol lakom. — Mérnök úr, nem ismer meg! — És ekkor a hang, az arc ... az „öreg" Magyar! és ő bólint. Nézem ráncos arcát, görnyedt tartását, csapzott, deresedő haját és Brecht jut eszembe. Aki rímbe, a szavak dalává egyszerűsítette ezt az embert, ezt, ki kezével ős évezredek óta égette téglává Ninive falait, ki puszta kézzel vonszolta a Nílustól Gizehig a piramisok kőtömbjeit, kinek vállát véresre dörzsölte a kínai Nagy Fal temérdek kőkolonca, mert ő rakta le Kopertól Krakkóig, a Borostyán-út bazalt kockáit, ő építette a világ városait, kastélyokat és kunyhókat, a Babel égbe szökő mai betontornyait. Tényleg nem emlékezik? Vertük a hidat a Tardonán. Tizennyolc esztendeje, hogy ott álltunk csupaszon, csupán két kezünkre hagyatkozva a kismályi dombok alatt. A hegyet faragtuk, a Sajó új medrét vájtuk, vasutat, utat építettünk. Műszerünk gyakran a madzag volt, és a három kubikus T-betű. Magunk sem tudtuk, mekkora lesz a gyár, melyből ma a Tardona völgyében 30 ezer ember, egy egész városnyi nép él, s melynek alapjait még lapáttal és csákánnyal ásogattuk. Micsoda hit tüzelt bennünk. S ma szinte restellem leírni: koplalni is tudtunk. Az össz gépi eszközünk egy Fúljon korabeli gőzhenger. A mi technikánk csákány és lapát, és ló vonta kordé volt. Napi tíz órat dolgoztunk, büdös házipálinkát ittunk, és az öt köbméter fejkvóta után még a világból is akartunk tudni valamit. így igaz, már hogyne emlékeznék! De szinte hihetetlen, hogy két évtizede már, minden oly hamar elmúlik s lám, itt, a Rákóczi úton kicsi és nagy henger, árokásó gép és minden más, ami a nagyja munkát, a nehezét elvégzi az ember helyett. Csak azt nem értem, honnan volt akkor annyi erő a kizsigerelt izmokban és fáradt testben, hogy este még harmadmagával egyszer beállítson az építésvezetői barakkba az öreg Magyar. Mérnök úrnak titulált, holott csak tanárjelölt voltam akkor, dehát a titulus nem is személy szerint nekem szólt, hanem a nagyobb „oskolát" kijárt valakinek, aki azért mégis közéjük tartozott, mert velük együtt taposta a novemberi sarat. Az írásból alig fikarcnyit mutattam, s az életet tanulmányozni vetődtem a Sajó partjára, amolyan misszionáriusnak, tanulatlan kispapnak, mert hittem: az embert csak a munka, az alkotás váltja meg, s nem a rombolás. És fiatal hívőnek volt-e szebb megváltás-ígéret valaha is: mint semmiből várost, gyárat, világot teremteni —, hol majd mindent a testvériség, az egymást segítő emberség hat át. Magyar és bandája a Jászságból jött, ott verbuválódott egy csapattá a lapátos nép, Árokszállástól Ároktőig, háromezer erős, szép férfi jött a Csörsz árkától, hogy fönt, Északon, a Sajó-völgyben túrja-forgassa föl, talán nem is értve miért, de mégis mást remélve, a földet, a világot. A kis barakkban álltak és Magyar volt a szószóló: Mérnök úr, iszen tudja, a munka sürgős, a hét végén is ráverünk. Pedig szabadok lennénk s nem mehetünk haza. Hát... levél kéne . Az aszszonynak. Csak néztem őket s nem akartam hinni, de úgy volt. írni nem tudtak, csak ásóval, csákánnyal, vájni, faragni, túrni a földet. Másnap este már lécekből tákolt tábla állt szállásukon, a 2-es barakkban. Krétát a berentei plébános, egy tardonai szegény palócparaszt szegény falusi pappá ^tollasodott" fia szerzett. A kérges kezekben pedig porlott a fehér kréta. Verejtékgyöngyök kísérték az a-t, a b-t, az x-et és y-t. Számolni: a munka-teljesítményt, a kubik-métert, a munkahelyen, ebédszünetben tanulgattunk együtt. Most is látom, ahogy a kubik-babák lábánál hajladoztak, collstokkal mérték a magasságot, a szélességet és motyogták: alapszor magasság ... Két évtized után így szólt rám a múlt, egy sosemvolt mérnöknek újra felhangzott a „Mérnök úr" . . . titulusa. Mit keresnek itt? Pótlékkal együtt kétezerháromszázat. S két hónapja Palkonyáról vezényelte őket át a cég, hogy időben kész legyen az új csatorna, a Szabadság szálló előtt a kis aluljáró és a Baross téren a földalattihoz csatlakozó lejárórendszer alapja. „Itt az egész brigád és én is velük" — bizonygatja az öreg, holott nyilvánvaló, ő is itt van, hiszen beszélgetünk. De mit tudhattam én a dolgok lényegéből? Csak lassan bontakozott ki, miért is olyan fontos, hogy ő is itt van. őnéki tulajdonképpen már nem kellene itt lenni, a törvények és paragrafusaik szava szerint, neki már rokkantnyugdíjban kellene odahaza a kertben matatnia, mert két esztendeje Tiszapalkonyán, egy munkagödör mélyén, hat méter magasból a nyakába zúdult egy teherautónyi megkevert beton. Megrokkant. Mutatja fiíző-