Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Városokról

után Bécsen és Münchenen át Párizsba utaztunk. Miért nem jöttem ide azóta sem — legalább is akkor, amikor lehetett —, magam sem tudom. Holott talán lényeges. Miután már megismertem, nem kívánkoztam oda, nem érdekelt igazán, talán mert még túlságosan az otthoni világ volt. Igyekeztem mielőbb elérni az izgalmasabb helyekre, az igazi nagy élmények forrásaihoz — Párizsba, Londonba, Itáliába. Meg talán féltem is. Mert nem gyógyultam ki abból a féltékenységből, ami Bécs iránt mindig eltöltött, és amit még kisgyerek koromban a német nevelőnők oltottak belém. Ez a féltékenység Bécsnek hol túl-, hol aláértékelésében, nyomasztónak vagy érdektelennek látásában nyilvánult meg. Visszájaként pedig ugyanígy Budapestnek is hol soviniszta túl-, hol elkeseredett alábecsülésében, gyönyörűnek vagy elmaradottnak látásában. Irigyeltem már gyermekkoromban Bécsnek a térképeken felfedezett hat pályaudvarát a budapesti három helyett, kétmillió lakosát a mi akkor még millió lakosunk helyett, nagyobb szabású Belvárosát, körútját, a városi gyorsvasútját, a pompázatosabb középületeit — úgyszólván mindent. És ez az érzés most e nagy, új pályaudvar láttán feléledt. Vidékiként álltam ott, és alig mertem elindulni az oly jól ismert, bár oly régen látott városba, ahol egyszerre tudtam vagy véltem az egészet közelinek, otthonosnak, és mégis másnak: sikeresebbnek, szerencsésebbnek, fejlettebbnek. Gazdag rokonhoz szégyell így beállítani az ember. Végre elindultam. Az egykori és azóta is emlékezetes, az Ostbahnhof-hoz vezető csendes, elhagyatott, kertek mentén haladó Prinz Eugen Strasse helyett a Mariahilfer Strassé-n a régi villamos helyett modern, kellemes autóbuszon, és tizennyolc éves helyett ötvenhat éves fejjel. Mindkétszer azonban — és ez akkor is, most is újból megkapott — lefelé, tehát a központ felé lejtő úton, és mindkétszer a Ringhez, nagy középületekhez érkezve. Akkor a Schwarzenberg palota, most a Hofburg táján. Az első ismerősök a piros villamosok voltak; ezek Az egyik új bécsi pályaudvar (MTI fotó — Papp Jenő felvétele) nem változtak, sőt mintha még a számozásuk sem változott volna. (Azóta tudom, hogy valóban nem, az egész városra kiterjedő és sok évtizedes, jól beyált számozási rendszer folytán, amit irigyelek is.) Mert hamar, pár perc alatt beérkeztünk, a vártnál kisebb forgalomban, a most is kietlennek tűnő bevezető úton. Mintha a Rákóczi út nagyobb szabású,tengelyszerűbb és célra irányulóbb volna — de hát talán ezt is a már jelzett érzületek mondatták velem. És nem kis izgalommal láttam meg ennyi idő után újból a kupolás múzeumokat, a Burg új szárnyát, majd az egész belső Ringet. Ez nem lett sem kisebb, sem nagyobb, sem forgalmasabb — itt az idő számomra megállt. Megpillantottam az Operát, irigységem egyik fő tárgyát, hiszen előbb épült és jóval nagyobb a miénknél, mely utóbbi még hasonló is kissé hozzá. Itt leszálltam. E he-A Schwarzenberg tér (Mil fotó — Balassa Ferenc felvétele) lyen már nagy volt a forgalom. Nyomban észrevettem valamit — kis kárörömmel —, apró szakmai dolgot, ami hajdan nem tűnt fel. A mi Operánk a középület elhelyezés klasszikus szabályai szerint picit hátra ugrik az utcavonalból; emez ellenkezőleg: csaknem előre, és el is szűkíti kissé a Ring úttestjét. De ez rajtam kívül másnak aligha tűnik fel. Megnéztem az Opern Passage-t, és eszembe jutott a miénk, az akkoriban új, Rákóczi út—Múzeum körúti aluljáró. A mozgólépcső itt persze kényelmes, de egy emeletet minden világvárosi metróállomás pénztárcsarnokáig lépcsőn mennek le, és onnan tovább, ha van, mozgólépcsőn. így hát nem feltétlenül szükséges. A nagy alsó kör alakú térbe tett kétségtelenül elegáns üzleteket, sőt kávéházat pedig ilyen rossz levegőjű helyen szinte értelmetlenségnek éreztem, éppenséggel e tágas, parkos környéken. És ekkor szememben az otthoni, annyit szidott aluljáró hirtelen, bár szerényebbnek, mégis józanabbnak és hozzánk illőbbnek tűnt: olyannak, amilyen lehet, amilyennek voltaképpen lennie kell. Ebben megnyugodtam. BELJEBB HALADVA elbűvölten adtam át magamat a Kärtner Strasse, a Graben, a Belváros eleganciájának, forgatagának. Akkor is éreztem, azóta is úgy érzem, hogy ez Bécs veleje, legfőbb értéke. Olyan méretű koncentráció, amilyen másutt alig van. Hamarjában csak a milánóit tudnám mondani. Nálunk pl. csak a Vörösmarty téren, a Kristóf téren, a Felszabadulás tér közvetlen közelében és a kissé vidékiesebb Váci utcában érezni ilyent. Hiszen ez itt Bécsben jókora városrészt tölt meg, a történeti belváros nagyobbik részét, olyan intenzitással — mindenféle nagy forgalommal, a legjobb üzletekkel, szalonokkal, emeletes üzletházakkal, barokk kori nagy bérházakkal, több évszázados, folyamatosan felhalmozódott gazdagság városképi tükrözésével, — ami másutt, így Párizsban, Londonban, Rómában a térben inkább megoszlik. Berlinben