Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Városokról

már valaha is kétfelé vált, a Tiergarten két oldalán. Sőt nálunk is, hiszen történeti városrészünk hovatovább eg/edül a Várnegyed, ami elkülönült, s külön válik a Nagykörút forgalomban, értékben emelkedő vidéke is. Bécs Belvárosa előtt — talán ezért is — fejet kell hajtanom; úgy éreztem, hogy voltaképpen ez ennek a városnak igazi nagy urbanisztikai értéke, ez az, amiben hasonlíthatatlan. És míg valaha az érettségi után mindezt csak abban láttam, hogy itt a bérházak, bár ugyanolyanok mint, Budapesten, de mind négy-, sőt ötemeletesek, — most úgyszólván mindenben, aminek felsorolásához nem is kezdenék. Gótika és barokk, régi házak és újabbak, szép kutak, modern portálok, fényűző ki rakatokés automobilok. Ha valami mélyen urbánus, úgy ez az, hiszen a rómaiakig vezethető vissza, és azóta folyamatosan töltődött fel. Persze nem egyszer harácsolásból is, akár a Louvre vagy a British Museum. Én például Késmárkon a Thökölyek egykori várkastélyát bár falaiban épen, de sivár üres kaszárnyaként találtam; ugyanitt olvashattam, hogy micsoda pompa volt e helyen valaha, még az istállókban is tükrök voltak, de miután a Habsburgok Thököly vagyonát konfiskálták, több száz társzekéren elhordták a vár egész berendezését Bécsbe. Efféle érzületek is támadtak hát e gazdagság láttán. Egy azonban bizonyossá vált számomra: ha nem firtatjuk valamely hatalom, gazdagság, kultúra eredetét, akkor az urbanisztika szemszögéből nézve, vagyis a formák, a zártság, a telítettség és életteljesség tekintetében a bécsi Belváros a történetiek közül az eddig elért legmagasabb fokon áll. Nem mindig így kijjebb, máshol, és ezt akaratlanul is meg kellett állapítanom. Az, amit ugyanúgy felsőfokúnak éreztem Bécsben, mint a Belvárost: a barokk, majd a kora eklektika, a múlt század derekának építészete volt. Mindkettő formai, kiviteli tökéllyel, és város- illetve városrész méretben.. No meg a parkok a Ring körül. A gótika azonban a Stephanskirche-n már nem lelkesíthetett úgy, mint az eredeténél, az lie de France-ban. Sőt, még az itteni barokkot és az eklektikát illetően is fenntartásaim támadtak, hacsak nem eredetileg is voltak. A barokkról annyiban, hogy végtére Rómában eredt, és bármily tökélyt ért el itt Bécsben egy másik, északibb módon, mégsem elsődleges. Számunkra, magyaroknak pedig szinte félelmetes. Formáival, színeivel, mindenestül. Egész barokk építészetünk, elnyomatásunknak fájdalmas korszakából, ennek a bécsi barokknak provinciális tükrözése, mégha nekünk kedves, fontos, hazai ízű emlékeket hozott is létre. Főként városi polgárházakon, vidéki kastélyokon, kisebb templomokon. Mondhatni, annál kedvesebbeket, minél kezdetlegesebbeket. Itt Bécsben viszont a formai tökéletességben is van valami hideg és taszító. Képtelen vagyok, ha ez talán hiba is, a látottakat itt — a Belvedere-t, Fischer von Erlach nagyszabású városi palotáit — ettől elvonatkoztatni. Petőfi sorai élnek bennem a Kárpátokról: ,,Mit nekem te zordon Kárpátoknak /Fenyvesekkel vadregényes tája!/ Tán csodállak, ámde nem szeretlek, /S képzetem hegyvölgyedet nem járja./" A város is táj, mélyen emberi, történeti emóciókkal, a haza, az otthonosság legelemibb és legérzelmibb képzeteivel. Ami pedig az eklektikát illeti, most, hogy ezt itt érett fejjel újra láttam, leginkább nagyméretű, városformáló voltát, kiváló minőségét, és a Ringnek kétségtelenül nagyszabású, példaadó, ma is fontos városépítő akaratát, ennek megvalósítását értékeltem. Bár ez utóbbinál eszembe jutott, hogy Krakkóban már több évtizeddel korábban megtették azt, hogy a városfalakat lebontották és helyükön, környékükön összefüggő, a város történeti magját zárt abroncsként egybefogó és megőrző szép parksávot alakítottak ki. Ennek az eklektikának láttán itt mégis úgy döntöttem, hogy szavazatomat a szerényebb budapestire adom, mégha a bácsi a budapestinek előképe is volt. Illetve már korábban így éreztem, véltem és a látottak most alátámasztották. Azt, hogy Budapest nem teszi — mégha van benne e korszakból származó díszletszerűség is — egészében díszlet benyomását, s ez leginkább a dunai látképre, a Parlamentnek, a budai palotának, a Halászbástyának, a Vigadónak a Ringgel egybevethető jelentőségű együttesére vonatkozik. Ami pedig onnan ered, hogy a táj, a folyam partok szerencsés kihasználásával és mély történelmi nyomokon, azok érzékeltetésével — így a Várheggyel — épült ki. Az elragadó Lánchíd, mint e látvány gyújtópontja, önmaga is igaz, tiszta, történeti mű. Bécsben a Ringen történeti egyedül az, hogy a várárok helyén épült. Minden egyéb, a körbe-körbe forduló, sok fasoros széles úton, a sorra feltáruló nagy középületek együttes látványában egyformán művi, a látványra komponált, és — főként formáiban — díszletszerű. Ezt most csaknem csalódással éreztem, hiszen valaha, közel 40 éve még lelkesített. Most meg nem is volt kedvem végigmenni rajta, a Burgtheater-né! visszafordultam. A Ring ezúttal — talán nem szerencsés hasonlat — a Feszty körképre emlékeztetett; ami a maga nemében páratlan, hatásos, technikailag bravúros alkotás volt.de végtére vászon. Ez viszont város volna, méghozzá a java, a leghíresebb és a leginkább utánzott része. És éppen mint ilyennek a díszletszerűségét most már nem tudtam befogadni, elfogadni. E hatáshoz nyilván az is hozzájárul, hogy imitt-amott rések nyílnak egy-egy valód; építészeti alkotás, sőt remekmű felé, — így pl. a Schwarzenberg palota irányában, amelynek—e páratlanul szép, és kiválóan elhelyezett műnek — a képe, akár valami csodálatos látomás villan fel egy percre a Ring fordulójában, a távolban. Gyerekkoromban, a barlangvasúton értek néha ilyen hatások. Ez azonban nem barlangvasút, hanem nagy és igazi építészet, város- és kertépítés, és talán éppen ennek ottléte, látása devalválja magát a Ringet, ennek teátrális eklektikáját. A másik pedig, ami ha nem is devalválja, de díszletjellegét fokozza: a viszonylagos kihaltsága. Mármint itt, a közepén, a középületek és parkok csendes soraiban, fordulóiban. Valaha a középületek voltak a városok gyújtópontjai; itt mintha ellenkezőleg — hűtenének, hűvösítenének. A villamosforgalom sűrű, a középső úttesten az autók forgalma is tetemes, de a járdákon már csak lézengenek, hiszen itt úticél, forgalmat teremtő hely úgyszólván nincs. Csalódottan fordultam hát vissza a Burgtheater táján, visszamentem az Operához, mert a látottak közül itt a Ringen a legvalódibbnak, a legéletszerűbbnek éreztem. Környéke is a város egyik legéletteljesebb része. Körüljártam, majd búcsúzóul, az esti vonathoz kimenetel előtt beültem a Sacher cukrászdájába. A pesti volt Gerbaud-nak bécsi arányú, méretű, eleganciájú másába. A 10 shilling, amit egy üres, bár kitűnő kávéért kértek, megérte. Itt, e biedermeier környezetben üldögélve ébredtem végre rá, mi az, ami miatt — a féltékenykedéstől teljesen függetlenül — nem kívánkozom azóta sem Bécsbe, és korábban sem törekedtem oda. Otthonossága, a mi városunkhoz való sok hasonlósága tökéletesebb fokon, valóban a féltékenykedési élesztheti. Meg az is, hogy ők állították meg a törököt — mondják, — és ezt nehéz fájdalom nélkül hallani, mégha tanulságokat is le lehet vonni belőle. Amiben viszont ez a város más, az voltaképpen a számomra kevéssé vonzó, az idegen. Az, hogy itt tulajdonképpen csak múlt van; a város lényegében, méghozzá világváros méretben ebből él, és mai életéhez is a múltat szinte díszletként alkalmazza. Persze itt is épültek új dolgok, sőt jók is, a Stadthalle például. De csak kijjebb. Mert benn, mintha minden megállt volna és a város arca, főként a Ringben, egy magasrendű művészi panoptikum dermedt mosolyával tekintene a benne élőkre, meg a növekvő számú látogatóra. Egy már szinte édeskés életre. Hiszen a bécsi rádióban még az új év pillanatában is a zseniális, könnyed Donauwalzer hangzik fel, akkor, amikor nálunk a „balsors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt". Joggal vonz hát annyi látogatót, örömöket keresőt. Autocarok, idegenvezetés mindenfelé, tömegméretekben. Múzeum múzeum hátán, gyönyörű parkok, paloták, gyűjtemények sorjában. Épen, ragyogóan. Szerencsés város. Kongresszus város — szerepét most ebben keresi. Elutaztam este úgy, ismét Párizsba, hogy becsülöm, értem, de már nem bámulom és szerencsémre már nem is irigylem. A Sacher szálló (MTI K. K.) ,~>wr ran