Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Városokról

ismertem fel, onnan is eredhet, hogy más dolgok érdekeltek, és hogy azóta még sok mindent láttam, sok mással összehasonlíthattam. Az biztos, hogy nem a jelenlegi kietlen látvány indított ilyen, talán nosztalgikusnak tűnő értékelésre, hanem ez lassan alakult ki. És az is biztos, hogy nem azért, mert tudtam a távolból, hogy ez az út már nincs, illetve csak nyomai maradtak. Viszont az új állapot látványában, ott a kapuzat előtt ért most új élmény is, ami ezt a lassan addig alakultat voltaképpen hitelesítette. Alig merem kimondani, mintha bálványt döntenék magamban. Mert ez a barnás, kecses oszlopsoros kapuzat — amint a napfényben, a tágas üres térség közepette, szinte légiesen áttetsző rácsként állt, mögötte óriási távlatok, fölötte a ragyogóan kékes ég — most szebbnek, hitelesebbnek, finomabbnak tűnt az Arc de Triomphe-nál, illetve amaz vaskosabbnak, teátrálisabbnak ehhez képest. Könnyedén, szinte bravúrosan zárta le tengelyében a hatalmas utat, miközben rácsozatán a tekintetet áteresztette a távol felé. Hátráltam több száz métert, az úttengelyben, mert ezzel a látványnyal nem tudtam betelni. És mindezen eltűnődtem. Vajon műtörténeti ismereteim befolyásolnak-e, — az, amit azóta tudok: hogy ez az úttengelybe tett kapu még a XVIII. század végéről való és fgy két-három évtizeddel megelőzte a párizsit? Vagy az, hogy nem római diadalív utánzata, mint amaz ott, hanem a legjobb, az indító európai klasszicizmusban fogant, csaknem autochton forma? Vagy a látvány, a látott mű kétségtelen finomsága, törékenysége, mégis magabiztossága? Ez utóbbit bizonyára fokozta az, hogy magában állt ott a határmesgyén, a pusztaságban, két város, illetve egy kettéesett világváros, sőt: a kettéesett világ között. Hátráltam tehát tőle s még a közelébe sem kívánkoztam, mintha vakított, izzott volna, mintha elegendő lett volna innen messzebbről látnom. Hazatérve többen kérdezték tőlem, mint lehet az, hogy nem mentem át a túloldalra, a másik városba, és alig hitték, hogy nem akartam, nem volt kedvem, igazában nem érdekelt. Már valaha régen sem, most meg, hogy oly kirakatváros lett, mégúgysem. Nem kívánkoztam az innenső oldal új negyedeibe sem, hiszen olyanok — a vonatról láthattam—, mint mindenütt másutt, ha nagyobbak is. Valóságnak, jelentősnek, előremutatónak és így számomra elegendőnek ezt a kaput éreztem, mely ily szilárd, ily áttetsző, és így, formáival, létével, ottlétével egybeköt. Mintha ismét az építészet hatalmát éreztem volna — az építészetét, mely ilyen érzéseket adhat. Mondhatni: reményt ennek a kettéesésnek az eredeténél és a kellős közepén. o Egy májusi napon, néhány éve, déltájt érkeztem Bécsbe, és csak álltam, álltam az újjáépített Westbahnhof forgatagában, a tágas, modern előcsarnokban. Nyárias vihar volt érkeztemkor, de elmúlt, a nap kisütött, és a napfény beáradt a talpig üvegezett térbe. A poggyászomat is elhelyeztem már a megőrzőben, megvettem a helyjegyet az esti továbbutazáshoz. Mi tartóztatott hát. A Brandenburgi kapu és az újjáépült Unter den Linden. (MTI Külföldi Képszolgálat) hogy elinduljak, egyedül, szabadon, csomagok és kötelezettségek nélkül a városba? Több minden. Azon az emóción, hogy közel húsz év után ismét és én is elutazhattam Hegyeshalmon át a Lajtán túlra, fokozatosan átestem már. Előbb a budapesti Keleti pályaudvaron, ahonnan a határig meg sem álló vonat indult, majd amikor kigördültünk Hegyeshalomról is, át a határon, ezt követően pedig, amikor megláttam német nyelvű állomásneveket a még annyira hazai tájban, és megláttam Bécs első jeleit: gyárakat, párhuzamos autóutakat, elővárosias forgalmat, hirdetéseket. Úgy hittem hát, hogy ez az emóció eloszlott. És most dolgaim végeztével mégis újra elfogott a Westbahnhof-on. Már csak azért is, mert valaha utoljára a régi, vidékiesebb, otthonosabb Ostbahnhofra érkeztem. Mint aki a hat bécsi pályaudvart gimnazista korom óta ismertem, számon tartottam, akár a latin deklinációkat, tudtam azt is, hogy az Ostbahnhof-ot a háború után egyesítették a mellette levő új Südbahnhof-fal és azóta Budapest felől a Westbahnhof-ra érkeznek a vonatok. Mégis megzavart ez az új; valami más, megváltozott világot mutatott, amiben vajon eligazodom-e? Ugyanis, és ez volt elfogódottságom másik oka — nem kevesebb mint harmincnyolc évvel előbb jártam Bécsben, amikor Viktor barátommal az érettségi 33