Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Városokról

Granasztói Pál Városokról* o Újra láttam városokat, sok-sok év után. Mindegyik több-kevesebb meghökkenést okozott — egykori képem, emlékem megmásulását. Ezt talán a leghevesebben Berlinben éreztem. Ezért is kezdem itt—holott a legfrissebb benyomás; a többi egy-két évvel korábbi. És ezért is halogattam, sőt, kerültem évekig, hogy újra lássam ezt a várost — az egészet szétesetten, keleti felét szétbombázottan —: mert sejtettem, hogy elriasztó lesz. ÉSZAKNAK UTAZTAMBAN legutóbb néhányórát Berlinben kellett töltenem. Kora reggel, közeledve hozzá, éledezni kezdtek az egykori, több mint harminc éves emlékek. Akkor és voltaképpen azóta is, különösen érdekelt a vasút, itt Berlinben egyenesen lenyűgözött. Főként a város belsejét az egykori városfalak módján tiszta formaként elhatároló, szinte kijelölő körvasút, a Ringbahn, meg a Spree mentén a várost középen átszelő magasvasút, és e kettő szinte monumentális találkozásai: a bonyodalmas Ostkreuz és Westkreuz. E két csomóponthoz csaknem naponta kimentem a Stadtbahn-on vonatokat nézni, akár gyerekkoromban a hidakra a Keleti vagy a Nyugati palyaudvar fölé. Ezek az emelt pályák, állomások — fgy a híres Friedrich Strasse-i pályaudvar a város kellős közepén a magasban, olyan helyen, mintha Budapesten a Tanács körút tájékán volna — izgalmasak, bonyodalmasak, azért is, mert a nagyvasút és a városi gyorsvasút — a Stadtbahn — pályái egymás mellett haladnak rajtuk. Most tehát közeledve Berlinhez a nyári pirkadatban izgatottan könyököltem az ablakban, néztem a síneket, a keresztezéseket, a kihalt mezőket, a kopár városszéli tájat. Megláttam az első piros Stadtbahn-szerelvényt, kissé kopottasán, és a szívem feldobogott. Még inkább, amikor áthaladtunk az Ostkreuz-on. Utána egyre több új épület, lakótelep látszott, távol fehérlett a nagyszabású, nevezetes új Karl Marx Allé házainak ünnepélyes, neoklasszicista kettős sorfala, inkább csíkja. Majd véltem látni a lapos nagyváros széteső, érdektelen sziluettjében a Neuer Dom ormótlan romhalmazát is. Nézelődhettem, mert késtünk, minduntalan megállították a vonatot, hosszasan ácsorogtunk. Csend volt, a mozdony olykor panaszosan, türelmetlenül sípolt. Furcsán kihaltnak, csaknem nyomasztóan hatott az egész, az északias acélszürke ég alatt. Pedig már felment a nap. A leghosszabb ácsorgás után — innen már életet is lehetett látni; külvárosi villamosokat, autóforgalmat, munkába sietőket — végre elindultunk és hamarosan beérkeztünk egy kopott múltszázadi üvege* Résztetek a szerző készülő, napló jellegű könyvéből zett csarnokba. Először azt hittem, a Friedrich Strasse pályaudvarra, mert az ugyanilyen volt, de kiderült, hogy ez az egykori Schlesischer Bahnhof, a jelenlegi végállomás. Innen csak a párhuzamos Stadtbahn ment tovább a vasúti pályán, a Spree mentén a Friedrich Strasséig. Ekkor már teljes erővel sütött a nap, a felhőtlen kék égen. Bár valami visszatartott a városba való bemeneteltől, mégsem éreztem erőt, hogy órákat töltsek ezen a kietlen régi pályaudvaron, a külvárosias környezetben — taxiba ültem és a Brandenburgi kapuhoz hajtattam. A negyedórás úton egyre kevésbé ismertem ki magamat. Holott itt a berlini belvárosban, a Dorotheen Strassén laktam valamikor közel egy hónapig. Üres telektömbök, egészen új és imitt-amott megmaradt régi épületek, épülő házak, toronydaruk váltakoztak. Olyasféle vidék, mint nálunk most az épülő Lágymányos. Láttam immár közelről a Neuer Dómnak romjaiban is hatásos tömkelegét, meg a valamikori császári rezidencia helyén a meghökkentő pusztaságot. Pár másodpercre megpillantottam az Altes Museum finom, higgadt klasszicista oszlopsorát, ez szerencsére épen állt, akár az egyetem egykori épülete is. Nem akartam hinni, hogy már az egykori Unter den Linden-hez értünk, annyira más lett; a kihalt, csupasz út új építkezéseivel, fiatal fasoraival szintén olyasféle volt, mintha külső városrészben járnánk. De bizonyos, hogy oda s egyben célhoz értünk: megálltunk a szinte pusztaságba került, elmagányosodott Brandenburgi kapu előtt. Tudtam, tanulmányoztam, hogy mennyit formál az emlékezet városképeken. Mégsem hittem volna el, hogy annyit, mint most kiderült az Unter den Lindennek szinte hűlt helye láttán. Valamikor itt jártamban, és még Párizs bűvöletében élve, ezt az utat az ottani nagy avenue-khöz, a Brandenburgi kaput az Arc de Triomphehoz mérve kisszerűbbnek, másodlagosabbnak véltem. Az egész tetszett, de nem lelkesített. Talán leginkább az maradt emlékemben, hogy feleségemmel, akinek akkor még csak udvaroltam, az egyik elegáns emeleti étteremben ebédeltünk. Persze kirukkoltam, — itt ettem életemben először s utoljára teknősbéka levest, ittam Haute Sauterne-t. A nagy ablaktáblákon át láthattam alattunk a széles, négyszeres fasorú utat, a járókelők nyüzsgését, az autók áradatát. Már sötétedett, talán esett is, mert tél volt — s a járdák, úttestek csillogtak. Ez a látvány felejthetetlen maradt, csaknem olyan, mintaPisarro festette párizsi városképeké. És még az is emlékemben maradt, hogy utána emeletes autóbuszra ültünk, méghozzá az emeletre és annak is az elejére, úgy mentünk a már meggyújtott lámpák sorai között haza — előbb a Brandenburgi kapuig, majd folytatásában, a hosszú, nyílegyenes Tiergarten Allén véges-végig, mert feleségem akkor Charlottenburgban, a Kant Strassén lakott. Ezekre a dolgokra jól emlékszem hát. Egyébként azonban Inkább emlékszem a nők bájtalanságára, az éttermek kietlenségére, az ételek ízetlenségére, az egész város lehangoló sivárságára, ahol akkor számomra igazán érdekesek, a Kaiser Friedrich Museum nagyszerű képein kívül, a weimari korszak még friss, új, városszéli lakótelepei és a Stadtbahn voltak. És most — helyesebben azóta, lassan — az Unter den Linden mint Európának talán legszebb útja ragyogott ki emlékezetemben. De ha nem is a legszebb, akkor is olyan, aminél nem volt és nem lehetett szebb, ami a maga egyediségében, arányaiban, jellegében hasonlíthatatlan. Nemcsak méretei, impozáns szélessége, viszonylagos rövidsége, dús fasorai, szinte hajókra tagolt többszörös útteste, szép célra — a kapura — irányulása, a környező házaknak, ha nem is mindnek, klasszicizmust lehelő egysége tették azt, bár ez az építészeti keret döntően meghatározta az egészet—, hanem jórészt az élete, a forgalma, a szerepe, a mélyen urbánus, sőt világvárosias jellege. Olyasmi volt óriásiban, mint nálunk Budapesten egész kicsinyben, szerényben a rövidke, de hosszúkás egykori Ferenciek tere, most a Károlyi utca eleje: egy világvárosnak nem tér-, hanem útszerű, tengelyszerű közepe. Nagy forgalom és nagy elegancia, a boulevardok nyüzsgése, dimenziói és a belvárosok intenzitása, igényessége egy helyen. Ez a kettő még Párizsban is inkább szétválik és másutt még inkább, — hiszen a Champs Elysées is, bár egyre elegánsabb, de a méretei, főként a hossza folytán már nem lehet intim, a bécsi Ring beiseje pedig kevésbé forgalmas és csupa középület szegélyezi. Európa híres üzletutcái, belvárosi korzói viszont mind jóval keskenyebbek, zártabbak. Még leginkább a római Via Veneto jellegéhez hasonlíthatnám magamban, ha amannak formája, helyzete nem volna annyira más — újabb, kintibb. Vagy a prágai Vencel térhez, de ez kisszerűbb, és sajnos, kettészeli a villamos. Itt azonban, az Unter den Linden-en, az egyetemtől a Brandenburgi kapuig terjedő pár száz méteres szakaszán minden egyesült; ez a város egyik legrégibb része, földrajzilag a tengelye, itt vannak — yoltak — a legnagyobb városépítészeti méretek, hatások, itt volt a legnagyobb autóforgalom, a legnagyobb ragyogás, a legszebb kirakatok, a legelegánsabb emeletes éttermek, szalonok, a legjobb szállodák, üzletek. És így mindennek révén hatalmas, csaknem ünnepélyes, széles út mivolta, távlatai ellenére zárt, szinte meghitt, forgalmas, elegáns központ maradt. Furcsa dolog városépítészetet, méghozzá egyik mesterművét, automobilokhoz hasonlítani — ámbár mily csodás világ az is —, de talán leginkább olyannak látom most utóbb az Unter den Linden-t, mint egy régebbi, a húszas, harmincas évekből való hatalmas Rolls Royce kocsit. Helyesebben: ilyenné vált emlékezetemben, de értékelését tekintve nagyot aligha tévedek. Az pedig, hogy ezt akkor így nem 32