Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Palotai Boris: Két gramm szenvedés

Kondor Béla pannója A megújított margitszigeti Nagyszálló elé érkezőnek nem sok öröme telhet az őt fogadó építészeti látványban. A kapun belépve azonban azonnal feledi azt, mert a recepció ünnepélyes hangú, tág tere és a jobb oldali végfal hatalmas pannója—Kondor Béla eddigi munkásságának legnagyobb méretű alkotása — maradandó értékű, művészi élményt nyújt. A mélybarna fával borított, belső tér és a főleg óarany és kék színekben tartott kompozíció oly egységgel lép fel, mely azt tanúsítja, hogy a festőművész és a belsőépítész jól megértették egymást, aminek eredményeként igazi műalkotás született. Kondor Béla nagy kompozíciója a művészetek értőinek és a „csak" kedvelőinek egyaránt sok mindenről beszél. Mindenekelőtt arról, hogy Kondor nemcsak a kisebb felületek grafikusa, hanem a nagy felületek festője is. A mű legfőbb értéke, hogy nemcsak ábrázolással utal a sziget múltjára, nemcsak közöl, hanem gondolatokat ébresztő atmoszférát teremt, mely a szálló modern nagy belső teréből átvezet az időbe, a múltba. A kompozíciónak valójában nincs is szigorú rendje, a részleteknek nincs történeti egymásutánisága, hanem éppen a mű teremtette atmoszféra, a kényszerítő gondolatébresztés az, ami azokat egységbe fogja. Ez az, ami elvezeti a nézőt a középkor Nyulak szigetétől a századforduló Margitszigetén keresztül a mához. Mindezt egyszerű és egyértelmű, reális elemekkel éri el, melyek különböző korokra utalnak. A végtelen időt szimbolizáló Duna töretlen, kék felületén egymás mellett úszik a középkori vitorlás és a modern idők gőzhajója. A velocipéd, a helikopter, a hintó és a daru: mind egy-egy idő-mozaikszem, melyek kiegészítik és összekötik a nagyobb egységeket. És ezek a nagyobb egységek triptichonná rendezik azt a sok mozaikszemet, melyek a nagy kompozíción szétszórtan jelentkeznek. A jobb oldalt Boldog Margit lebegő alakja és a kolostor előtt csoportba szoruló, kis apácafigurák alkotják. A bal oldalt a századforduló öltözékében ülve, egymáshoz simuló szerelmespár adja. E két szélső, viszonylag nagy, nyugodt csoport között ellentétként vágtázva viharzó lovasok hada vész el a messzeségbe — és ezzel kivezet a távolabbi térbe, anélkül, hogy a kompozíció síkban tartottságát megbontaná. Mindez úgy halmozódik egy nagy felületre, úgy tagolódik és úgy kapcsolódik, hogy a nézőt kényszeríti a vele való foglalkozásra. Nem lehet egyszeri ránézés után továbbmenni. A belső kapcsolatok megfejtésre ingerelnek, gondolkodásra kényszerítenek. És ez már önmagában nagy erény, ha a legfeljebb csak látványt nyújtó munkák egyre nyomasztóbb tömegével állítjuk szembe. A Kondor Bélától még nem látott, nagy méretű mű minden apró részletében jellegzetesen az övé. Hittel teli művészi múltjának — melyről lehet vitázni, de amit mélyen el kell ismerni — a margitszigeti pannó jelentős állomása. Domanovszky György Szelényi Károly reprodukciói 23