Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Tarnóczi Lóránt, Pakots György, Kovalovszky Miklós írásai

ron — azért jöjjön Magyarországra, hogy a Mátra lankáiban gyönyörködjék. No de a Zempléni-hegység vagy a Tapolcai-medence? Ezek sem érdemelnek figyelmet? És a barlangjaink? És a hegyvidékekre eső gyógyforrásaink ? És a téli sportokat kedvelő hazai közönségünk, amelyik nem tud, vagy nem akar külföldre utazni? Mindez egyáltalan nem számítana? Sajnos, úgy tűnik, hogy a hivatalos fórumok még mindig azt a téves nézetet vallják, amely szerint idegenforgalomnak csak azt a vendégforgalmat lehet tekinteni, és áldozni csak arra érdemes, amelyben idegenek, vagyis külföldiek vesznek részt. Ma gyakorlatilag sokfelé az a helyzet, hogy ha elment az utolsó külföldi vendég is, megszűnik vagy leegyszerűsödik a vendéglátóipari hálózat működése. A rendes étkészleteket és a porcelánedényeket leltározzák és elzárják. A személyzet, ha részben marad is, leveti a formaruhát és a jó modort. A Magyar Rádió 1967. évi szilveszteri műsora nem ok nélkül figurázta ki idegenforgalmi szervezetünk jelenlegi torz külföld-tiszteletét, amely sokszor nem igazi vendégszeretet, hanem csak a busás borravaló reményében végzett alázatoskodás. Ami nem esik a külföldiek megszokott útvonalába, ami nincs állandóan a szemük előtt, ami nem kifejezetten az ő számukra készült, az a legtöbb esetben — ha egyáltalán van — harmadosztályú vagy annál is roszszabb. Verpeléten például, ahol pedig régebben szálloda is működött, csupán egyetlen kocsma és egy délelőtt 11-tői délután 3-ig zárva tartó eszpresszó áll a turisták rendelkezésére. Amikor ősszel ott jártam, a kocsmában kizárólag főtt kolbászt lehetett kapni. Ezt két személy részére egy tányérba lökték és evőeszközt nem adtak hozzá. Vagy azért, hogy el ne lophassák, vagy azért, mert már ellopták. Verpelét csupán egy azon helységek közül, amelyek fontos idegenforgalmi központok lehetnének. Az elhanyagolt Gyöngyös— Verpelét—Eger útvonal például a híres francia Route du Vin-hez, a „bor útjához" hasonlítható, amely Dijont Beaune-on és Mácon-on keresztül Lyonnal köti össze. Verpeléttől csupán ugrásnyira esik Feldebrő a maga páratlan román altemplomával és bizánci freskóival. Nincs messze Verpeléttől az elhanyagoltságában is csodálatos siroki vár, a magyar Les Baux en Provence. A bükkszéki és a parádi fürdő, a kisnánai és a markazi vár mind kényelmesen elérhető lenne Verpelétről, ha adódna ott kultúrált szállás és étkezési lehetőség, lenne jó út és közforgalmi összeköttetés. De festhetnék lehangolóbb képet is, például a csodálatosan szép, de elhanyagolt és elhagyatott Zempléni-hegység vulkáni vidékéről. Sátoraljaújhely határváros és volt megyeszékhely egyetlen szállodája egy fából épült turistaház a hegyoldalban. LUXUSHOTELEK KELLENEK? Kétségkívül szükség van ezekre is, de elsősorban olcsó turistaszállókat kellene építenünk országszerte. Senki se higyje ugyanis azt, hogy országunkat kizárólag milliomosok keresik föl. Magyarországra többségükben kisemberek, volt magyar állampolgárok, vagy a szocializmussal rokonszenvező, illetve a szocializmus gyakorlati megvalósítása iránt érdeklődő dolgozó emberek látogatnak el. Miért gondolják egyesek, hogy ezeket a barátainkat le kell, vagy le lehet „vágni" ? A vendégforgalom egyik legjelentősebb vonzóereje az olcsóság. Szép a Balaton, még világlátott szemmel is, de ha mértéken fölül megdrágítjuk, bizony szebb lesz nála a spanyol, jugoszláv vagy bolgár tengerpart. Persze, a drágítás is lehetőséget ad „a jelentkező igények jobb kielégítésére", mert hiszen a drágaság következtében kevesebb „igény" jelentkezik, s ezt valóban könnyebb kielégíteni. Úgy tűnik, hogy idegenforgalmunk felelős irányítóit ez ideig csupán a külföldi luxuslétesítmények inspirálták, holott egész Európában a Wirtshaus-ok és a Gasthaus-ok vannak túlsúlyban, meg a hotel de famille-ok, s főként ezeket keresik a vendégek. Senki sem ellensége a pénzének! Nyugat-Európában mindenütt megtalálható továbbá a filléres diákszállás, amelynek az árában a meleg fürdőn és a tiszta — télen fűtött — szobán kívül egy bőséges reggeli is bennfoglaltatik. Egyetlen luxus Ifjúsági Szálló helyett bár inkább építettünk volna országszerte négy-öt luxus nélküli diákszállást! A magyar társadalom ma, inkább mint bármikor máskor, és inkább mint bármely más társadalom a világon, a számok bűvöletében él. A számokkal pedig nagyon kellene vigyáznunk, különösen olyankor, amikor arról van szó, hogy valamiről valóságos képet alkothassunk önmagunk számára. Most nem arra gondolok, hogy a napisajtóban gyakran „Magyarországot meglátogató külföldi turista"-ként tüntetik föl az országon átutazókat is, noha a hivatalos statisztika e két utaskategóriát világosan elhatárolja egymástól. Ha a politikai, állami, tudományos és társadalmi szervek meghívott vendégeit, a vállalatok kereskedelmi tárgyalópartnereit és a hazalátogató volt magyarokat leszámítjuk, nyugat-európai és észak-európai turistaforgalom alig mutatható ki Magyarországon! S ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy az üzletember is gyakran magyar vállalat költségén tartózkodik nálunk, s időhiányban szenvedő ember lévén, sehol sem szórakozik, sehol semmit nem vásárol, akkor kezdünk csak igazán tiszta képet kapni a négy milliósnak mondott külső idegenforgalmunkról. Hogyan alakul például jelenleg az egy fő külföldi turistára eső konvertibilis valutabevétel Magyarországon? Meg tudja ezt valaki is mondani? Sajnos, mi még addig a fölismerésig sem igen jutottunk el, hogy más egy kereskedelmi szálloda és más egy üdülő- vagy gyógyszálló. Más egy turistahotel, más a turistaház és megint más a turistaszállás. Talán az új 58/1967 BK.M.-ÁH. rendelet hozzájárul majd e fogalmak tisztázásához. Egyelőre azonban még ott tartunk, hogy szemrebbenés nélkül zúdítjuk be gyógyszállóinkba a napi kirándulásra érkezett diákcsapatokat is, meg a helyi szövetkezet meglátogatására érkezett MTSZ csoportokat is, noha nem lehet vitás, hogy a gyógyszállók és üdülőszállók csendjét és nyugalmát föltétlenül biztosítani kellene, hiszen ezek féligmeddig szanatóriumoknak minősülnek. Vendégszállás-helyzetünk egyébként általában rossznak, sőt igen rossznak mondható. Nincs és sokáig nem is lesz országos szállodaláncunk. Még olyan nagy város is, mint Debrecen, csupán egy szállodával és egy turistaszállással rendelkezik. Székesfehérvárott egyáltalán nincs szálloda, mert a régit bezárták, mielőtt még az újat elkezdték volna építeni. A „kiemelt" fejlesztést élvező Dunakanyar jelenlegi szállodai kapacitása például a következő: Esztergomban egy régi (most modernizált) kis szálló, Visegrádon egy hotelecske, Szentendrén egy (egészen új keletű) turistaház, Vácott semmi. Összehasonlítás kedvéért ne Nizzára vagy Sankt-Moritzra gondoljunk, hanem Karlovy-Varyra, Pöstyénfürdőre vagy Biedre! Szállodáink és turistaházaink komoly hányada — szinte szégyenlem kimondani — férges. Viszont a külföldön oly divatos szállodai lopások magyar viszonylatban teljesen ismeretlenek. Erre nyugodtan lehetünk büszkék! A KÖZLEKEDÉS PROBLÉMÁI a szálláshelyek problémái mellett kulcsfontosságúak. A vasút jelentősége az autópályák világában egyáltalán nem csökkent, sőt, talán még növekedett. Ha az útépítés és karbantartás, a rendőri szolgálat, a pihenő, javító és üzemanyagtöltő állomások valamennyi létesítési és fenntartási költsége ugyanúgy a közúti közlekedési vállalatokat terhelné, amint a hasonló költségek a vasutat terhelik, azonnal világossá válnék mindenki előtt, mennyivel olcsóbb a vasúti személy- és árufuvarozás, mint a közúti. A fölhasznált energia/utaslétszám mutató is előnyösebb a vasút, mint a közút esetében, hiszen egyetlen vasúti szerelvény gyorsan és kényelmesen el tudja szállítani egy több kilométer hosszú gépkocsioszlop minden egyes utasát. A vasút utazási sebessége is nagyobb, mert a vonatszerelvényt mindenütt zöld fény várja. Kifogásolható a magyar vasútakon a hálókocsik, főként pedig az étkezőkocsik majdnem teljes hiánya. Az Utasellátó Vállalat folyton arra hivatkozik, hogy ezek közlekedtetése számára nem kifizetődő. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a kapitalista Wagon-Lits Részvénytársaság számára régebben kifizetődő volt minden egyes magyar gyorsvonattal étkezőkocsit továbbíttatni. Úthálózatunk, bár egyre bővül és javul, még mindig sok kívánnivalót hagy maga után, különösen turisztikai szempontból. Hollókő faluba például, noha néprajzi rezervátumnak számít és várromja is sok látogatót vonz, esős időben még a farmotoros autóbusz-óriások sem képesek behajtani, mert tengelyen felül ér a sár. Hegyi útaink jelentős hányada túl szűk is, gyakorlatilag egypályás. A magyar autóutak nélkülözik a relaisláncot, vagyis a meghatározott távolságokon belüli pihenő állomásokat. Helyes szóhasználattal ezeket kellene valójában moteleknek (motorist hotel) neveznünk. Ma értjük meg csak igazán, milyen fontos és hasznos szerepet töltöttek be régebben a kereskedelmi útvonalak melletti csárdák. A javító és üzemanyagtöltő állomások hálózatának a kiépítése is fontos és sürgős feladat. Ezzel kapcsolatban azonban gondolni kell arra, hogy a ren-27