Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Harrer Ferenc: Az októberi forradalomban

rendre tért. Polonyi kérésére azonban végkielégítésül egyévi tiszteletdíjat szavazott meg neki. A főváros igazgatása körében az első forradalom idején még egy probléma foglalkoztatott: a villamosvasutak átvételének ügye. Még a forradalom kitörésének délelőttjén a villamosvasúti alkalmazottak szakszervezeti vezetői - Dénes Pál, Sajó László és Weltner Jenő - a Nemzeti Tanácsra való hivatkozással katonai segédlettel, anélkül hogy a vasutak vezetőségei ellenállottak volna, birtokba vették a budapesti és a Budapest vidéki villamosvasutakat, és a forradalom reggelén megbénult forgalmat az üzemi személyzet közreműködésével másnapra rendbehozták. A minisztertanács ezt az akciót helybenhagyta. Megbízta Garami Ernő kereskedelemügyi minisztert, hogy mind a közúti vasutat, mind a városi villamosvasutat és leányvállalatait a kormány részére átvegye, és azokat Budapest székesfőváros kezelésébe adja. Ez volt az októberi kormányzat egyetlen szocializálási tette. Garami a kormánytól kapott megbízatást átruházta Dénesre, Sajóra és Weltnerre, utasítván őket, hogy gondoskodjanak a budapesti és környéki összes villamosvasutak technikai egyesítéséről, a tarifarevízióról és az alkalmazottak bér-, fizetés-, és nyugdíjkérdésének rendezéséről; és végül a vasutakat egyesítésük és átszervezésük után a városnak adják át. A vasúti és hajózási felügyelőség november 5-én felszólította a főváros tanácsát, hogy a vasutat még aznap vegye át a miniszter megbízottaitól. A tanács az átadáshoz Bódy polgármestert, engem, Szabó Imre főügyészt, Rényi Dezső tanácsnokot és Till Antal tanácsjegyzőt küldötte ki. A társaságoktól átvett vasutak átmeneti igazgatásáról a miniszter úgy rendelkezett, hogy azt a már kiküldött három megbízottja a fővárosi tanács három kiküldöttjével egyetértőleg vezesse, nézeteltérés esetén pedig a miniszter dönt. A tanács Szabó főügyészt, Rényi tanácsnokot és engem jelölt ki az átmeneti igazgatásra; az én kiküldetésem Garami miniszter kifejezett kívánságára történt. Legsürgősebb feladatunk az alkalmazottak bérének rendezése, illetőleg a társaságok fizette viszonylag alacsony munkabéreknek az általános munkabér színvonalára történő felemelése és az ehhez szükséges fedezet tarifaemelés révén való előteremtése volt. Ötvenszázalékos béremelés és 30 filléres egységes viteldíj mellett foglaltunk állást, de arra való tekintettel, hogy a fővárosnak ebben a kérdésben dönteni hivatottszerve, a törvényhatósági bizottság, nem működött, mi, afőváros küldöttei a tanács jóváhagyásával azt kívántuk, hogy a kérdésekben a kereskedelemügyi miniszter döntsön. Ez meg is történt, mégpedig egészen szokatlan megokolással: „Tekintettel arra, miszerint a főváros részéről igazgatósági tagul jelölt Harrer Ferenc is méltányosnak mondotta az igazgatóság ülésén a javaslat teljesítését, a magam részéről ez ügyben az alkalmazottak összilletményének 50%-kal valófelemelése mellett döntöttem." A rendelet legjelentősebb pontjai szerint a vasúttársaságoknak nyújtandó térítést külön jogszabály fogja megállapítani, és hogy azt, mit tartoznak a társaságok a közvagyonba átadni, részletesen a kereskedelemügyi miniszter állapítja meg. E rendelkezések, amelyek az én kezdeményezésemre kerültek a rendeletbe, szabad kezet biztosítottak a megváltásnál a kormánynak, illetőleg a fővárosnak, s a megváltást a magánjogi alapról a közjogi alapra helyezték át. Az előző megváltási tárgyalásokon okulva, gondoskodni kívántam arról, hogy a főváros a szerződések béklyóiban ne legyen kénytelen méltánytalan megváltási összegeket kifizetni; továbbá, hogy a megváltás köréből ne legyenek kivonhatók olyan vagyontárgyak, amelyeknek a vasút-üzletnél való meghagyása közszempontból megokolt. Ezt az álláspontot fogadta el javaslatomra az igazgatóság és a tanács. Elvi álláspontunknak biztosabb jogalapot nyújtandó, arra kértem Garamit, hogy a vonatkozó miniszterelnöki rendeletet emeltesse törvényerőre, ami az 1919. IV. sz. néptörvénnyel meg is történt. E törvényt Garami távollétében én adtam elő a minisztertanácsban. Álláspontunk helyességéről hamar meggyőződhettünk, amikor az általános munkabér-színvonaltól elmaradt, és csak tetemes tarifaemeléssel rendezhető munkabérviszonyok után megismertük az alkalmazottak kielégítetlen, jogosult szociális követeléseit, és főképpen a vasúti állománynak teljes leromlottságát. Az a tény, hogy a leromlás a háború folyamán következett be, a társaságoknak a helyreállításra vonatkozó szerződéses kötelezettségükkel szemben könnyen a vis maior védelmét nyújthatta, következésképp a vasutaknak a szerződések alapján való megváltását pénzügyileg teljesen lehetetlenné tehette. E helyzet, amelyet egy újabb, elkerülhetetlennek látszó béremelés még élezett, arra a további meggondolásra kellett hogy vezessen bennünket, hogy — amint minden más vállalatnak, s a megváltás esete nélkül a vasúti társaságoknak is - vagyonukból kell a háború pusztításait helyreállítani, tehát a vasút egész vagyona erre igénybe vehető. Ennek legcélszerűbb módjául pedig az kínálkozott, ha az egész vasúti vagyont bevonjuk a megváltásba, ami természetesen a vasútüzleti és magánvagyon megkülönböztetésén felépült megváltási szerződések félredobását jelentette. Az erkölcsi alap erre kétségtelenül megvolt. Elszomorító, hogy a világháború tüzének éles világítása kellett ahhoz, hogy szembetűnjék a szerződések erkölcsi tarthatatlansága, amelyek úgy szabályozták közszolgáltatási üzemeknek a köz részéről való megváltását, hogy a magánvállalkozók az összesség együttműködéséből, a város általános fejlődéséből származó vagyon nagy részét magánvagyonként elvonhassák, és a köz kénytelen legyen a szükségletkielégítési eszközt ócskavasként, rendszerint elég magas áron, átvenni. Hogy mennyire gazdasági egység volt a vasúti vállalatok üzleti és ún. magánvagyona, legjobban mutatja, hogy kifejezője, a részvény, egységes volt. Sokat ígérő bizalmas megbeszélés folyt Garami, Krausz Simon és köztem, amely, a részvényesek jogos érdekeinek megóvása mellett, az egész társasági vagyonnak a részvényérték alapján való megváltására, illetőleg kisajátítására irányult. Az eredmény kedvezőnek Ígérkezett, már csak az árfolyam körül volt közöttünk, éspedig nem áthidalhatatlan, nézetkülönbség. A város ügyeinek intézésén kívül részt vettem az első hetekben - bécsi követté való kinevezésemig - a Nemzeti Tanács ülésein is. Ezek az ülések túlnyomó részben küldöttségek fogadásával teltek el. Reggeltől estig tolongtak a folyosókon az emberek, akik mint különféle szervezetek képviselői, sőt néha egyenként, egyik-másik több ízben is, a legkülönbözőbb formulákkal hűségi és engedelmességi esküt tettek a Nemzeti Tanácsnak. Néhány nap alatt valósággal egész Magyarország - legalábbis a Budapesten tartózkodók - elvonult előttünk, és meghallgatta Hock János szebbnél szebb, nem ritkán gúnyos élű beszédeit. Nem volt felemelő látvány, ahogyan a nemzet legreakciósabb elemei is, legtipikusabb képviselőikkel az élen, hívás és felszólítás nélkül megjelentek, és áradozó beszédeket mondtak nemcsak a forradalom, hanem Károlyi Mihály személyének a dicsőítésére. Mindezt ugyanezek néhány hónap múlva megtagadták, és hangos szitokkal, átokkal illették azt a mozgalmat és szereplő személyeit, akiknek hatalma előtt merő konjunktúra-politikából szolgai lag hajlongtak. A benne való működésem idején a Nemzeti Tanács életéből kiemelkedő, különben a lapokban annak idején egész részletesen és hitelesen tárgyalt események az alábbiak voltak. November 1-én zavargásokkal fenyegető, egyre erősödő köztársasági áramlat hatása alatt az államforma kérdésével való foglalkozást a kormány programjába vette. Eldöntését a kormány - a Nemzeti Tanács által egyhangúlag elfogadott határozati javaslat szerint - az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választói jog alapján a legrövidebb idő alatt, legfeljebb hat héten belül összehívandó gyűlésre kívánta bízni. Jászi emlékezéseiben (Magyar kálvária, magyar feltámadás. Bécs, 1920. 56-57. I.) azt írja, hogy amikor e napon a kormány néhány tájékoztató üzenetével lement a Várból a Nemzeti Tanácsba, nagy csodálkozással látta, hogy ez a különben éppen nem szélsőséges elemekből álló testület a köztársasági eszmét vallotta, és hogy ezt komolyan csak akkor vette, amikor én - akinek, mint írja, erős politikai érzékét és független lelkületét mindig nagyra becsülte, mint aki nem szokott a közvélemény minden fuvallatára megrezdülni - kérdő pillantására azt mondottam: igen, kétségtelenül ellenállhatatlan a köztársasági hangulat! A Nemzeti Tanács még aznap délelőtt fel is hívta a kormányt a köztársasági államforma előkészítésére. A kormányt a felhívás kellemetlenül érintette, és csak nehezen szánta rá magát a már fentebb említett határozati javaslat megtételére. Előbb kérte a királytól a neki tett esküje alól való felmentését. Ezt József főherceg közvetítésével meg is kapta. Az ez alkalommal vele folytatott tárgyalások során, Jászi szerint, a főherceg többször hangsúlyozta, hogy meggyőződése szerint is a királyság teljesen menthetetlen Magyarországon. A Nemzeti Tanács esti ülésén többen is, a közhangulatnak hangot adva, a köztársaság haladéktalan kikiáltását követelték. A Nemzeti Tanács azonban Hock János ragyogó beszéde után elfogadta a kormány javaslatát, amely elhalasztotta a döntést a nemzetgyűlés összehívásáig. Két héttel később azonban a kibővített Nemzeti Tanács a közvélemény fokozódó nyomása alatt, november 16-án kikiáltotta a köztársaságot. 9