Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Bernáth Aurél: Este az ablakomból

Bernáth Aurél Este az ablakomból Ablakomból kilátok a Hármashatár-hegy keleti lejtőjétől a Mátyás-templomig. Lent a Duna folyik. Esie van. A budai városrész rajzát ezernyi lámpa adja, melyek kisebbnagyobb tűzpontjaikkal a fold hajlatait is magyarázzák. Távlatot adni a páratelt levegő is segít. A Szabadság-hegv utcái így messze vannak, mégha vonulataik jól felfedik is a mérnöki tervezést. Egyébként e csillogásban az első ránézésre minden rendszertelen, ahogy a csillagos ég is. Miért keresem azonban mégis a rendet, mint ahogy a csillagos égen kutatjuk a csillagképeket ? Ni, ott van a Margit-híd ívlámpáinak sora! Ott, az a négy egymás fölé torlódó lámpa a Gül Baba utcát jelenti. A Rózsadomb pedig egy V betűt ad. Üdvözlet nektek, emberi szellem szimbólumai! A János-hegy alatt valami ködképet látok szunnyadni. Apró, egyenként alig kivehető lámpatömeg látszik ott, összeolvadt gombolyagban. Külön világ ez. Még alakitatlan, mint az Andromeda köd. A budai Duna-part házaiba már hazajöttek a lakók. Sorban világosak az ablakok, de a Duna csak a nagy ívlámpák fényét tükrözi. Micsoda zsibongás van a vizén a híd lámpáitól! Aranyzsibongás, amelyen át most egy hajó vörös jelzőlámpája, mint alvilági őr rúdra tűzött mécsese halad keresztül. Ahogy a hajó elhalad, a sodrából hosszanti hullámok kelnek. V alakú ábrában kötődnek a hajó farához, és a betű két szárát a csillogó vízmezőn átbukó hosszanti hullámok adják. Önmaguk alá buknak, hátuk arany, a felém eső oldaluk koromsötét. így vonulnak, buknak, haladnak örökös V formában a hajó után, csillogó és egyben komor játékot űzve. S bár a szem a csillogásra kötődik, de egyre jobban fűt az indulat, hogy a víznek ezt a fekete beszédét is felfogjam. Sőt egyre inkább arra hajlok, hogy csillogásától eltekintsek, s a folyónak csak ezt a fekete valóságát vizsgáztassam. Talán azért, mert több az igazság a víz csillogásmentes éjszakájában, a sötétben gomolygó áramlásban? De mért vonzódom ehhez? Lassan megül ez a koromfekete világ. Már olyan sötét van bennem, hogy az égbolt kezdetét se sejtem. Csak a folyót érzem itt áradni magam mellett. Meg akarom érteni a zúgását, ami a hömpölygéséből ered. Nincs szél, de a víz felületének mégis van valami hangja. Áramlik ez a koromfekete tömeg, medre kavicsai, kövei végtelen lassan vándorolhatnak odalenn. Szeretném megtapogatni ezeket a köveket, ahogy a víz hatalmának engedelmeskednek. Meddig jutnak el ezek a kövek? Honnan jönnek az újabbak? Csöndes éjszaka ez, s ilyenkor ez a vallatás természetes. Biztatja az ember szívét, hogy hatoljon csak mélyebbre a vallatásnál. Ha valahogy, akkor csak így lehet szólásra bírni a világot! Nem tudunk más érzékszervvel a lényeghez közelebb jutni, csak a szívvel! A teljes egyedüllét, a teljes sötétség aztán föladja kérdését: nem ez-e az igazi világ? Ez a sötét, ahol csak a víz csendes morajlása beszél ? Az a másik, az a színes nappali világ pedig csalás, aminek színértékei nem többek mint a víz fénytükröződései. Takarják-e ezek a valóságot? S nem csupán ez a sötétség és ez a nyomasztó sejtelem az egyetlen valóság? Vagy ha mint Dante fel is tudunk jönni a pokolból, mert csak a fenti csillogásban tudunk élni, ez a sötétség, a világnak ez a pokla még mindig itt van. Sőt leselkedik ránk, hogy végső igazságát beteljesítse. * Június van. Figyelsz? Fogd meg ezt a napot! Öreg vagy már, tanuld meg végre, hogy az idő halad. Tanuld meg, hogy kell megfogni a jelent, ha azt akarod, hogy igazán a tiéd legyen. Minden megy, mozog, múlik — nincs kegyelem a sírig. Igazi kegyelem — az időtlenség — csak ott van. 10